Szünetekben összeszorított foggal inti magához a fiát, kidagadó nyakizmokkal adja meg az utasításokat a bután ácsorgó gyereknek, sűrűn emlékezteti arra, mi lesz, ha inkább az edzőre hallgat. A többi gyereket kifejezetten nem gyűlöli, egyszerűen csak az értékükön kezeli őket. Az a baj, fiam, hogy ezt a játékot csapatban kell játszani.

 

Mindent összevetve azért mégiscsak úgy van, hogy korán kelni nem jó.

Szép, szép a napfelkelte, a hosszú délelőtt és miegymás, de azért mégis. Viszont ha az ember (az író) sportapuka, akkor nincsenek kérdések. A sportapukával maximum a sportanyuka versenyezhet, az is csak akkor, ha a gyerek lány. Igaz, vannak bizonyos környülállások - például a sikítozás, a bíró szidalmazása fejhangon, a gyerek elfogult bíztatása a csapatjáték mellőzésére, egyéni képességeinek kidomborítására - amelyeknél a sportanyuka kifejezetten előnyben van a sportapukával szemben. Ennek egyszerű oka az, hogy a sportanyukák hangja átlag egy oktávval magasabban és élesebben szól, és úgy tűnik, ennek következtében messzebbre is hatol. Mint a síp. Viszont, jegyezzük meg, a sportapukák összehasonlíthatatlanul jobban értenek mindenfajta sporthoz, kiváltképp ahhoz, amit a gyerek művel. Arról nem is beszélve, hogy a sportapuka (az író) amikor még nem sportapuka volt, csak gyerek (sport nélkül) akkor minden egyes sportágban elképesztően tehetségesnek mutatkozott, kiváltképpen abban, amit aztán ez a szerencsétlen, rossz mozgású utód választott. És ha a sportapuka ideje akkoriban engedte volna, akár profivá is válik, ellenben ő a szellem művelése mellett döntött, megjegyzem, fiam, neked ez az utóbbi se megy valami fényesen.

Szóval a sportszülők nagy családja több alfajra is osztható.

Vannak mosolygós, vidám sportszülők, akik csak a testmozgás végett hozzák-viszik a gyereket, igaz, a meccsekre eljön anya és apa és a nagypapi és a nagymami is, mármint mind a két ágról, az annyi, mint hat, plusz a kishúg és a szomszédból az ismerős két gyerek. És ha már lejöttek, akkor saját jegyzőkönyvet is vezetnek, lehessen tudni, hogy melyik évben melyik hónap melyik meccsén hány pontot szerzett a fiú, és ha vendégek jönnek, meg lehet mutatni nekik is.

Vannak aztán az aggódósak, akik igazán nem is akarnak mondani semmit, ők nem értenek ehhez a játékhoz, csak azt szeretnék, hogy a Lacika jól érezze magát ebben a közösségben. Kár, hogy a Zoli bácsi olyan rohadék, hogy keveset játszatja, ráadásul van itt néhány olyan bunkó, mármint a gyerekek között, el se lehet viselni, valljuk meg, a Lacika azért ennél többet érdemel.

Van aztán a céltudatos sportszülő, aki tisztában van azzal, hogy már az is hatalmas tett volt, hogy ilyen hallatlan tehetséget adott az országnak, ám igazán akkor virágzik fel a nemzet sportja, ha ezen a tehetségen ő mindvégig rajta tartja a kezét. Valljuk meg, ez az ő felelőssége. Az ilyen sportszülő általában az edző közelében helyezkedik el, nem takarékoskodik a bekiabálásokkal, szakmai észrevételekkel, ráfér arra a kontár tornatanárra is, hogy tanuljon. Szünetekben összeszorított foggal inti magához a fiát, kidagadó nyakizmokkal adja meg az utasításokat a bután ácsorgó gyereknek, sűrűn emlékezteti arra, mi lesz, ha inkább az edzőre hallgat. A többi gyereket kifejezetten nem gyűlöli, egyszerűen csak az értékükön kezeli őket. Az a baj, fiam, hogy ezt a játékot csapatban kell játszani.

