Tegnap a Gát utca Haller felőli végénél Czabán Gyurival megálltunk a Champion presszó előtt. A sarkon két kis roma lány játszott, krétával rajzoltak az aszfaltra, illetve nem is igazán rajzoltak, inkább csak színes vonalakat húzogattak, aztán meg dobálták a krétacsonkot, mint egy apró labdát.

- Miért fényképeztek? - kérdezték a lányok.

- Egy könyvet csinálunk - válaszoltam nekik. - Megengeditek, hogy lefényképezzünk benneteket?

A nagyobbik lány arcán - lehetett vagy nyolc éves - hihetetlen boldogság ragyogott föl.

- Akkor benne leszünk egy könyvben? - ujjongott.

- Meglehet - bólintottam. Lám, van még, aki örül a kortárs magyar irodalomnak.

A két kislányok felpattantak, átölelték egymást, a színes krétát, akár valami virágot mutatták a kamerának, vigyorogtak. Ebben a pillanatban kinyílt a Champion ajtaja, testes asszonyság lépett ki.

- Mit akar? - nézett rám. Láttam, hogy mögötte még ott lógnak a mennyezetről a szilveszteri díszek, színes, ezüst és arany szalagok, angyalhajak, mint a karácsonyfákon. Az asztaloknál egy család ült, apa, gyerek, nézték a fali polcra felrakott tévét.

- Semmit - léptem hátra.

- Na azért - csukta be az ajtót.

- Mit akart? - kérdezte tőlem Gyuri.

- Semmit - léptem felé.

- Na azért - rakta el a gépét.

A hétvége, ha nem sétálgat az ember, akkor nyilván az olvasásé. Az ágyam mellett áll egy üveges kisasztal, ott gyűlik mindaz, ami elolvasásra vár, ide-oda csoportosulnak, kisebb-nagyobb halmokba rendeződnek, azzal bíztatom magam, hogy aminek muszáj, az úgyis a legtetejére kerül. Az elmúlt napokban elolvastam az új Saramago regényt (Az embermás, négyes alá), két sikeríró sikerkönyvét (Baricco: Vértelenül; Coelho: Az alkimista; ez a kettő max. együtt teszi ki a négyest), Sári Laci és Molnár D. beszélgetéskönyvét (A kelet kapujában), és Tar novelláskötetét. Ez utóbbi.... Ez utóbbi... nem tudom. Valójában azért is olvastam, mert elvállaltam, hogy a Jelenkorba írok róla, most pedig zavarban vagyok. Próbáltam is kibújni alóla, de Nagy B. a Jelenkortól feddőleg azt mondta, ilyet nem lehet. Nem lehet. Inkább megöntözöm a virágokat. Nálunk én vagyok a virágfelelős, ami azt jelenti, hogy pontosan négy cserép virágunk van, tudniillik a többi előbb-utóbb megadja magát. Ez a négy azonban szívós fajta, szeretik, ha ritkán, rendszertelenül, akkor viszont bőséggel öntözik meg őket. Én ezt teljesítem is.

Hétfő reggel gyalog indulok a munkahelyre.

A Tompa utca és a Liliom utca sarkán fittnesz-szalon hirdeti magát, kovácsoltvas keretben lóg a fejem fölé a tábla, rajta a felirat: lávaköves masszázs. Hűvös az idő, valami hódara is szitál, de ez a lávakő, ez tetszik. A körúti sarkon a Hotel Swing. Ötemeletes nagypolgári ház, az alsó szinten peep-show és kellékbolt, illetve az étterem. Állítólag az első három emelet már bordély, a felső kettőben még tartják magukat a lakók. A sarkon és végig az épület előtt fehér papírlapok világítanak a villanyoszlopokra ragasztva. Barna ragasztószalag tartja őket, és rajtuk (betűhíven) a következő felirat:

"Eltűnt!

Az életemből, 2004 jan6-án és azóta semmilyen kapcsolatba nem tudtam lépni vele.

Aki látja hívjon azonnal és mondja meg neki, hogy szeretem őt és ő kell nekem.

Személyleírása:

Neve: Huskó

Gyönyörű szőke haj,

Elbűvölő arc és mosoly

Hihetetlen határozottság és

akaraterő."

Ennyi áll a papíron, és mellette sehol egy telefonszám, egy cím. Kinek szól a hirdetés? Egyszerű a válasz. Mindannyian Huskók vagyunk. Gyönyörű szőke haj, elbűvölő arc és mosoly, hihetetlen határozottság és akaraterő. Valahol vár ránk, aki szeret.

A Tompa utca végénél benézek a gíroszoshoz. Ide járunk enni, ha úgy adódik, az egyik kiszolgáló egyszer elmesélte, hogy Libanonból jött, végzettsége szerint egyébként altatóorvos, dolgozott is néhány évet kórházban, de itt, a pult mögött jobban érzi magát. Átvágok a Bakáts téren, ünneplőbe öltözött család jön velem szembe, apa és mögötte három gyerek, nagy csokor virággal, egyenesen a frissen vakolt szülészeti klinikára tartanak. A tér túloldalán, a Ferences templommal szemben a kerületi házasságkötő terem. Két éve itt volt Tolnai Ottó és Jutka állampolgársági esküje, papíron is magyarok lettek.

Fénylik a Ráday utca díszburkolata, kihalt az utca.

Kövér férfi lép ki elém az egyik kapualjból, dühösen ordít vissza a félhomályba: - Megyek a csarnokba kenyérért!

Még akkor is mérges, ahogy átvág az úton, a melegítőnadrágját felhúzza csaknem a hónaljáig.

A Kálvin téri aluljáróból elköltöztek már a hajléktalanok. Hetekig laktak itt, matracot, paplant is hoztak, jelenlétükkel két sávra osztották az ívelt felvezető járatot. Alighanem hideg volna már itt nekik, vagy jobb helyet találtak. Csúszik a lépcső, jön a fagy. Már a Múzeum kerítése mellett megyek, amikor észreveszem, hogy nem is esik, se eső, se hó. Mégis tartom a fejem fölött az ernyőt, fekete ernyő, jó lesz az még valamire.

Hétfő van, a hét első napja.

Huskó.

Aki látja, hívjon azonnal és mondja meg neki, hogy szeretem őt, és ő kell nekem.

Forrás: litera