Aztán megállt, ránézett a késő délutáni napfényben horzsolódó házfalakra és ennyit mondott: Nemsokára hatvanéves leszek. Az jutott valamelyik nap az eszembe, hogy ez nem is lehetséges. Évek óta ülök szemközt egy fallal, történeteken gondolkodom, és közben észrevettem, hogy elment az életem.

Jó volt a ma, egész nap itthon voltam.

Még olvasni se volt időm, dolgoztam.

Tegnap este, mielőtt elaludtam, a televízió valamelyik csatornáján egy váratlanul ízléstelen ruhájú lány, aki fel és alá járkált a velencei szent Márk téren, azt kiabálta a kamerába, hogy "én vagyok a kulcs, a szíved a zár". Dancs Annamari. Lehet, hogy ezért aludtam olyan rosszul, pedig a hirtelen ijedtségre még Szép Ernőt is olvastam, hátha segít. Segített is, de nem eléggé.

Felültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, mit iszik a magyar író. Aztán úgy döntöttem, vörösbort iszik.

Reggel, amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy két nő áll az utcasarkon, kabátokba, sálakba és sapkákba bugyolálva. Szinte egyenletes vastagságúak voltak mindenütt, de azért kétségkívül nők. Álltak a sűrűsödő hóesésben, az egyiküknél egy üveg pezsgő volt, a másiknak a kezében másfél literes narancslé, néha cseréltek, úgy ittak. Mint a rómaiak a langyos mediterrán éjszakákon, narancslét pezsgővel.

Velem szemben, vagyis a harmadik emelet magasságában, a fa csúcsán egy hatalmas varjú egyensúlyozott. Már-már úgy tűnt, hogy megpihen, de ilyenkor meghajlott alatta az ág, látszott, mindjárt lebillen. Akkor csapott egy-kettőt a szárnyaival, könnyített a súlyán, de nem repült el. Újra az ághegyre nehezedett, s megint lebillent. Tömör, fényesen fekete volt a teste, a kopár ágak közül kilógó gallyacska pedig vékony és gyenge. Meghajlott, a varjú lebillent, csapott a szárnyaival, de nem repült el.

Eszembe jutott egy történet, amit most hallottam. Egy lány a kihűlt szerelem romjain még egy utolsónak szánt próbát tesz a kapcsolat megmentésére. Arra a hétre két televízió-újságot vesz, s megkéri a párját, jelölje be, milyen filmeket, műsorokat nézzenek meg összebújva, szerelmesen. Amikor aztán a két újság bekarikázásait összevetik, a lány összecsomagol és elköltözik. A karikák közt nem volt egyetlen egyezés sem.

Reggel, amikor kinéztem az ablakon, esett a hó.

Egy másik ismerősöm pszichológusként dolgozik. A múlt héten hosszan időzött nála egy idős nő, nehezen, mégis sokáig beszélt, tele volt félelemmel, aggodalommal. Meg is csúszott az egész rendelés, felborult a nap. Késő délután, amikor az ismerősöm végzett a rendelőben, sietni kellett, ugyanis új lakást akarnak venni, megvolt a cím, hogy aznap mit kell megnéznie. A megadott helyen sokáig csengetett, de senki nem nyitott ajtót. Végül aztán a szomszédhoz kopogott be, hátha az tud valamit. Az ajtó előbb kinyílt résnyire, majd visszacsapódott és sokáig zárva maradt. Végül lassan, nagyon lassan tárult fel. A délutáni néni állt az ajtóban, hófehér, rémült arccal, és csak ennyit kérdezett: doktor úr, hát ekkora a baj, hogy ide is utánam jött?

Egész nap dolgoztam, ami azt jelenti, hogy itt ültem az asztalomnál.

Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot.

Nem öltöztem utcai ruhába.

Nem beszéltem senkivel.

Becsuktam az ablakot.

Mosakodni..., na jó, megmosakodtam.

Az ágyat se vetettem be.

Nem léptem ki a lakásból.

A ház túloldalán dübörögtek a gépek.

Reggel kávét ittam, aztán vizet, késő délutánig nem is ettem.

Egyszer egy nagy magyar író, akivel a Jókai téren sétáltam, akkor már csaknem hatvan éves ember, hosszan beszélt arról, miképpen lehet sikeres európai íróvá válni, miképpen lehet a perifériális német piachoz képest az igazi centrumba, az angol és a francia köztudatba bekerülni.

Okosan, szépen beszélt.

Nem szerettem hallgatni.

Aztán megállt, ránézett a késő délutáni napfényben horzsolódó házfalakra és ennyit mondott: Nemsokára hatvanéves leszek. Az jutott valamelyik nap az eszembe, hogy ez nem is lehetséges. Évek óta ülök szemközt egy fallal, történeteken gondolkodom, és közben észrevettem, hogy elment az életem.

Jó volt a ma, egész nap itthon voltam.

Még olvasni se volt időm, dolgoztam.

Mondatokat írtam, egyforma sorokat egymás alá.

Délután becsengetett egy szerelő, azt mondta, az ADSL-modem miatt jött, pillanatok alatt felrakja azt is és a szűrőt is, aztán már itt lesz korlátozás nélkül az asztalomon a nagyvilág.

Így is volt, pillanatok alatt felszerelte a modemet és a szűrőt, de a nagyvilág nem jött meg. A szerelő csóválta a fejét és elment. Körülbelül két óra hosszat telefonáltam a szolgáltatóval, aki távtanácsokat adott, hogy a gépemen melyik gombot nyomjam és miért, majd kimerülten elköszönt. Lejárt a munkaideje.

A modem szép: három zöld szeme van.

Közben megjött a családom is, de nem volt időm beszélni velük, telefonáltam és a gombokat nyomogattam. A modem hunyorgott, de a nagyvilág nem jött.

Nem vetettem be az ágyat, ki se mentem jószerével a szobából.

A ház túloldalán dübörögtek a gépek.

Valamikor a nap folyamán elállt a hóesés.

Leeresztettem a redőnyt.

A számítógépből fúvó hűtés meglebegteti a falra tűzött jegyzeteimet.

Csend van a szobában.

Egész nap ki se mozdultam.

Nem is öltöztem át.

Jó volt ma, dolgoztam.

A másik szobában itt billeg Dancs Annamari, víz önti el a Szent Márk teret, és hallom, egyre csak hallom, ahogy egy hang kitartóan énekli: Én vagyok a kulcs, a szíved a zár.

Forrás: litera