Nem süt a Nap és ez már eleve nem jó. Tegnap bezzeg tavasz volt, már az ágyamból láttam, hogy a Balázs Béla utca fölött, s odébb is, a Lenhossék térnél, a Hallernál alig néhány felhő kószál, ellenben ömlött a fény, csúszkált a cserepeken és a pocsolyákon, onnan verődött vissza a felhőkre, ezek a felhők is arannyal voltak beszegve, mint valami harmadosztályú szentképnyomaton, ahol már nem lehet kétség afelől, hogy odaföntről perceken belül megérkezik a boldogító üzenet, eltekintve attól, hogy a szentképekre nem szokás repülőgépek kondenzcsíkjait festeni, márpedig itt rögtön három is volt, akár egy szabásmintán. Viszont egyre girbegurbábbak és elmosódottabbak lettek a vonalak, mert azért a szél is fújt, összezavarta a nyomokat, igaz, nem annyira, hogy ne vehettem volna észre, hogy azok az odafönti ágyneműk éppen olyan alakzatokat vesznek fel, mint itt mellettem a párnám és a paplanom. Én ugyanis az ágyamból, amikor fel van húzva a redőny, egyenesen a Ferenc téri fák tetejére, a szemközti háztetőkre és az égre látok. Kérdés, hogy onnan visszanéznek-e rám. Így kezdődik a nap, tegnap reggel is onnan szemléltem az aranyszegélyes felhőket és a közéjük húzott vonalakat, ma meg semmi mást nem bámulhatok, csakis a szürkeséget. Kopasz fák, az elhagyott varjúfészek, háztetők, aztán megint háztetők és az ide-oda forgolódó daruk. A mi környékünk ugyanis egy folyamatos építési terület, három éve lakunk itt, és azóta ez megy, dübörgés, kalapácsolás, kattogás és a gépek hangja, volt úgy, hogy az ablakomból tizennégy darut láttam. Nem mintha zavarna, mármint az építkezések hangja, város-rehabilitáció, Középső-Ferencváros, amelyik házat érdemes megmenteni, azt felújítják, amelyiket nem, ott jönnek a dózerek. A mi terünkön például öt ház tűnt el, és három új épült két év alatt, most épül mellettünk a negyedik, ami azt jelenti, hogy legalább egy hónapig csak lefelé ástak, s most már az utca felől nem is látszanak. Olyan, mintha lefelé is meg akarnák építeni azt a házat, holott csak egy három emeletes mélygarázs lesz alatta. Mindenesetre, ha onnan nézzük, akkor most a mi házunk már nyolc emeletes, hiszen lefelé megnőtt hárommal. Valamikor tisztes kismesterek és kispolgárok utcái voltak itt, lásd Mester utca, nem is beszélve a régebbi időkről, amikor még errefelé csak présházak és a bolgárkertészek kunyhói álltak, a Kálvin téri városkapunál véget ért a város, itt meg gyümölcsöt és virágokat termesztettek, ezt őrizték meg az utcanevek, Viola, Bokréta, Liliom. Aztán persze mindent benőttek a házak, a mi terünk ugyanarról a királyról kapta a nevét, mint a Ferenc körút és maga a kerület is, ráadásul a házunkon hatalmas felirat díszeleg: Ferenc-udvar. Nem dicsekvésként mondom, de a mi házunk előtt van Budapest legszebb közvécéje. Egy zöldre mázolt pavilon, néhány éve újították fel, s nem csupán kikenték, de még légkondicionálást is építettek bele, s bádogtetőt illesztettek rá, tulipánt formázó kovácsoltvas díszítésekkel. Egyébként igencsak szúrósnak tűnnek ezek a vastulipánok, mintha attól kellene tartani, hogy valaki a közvécé tetejére akarna felkapaszkodni, talán hogy megnézze, hogy feljebb van még egy tulipánkoszorú, akárha valami koronácska volna, persze zöldre mázolva az is, vagy hogy összeszedje a labdákat, ugyanis ez a tulipános vasrács arra is kiválóan alkalmas, hogy megőrizze a kisebb és nagyobb, piros, zöld és kék gumilabdákat, amiket a játszótéren focizó gyerekek rúgnak fel. Ott virítanak ezek a pettyek, mint valami gombák a zöld tulipánok között, a pavilon jobb és a bal oldalán pedig lépcsővel megsegítve külön bejárat nyílik a Hölgyek és az Urak számára. Illetve éppen, hogy nem nyílik, mert lakat lóg mindkettőn, nincs bejárás se hölgyeknek, se uraknak, eltekintve némely reggelektől, amikor feltárul az Urak oldala, ilyenkor látszik, hogy egy keresztbe feszített terítő lóg madzagon, nagyon szép kalocsai nyomott mintákkal, hogy eltakarja az ajtón túli látványt, ugyanis ezeken a reggeleken jön a terünkre a takarító brigád, és ők ott tartják a söprűiket, lapátjaikat az Urak feliratú ajtó mögött. Amikor ide költöztünk, reggelente néha arra ébredtem, hogy őrületes veszekedés folyik a házunk előtt, aztán az ablakon kihajolva láttam, hogy csupán a takarítók érkeztek meg és egymás közt beszélgetnek, szeretnek évődni, zöld kötényke van mindegyikükön, csupa roma ember, asszonyok és férfiak, akik a vassöprűikkel szép csíkosra fésülik a játszótéren a gyöngykavicsot, ősszel a leveleket szedik, télen pedig a havat lapátolják. A mi terünk ugyanis két részre van osztva, az egyik felén fű nő és csobog a víz, itt szabadon rohangálhatnak a kutyák, kergethetik boldogan a galambokat és bujkálhatnak a bokrok között, a másik felén kavics van, és fekete vaskerítés, hogy el ne kószáljanak a gyerekek, igaz, amikor a fűre szaladó kutyák erre járnak, ezt a kerítést alaposan oldalba hugyozzák.

