Onnan fentről, testközelből akárha egy hatalmas sárkány bőrét néztük volna: zöld pikkelyek és sárga tarajok, végig a gerince mentén. Az ajtó nagy sokára, nehezen nyílt, a Nap átsütött a dísztermet fedő üvegpiramison. Aztán már bent voltunk a toronyban, a gömb formájú kupolában.

Félhomály.

Aztán megállt, ránézett a késő délutáni napfényben horzsolódó házfalakra és ennyit mondott: Nemsokára hatvanéves leszek. Az jutott valamelyik nap az eszembe, hogy ez nem is lehetséges. Évek óta ülök szemközt egy fallal, történeteken gondolkodom, és közben észrevettem, hogy elment az életem.

Jó volt a ma, egész nap itthon voltam.

Még olvasni se volt időm, dolgoztam.

Süt a Nap, délután van, és Czabán Gyurival fényképezni megyünk. Gyurin, csak a miheztartás végett, egy Tilos Rádió feliratú mellény van, nagy fehér betűkkel a hátán, had örüljenek a környékbeliek. Örülnek is.

A Gát utcában hosszan álldogálunk a Lazarista kápolna előtt, Gyuri egy kiégett Opel Kadettet fényképez, az elszenesedett csomagtartóhoz frissnek tűnő karácsonyfa támaszkodik.

Szünetekben összeszorított foggal inti magához a fiát, kidagadó nyakizmokkal adja meg az utasításokat a bután ácsorgó gyereknek, sűrűn emlékezteti arra, mi lesz, ha inkább az edzőre hallgat. A többi gyereket kifejezetten nem gyűlöli, egyszerűen csak az értékükön kezeli őket. Az a baj, fiam, hogy ezt a játékot csapatban kell játszani.