Jómagam természetesen egyik alfajhoz se tartozom, kultúrember vagyok. Sokat olvasok, a zenét is szeretem. Legyen elég annyi, hogy korán kelek, bedagadt szemmel ülök a kocsiban, hideg tornatermekben kucorgok, vadidegen emberekkel beszélgetek egy vadidegen edző szakmai elképzeléseiről, nem is értem, hogy hazatérve miért vagyok olyan rekedt, hogy suttogni is alig bírok. És azt se értem, hogy miért kell azonnal lefeküdnöm, fejemnek szaladt a vér, mintha másfél óráig kézen álltam volna.

Tehát, ha valakinek még kétségei lennének, a hétvége nem az író műfaja. Hétvégén ugyanis mindenkinek hétvégéje van, beleértve a családot is. Ami annyit tesz, hogy mindenki ráér, otthon van, majdnem úgy, mint egy író. Vagy elmenés van, amitől mindjárt mozgalmas lesz a nap, s akkor már végképp annyi az irodalomnak.

Mikor ír az író?

Mindig (lásd: Ottlik.).

Másnap (lásd: Hrabal).

Amikor figyel (lásd: Rilke).

Amikor ír (lásd: de ne zavard).

Képzeljünk el egy naplót, kérdés és felelet.

Mi történt ma?

Semmi.

Kell ennél szebb? Aligha.

Sajnos, tegnap és ma velem sok minden történt.

Úgy kezdődött, hogy le lettem cseszve, mármint literailag, egy bizonyos Osváth által, hogy rosszul írtam a Chelsea nevét. Az a baj, hogy igaza van, más kérdés, hogy nem én tehetek róla, hanem a billentyűk, mert folyton össze-vissza mozognak itt előttem. Osváthnak meg könnyű, őt a név kötelezi.

Aztán ott folytatódott, hogy a sportapukaság után most éppen két helyen vagyok, mert Egerben játsszák a Galambok című remekbe szabott tragikomédiát (éppen ott és éppen most), egy kortárs magyar szerző művét, ami azt jelenti, hogy lélekben legalábbis. Én, ott. (Meg itt is, az izgő-mozgó billentyűk előtt.) Egyébként azt hozzáteszem, hogy kevés melengetőbb dolog van, mint amikor a számítógépes egyedülléthez szokott író egy színdarab okán bekerül a színházba... Sokévnyi szeretet-adagot lehet néhány hét alatt bespájzolni.

Ráadásul folytonosan képeket is kellene nézegetnem, könyvkészítési célból.

A Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményből kaptam őket (kölcsön), elképesztő anyag, háromezer darab, az ezernyolcszázas évek végétől máig, mind a mi környékünkről. Ezekből válogatunk Czabán Gyuri barátommal, hogy aztán összeálljanak egy kötetnyi szöveggel. Igazából sétálnunk is kellett volna, fényképezés céljából, csakhogy Gyurinak, aki péntekenként a Tilosban műsort vezet, mostanában valahogy sok a dolga. /Zárójel: Ebben az egész rettenetben (Tilos) csak az a nagy baj (nem csak ez, de ez stilisztikai fordulat volt), hogy senki nem arról beszél, vajon milyen a Tilos rádió, milyenek a műsorai. Se az ott rádiózók, se a hallgatók, se azok, akik nem is hallgatják, csak utálják./

Harmadrészt családi élet is van, példának okáért szülőlátogatás, ami egyáltalán nem rossz, csak nekem utána órákig kell pihennem.

Ez volt a tegnap délután.

Mit mondjak?

Közben meg zuhogni kezdett az eső, a mellettünk ásott őrületes gödörbe hatalmas tartályokból egyre csak öntik a betont, és közben kitartóan kalapálnak is, két hatalmas szöget nyomnak a fejembe, az egyik előlről, a másik hátulról üti, szikrákat szór, ha összeér.

Ebben az egész herce-hurcában egyetlen dolog vigasztal: a fiamnak holnap délelőtt is lesz meccse. (A Sporton meg már megy a Tottenham-Liverpool.) [2:1]

Én is megyek.

Forrás: litera