Három éve itt még szép világ volt, tavasztól késő őszig csapatostul vonultak ki a romák a Balázs Béla utcából ide a térre, gitárokat és magnókat is hoztak, s letelepedtek a füves oldal padjaira, minden este ingyenes koncertet adtak, és amikor egymás között beszélgettek, hallottam, hogy a teret úgy emlegetik, itt bent, míg a környező utcák voltak a kint, mintha csak a tér is a házukhoz, a lakásukhoz tartozna. Mostanra meg már reggelente csupa öltönyös ember siet errefelé, új lakók költöztek az új házakba, állítólag jövőre a teret is felássák majd. Felújítják, az lesz a végső felvonás, a teljes rehabilitáció, eltűnnek majd a daruk, befejeződnek majd az építkezések és láthatom, hogy az új háztetőkön hogyan csillognak az új kémények vadonatúj bádog alkatrészei. Igaz, azok csillognak most is már, egy ilyen szürke reggelen, amikor amiatt ülök a gépnél, hogy naplót írjak, holott egyáltalán nem hiszek a naplóknak. Egy író nem írhat naplót, miféle tükör az, amiben mások néznek minket, mi meg úgy teszünk, mintha nem látnánk a saját szemünket. Egy író az állandóan művet ír, ilyen értelemben legalábbis egy szörnyeteg, egy vérszívó állat, aki folyton az ismerőseit méregeti, történeteket szipolyoz, egy íróval soha nem beszélgethetsz veszélytelenül és büntetlenül, a naplóhoz meg, gondolom én, vagy rettenetesen hinni kell önnön fontosságunkban, vagy teljesen elfeledni magunkat, az első nem megy, a második hazugság, vagy, engedjük meg, nagy adomány, én inkább a jegyzetekben hiszek. Jegyzetfüzetben profi vagyok, a mostanit például Rómában vettem. Kemény fedeles, kockás, ez mindkettő nagyon fontos, az már csak ráadás, hogy piros-fekete a borítója, milánói színek, már akinek ez egyáltalán mond valamit, A.C. Milán, nekem mond. Ezt a füzetet szoktam orvul elővenni, és aki szembe jön velem, azt beleírom. Tegnap este azt írtam bele, hogy a Sport1-en néztem a Chelsea-Watford kupameccset, közben hallgattam a rádióból Sebők Zoli és Németh Gábor beszélgetését a kulturális mémekről, és mindehhez egy pohár bort ittam, és ebben nem csak az a szép, hogy a jegyzetfüzetembe írtam, hanem az is, hogy éppen így igaz. Úgy döntöttem ugyanis, elvetem a problémát, miszerint én írok naplót, vagy a napló ír engem, s egyszerűen a leíráshoz folyamodom. A bor jó volt, a rádióműsor még jobb, a Chelsea pedig némi erőlködés után négyet gurított, arról már nem is beszélve, hogy a négyből kettőt egy román, egyet egy holland, egyet pedig egy izlandi futballista rúgott, így győzött a bajnokaspiráns londoni csapat. Meccs után némi olvasás, az új Saramago-regény, de olyan vagyok benne, mint egy kifulladt úszó, aki már szinte csak egy helyben kepeszt, s elalvás előtt még arra gondoltam, holnap reggel ezt a naplórészt írom, mert azután a munkahelyre is be kell mennem, délután pedig két fontos ügy volna, hatkor foci a Móriczban, és hatkor sajtótájékoztató a Szemzőék Csoma-filmjéről az A38-on. Az ugyebár látszik, hogy vagy egyik, vagy másik, de azt egy naplóban nem lehet előre eldönteni, hogy mi lesz, Csoma-legendárium vagy foci. Milyen szép lenne, ha a klasszikus felállás gyanánt rettegnének tőlem az ismerősök, hogy vajon miként bukkannak majd fel a naplómban. A magyar irodalom is őriz efféle történeteket, hogy valaki évekkel a halála után, még a túloldalról is mártogatja a mérgezett késeket, gyerünk bele a valóságba, egy ember rohan be az étterembe, iszonyatosan éhes, leül az asztalhoz, ám hiába vár, hogy kiszolgálják, vele szemben ül egy szomorú vendég, aki egyre csak a tányérját bámulja, s gőzölög előtte egy halom tejberizs, végül a mi emberünk nem türtőztetheti magát, elragadja a tányért és a tejberizst rettenetes tempóban belapátolja, s már az utolsó falatoknál tart, amikor a tányér alján meglát egy csótányt, egy kedves barna bogarat, ami vidáman ráköszön a csápjával, erre az ember a teljes adag tejberizst visszahányja a tányérba, s közben látja, hogy a szemközti vendég is végre felemeli a bús tekintetét, és megkérdezi a mi emberünket, látom, akkor maga is észrevette..., mindebből két tanulság is adódik. Az, hogy folytonosan figyelni kell, különösen, ha naplóíró az ember, és az is, hogy a legfinomabb falatokhoz képest is soha nem tudhatjuk, mi vár ránk a következő kanálnál. Én például itt és most ajánlatot teszek, hogy bárkit megírok, ha szembejön velem, csak szóljon, most lezuhanyozom és átöltözöm, aztán a Rádayn végigsétálok a Kálvin térig, be a rádióba, délután ugyanígy sétálok vissza, majd az obligát kérdés, Csoma-legendárium vagy foci, szóval csak rám kell szólni, és már veszem is elő a piros-fekete kemény borítós kockás jegyzetfüzetem, ha senki nem szól, akkor is. S az sincs kizárva, hogy hívásra házhoz megyek.

Forrás: litera