Nagyon jól van az kitalálva, hogy kora reggel kezdődik az iskolában a tanítás. Ebből ugyanis az következik, hogy aki iskolába jár, annak még korábban reggel el kell mennie otthonról. S az a legjobb, ha elmegy vele az egyik szülője is, például az anyja, és akkor a másik szülője, például én, egyedül marad otthon. Nálam az működik a legjobban, hogy félálomban hallgatom az öltözködés, mosakodás, pakolás zajait, kiköszönök a paplanom alól, aztán felébredek az ajtó csukódására. Kiballagok a konyhába a kávéért, nagy bögre langyos tejeskávé cukor nélkül, mint Buendía ezredes úrnak. Ahogy a kávé halad a gyomromban lefelé, egyre jobban kinyílik a szemem. Jól kezdődik a nap, üres a lakás. Gép bekapcsolódik, valami (litera-napló) íródik.

Az ágyam mellett üveges kisasztalon könyvhalom csúszkál, legfelül most Schulz: Fahajas boltok, újraolvasom. Állítólag egy idő után az ember jobbára már csak újraolvas. Igyekszem. Az elmúlt hetekben végigmentem például a Hrabalokon, abból következett Schulz, B. H. egyik nagy kedvence.

Tegnap délután, amikor jöttünk haza, találtunk a lépcsőházban egy kiskutyát. Szinte még pihés, puha szőrű, fekete bundájú állatka volt, a mellén fehér folt. Igazi gombszem, fekete műanyagból. Rögtön odaszaladt hozzánk, dörgölőzött, barátkozott, a nyelvecskéjét nyújtogatta, az orrával bökdösött. Semmi kétség nem fért hozzá, azonnal megszeretett minket, az életét most már innentől velünk akarja tölteni. Mintha láthatatlan póráz húzná, odakötötte magát a lábunkhoz, tíz centi zsinór, és tapodtat se. Ha lépcső, akkor úgy, ha lift, akkor oda is. Odaadta magát, egészében. Lehajoltam hozzá, hogy odébb lökjem, éreztem, milyen finom a bundácskája, langyos a bőre. Már a második emeletnél jártunk a lifttel, amikor nyüszíteni kezdett, akkor értette meg, hogy nem visszük magunkkal, ott hagytuk. Egy óra múltán, amikor elmentem otthonról, már üres volt a lépcsőház.

Tegnap egyébként szép nap volt.

lmentünk például sílécet és bakancsot bérelni a fiamnak, venni drága és egyébként is mindent kinő. A gyerek. A kölcsönzőben öten voltak, mi hárman érkeztünk, a nyolc emberből hét arra figyelt, hogy az egyik kölcsönzős fickó flipperezni próbált a számítógépükön. Már az első pillantásra felismertem, hogy amatőr. Némi fixírozás után közöltem velük, hogy az egyéni rekordom huszonhárom millió fölött van, (ő százhúszezernél tartott) és ha a jobb oldali csatornába ötször egymás után belövi a golyót, akkor extra játékot kap, egyébként meg nem erőből kell lökni, hanem finoman, ésszel, az sokkal többet ér. Csodálatos érzés, ha az ember hirtelen megérzi, milyen nagyra becsülik az embertársai. Felebarát a felebarátot. A legjobb lécet kaptuk, vadonatúj Nordica bakanccsal.

Egyébiránt tegnap egy órán belül két közeli ismerősöm hívott fel telefonon. Mintha összebeszéltek volna, mindkettő közölte, hogy éppen most rúgták ki a munkahelyéről. Nem beszéltek össze. A harmadik személyesen mesélte el, éppen most rúgták ki, állást keres. Mi következik ebből? Semmi nem következik.

Délután találkoztam Csurka Eszterrel, ha valaki nem tudná, ő egy fantasztikus festő, most kitalált egy performance-ot, erről beszéltünk. Aztán meg Mészáros Sanyi, aki a barátom, és nem ebbéli minőségében éppen az új, a készülendő könyvem kéziratát olvassa, összevont szemöldökkel, piros ceruzával a kézben. Lehet, hogy a ceruza nem piros, ámbár én ezt kértem tőle. Az a baj, ha ezzel a Sanyival kéziratról beszél az ember, akkor folyton úgy csillog a kerek szemüvege, mintha szemből sütne a fény. Pedig esetleg nem is süt.

Este az A38-as Hajóra mentem (értsd: nem focizni!), úgynevezett sajtóbeszélgetés volt, ahol Szemzőék a készülő Csoma-legendárium filmjükről beszéltek. Khanam egy apró kolostor-falucska a kínai-indiai határon, Himalája, a történelmi Tibet területén, a legendák szerint Csoma ott vált boddhiszatvává, megvilágosodottá. Szemzőék ott forgattak, olyan helyen, ahová egyébként tilos a belépés, amikor végre feljutottak, lecsúszott a fél hegyoldal, leszakadt az út, s ők ott rekedtek nyolc napig. Éjszaka jeges hideg, nappal langyos meleg, ennivaló nincs, földön alvás van. A szent könyvek nagyjából éppen úgy sorakoznak a szekrényben, mint száznyolcvan éve, ahogyan Csoma is láthatta őket. Erről (is) meséltek. Közben a hajó üvegfalán át láttam, hogy a megemelkedett Duna kimosta a parti járataikból a patkányokat, és az alsó rakpart köves szegélyénél puha szőrgombócok száguldoznak fel-s alá. Meg-megcsillantak a lámpák fényében. És amikor ezt nézegettem, telefonált egy ismerős, hogy negyedórája kapta a hírt, ki vagyunk rúgva. Mármint hogy ülésezett a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriuma, s úgy döntöttek, hogy mostantól két játékfilmes szakkollégium lesz. Ez ideig egy volt, mostantól kettő. Ugyanazt fogják csinálni, csak kettőben, állítólag azért, hogy a szegény filmrendezőnek, producernek legyen választása, hová adja be a forgatókönyvet. Ez nagyjából olyan, mintha egy focimeccsen mind a két csapatnak adnának egy-egy labdát, biztos, ami biztos alapon. Persze az is igaz, ha huszonkettő labdát adnának, még biztosabb lenne.

De hiszen minket három évre bíztak meg, mondtam a telefonba az ismerősömnek. És még egy év se telt le. Nem ezt hívják szerződésszegésnek?

De igen, válaszolta az ismerősöm. De igen.

Kattogott a telefon.

Hazatérve leültem az asztalomhoz. Itt van a közepén egy kézirat. Kétszáztíz oldal. Vagy egy év. Nincs üresebb és rémisztőbb érzés, mint egy befejezett kézirat után lenni. Az sose biztos, hogy lesz még valaha is még egy. Azt sose lehet tudni, hogy egyáltalán. Kéziratot befejezni nem, csak abbahagyni.

Kimentem a konyhába. Háromdecis pohár, egy teljes citrom felszeletelve, kis kockákra, öt jégkocka, az egész feltöltve Cinzano-val, geil és fanyar, jeges és gyors, kiskanállal fogyasztva, hogy biztosabb legyen. Amikor a végére értem, akkor jutott megint az eszembe az a fekete kiskutya. Hogy vajon most mi van vele.

forrás: litera