Onnan fentről, testközelből akárha egy hatalmas sárkány bőrét néztük volna: zöld pikkelyek és sárga tarajok, végig a gerince mentén. Az ajtó nagy sokára, nehezen nyílt, a Nap átsütött a dísztermet fedő üvegpiramison. Aztán már bent voltunk a toronyban, a gömb formájú kupolában.

Félhomály.

Reggel besütött a Nap a redőnyön át is, sárga fény öntötte el a Ferenc teret.

Lent, a betonpadok előtt kutyák kergetőztek.

A fürdőszobában a tükör mögött megint burukkoltak a galambok.

A szemközi ház ablakain csillogtak a visszaverődő napsugarak.

A piros cseréptető fölött két repülőgép kondenzcsíkja fehérlett.

Egy férfi ment át a téren, rövidujjú vörös trikó volt rajta, buggyos melegítőnadrág, nem sietett.

Se sapka, se kalap, így indultam el, aztán meg már lusta voltam visszafordulni, pedig már néhány lépés után is rettentően fázott a fejem.

A Tompa utca és a Körút találkozásánál, ahogy átmentem a zebrán, láttam, egy feketébe öltözött ember áll a járdaszélen. Fekete volt a sapkája (neki volt), a kabátja, fekete a nadrágja, a cipője és fekete a szemüvege is. Mozdulatlanul állt, felemelt fejjel, szemközt a délelőtti Nappal. Néztem, hogy mit néz odafönt az égen.

Se felhők, se madarak.

Átmentem a Körút túloldalára, elindultam a Bakáts tér felé, s ahogy visszanéztem, az a férfi még akkor is ott állt. Nem mozdult, nézett bele egyenesen a fénybe.

Csörgött a villamos, a drogéria előtt egy biztonsági őr cigarettázott, felül csupán egy rövidujjú fehér inget, nyakkendőt viselt, reszketett a hidegben.

A gíroszos ráérően pakolgatott a pult mögött, a kirakatban lassan forgott a nyársra zsúfolt hús.

Anyádat!, üvöltötte mellettem egy férfi, mobiltelefont szorított a füléhez, a másik karjával szélesen hadonászott.

A videotéka előtt két gyerek veszekedett, a kezükben pénz volt.

Alacsony, vékony csontú nénike totyogott el mellettem, olyan szaga volt, mint egy darab nyers kolbásznak.

A klinika előtt tilosban parkoló autó állt az úton, villogtak az elakadásjelző lámpái.

Visszanéztem: az a feketébe öltözött férfi még ugyanúgy, mozdulatlan meredt a fénybe.

Nézte a Napot.

Délután Gyurival fényképezni mentünk, felmásztunk az Iparművészeti Múzeum tetejére. Az épületért felelő gondnok vezetett fel bennünket. Lift a másodikig, aztán oldallépcső, vaslépcső és a padlás. Hatalmas, kútszerű mélyedések, félhomály, boltívek, mintha nem is három emelet magasságban, de valami régi pincében volnánk. A gerendázaton deszkajárda vezet végig, recsegett a talpunk alatt. Oldalt, mint valami elfeledett kínai agyaghadsereg, ott sorakoznak a pótlásra tartalékolt majolika oromdíszek és vízköpők. A cserepek közt tűszúrások a fények.

A tetőről még egy meredek belső vaslépcsőn lehet felkapaszkodni a kupola bejáratáig. Onnan fentről, testközelből akárha egy hatalmas sárkány bőrét néztük volna: zöld pikkelyek és sárga tarajok, végig a gerince mentén. Az ajtó nagy sokára, nehezen nyílt, a Nap átsütött a dísztermet fedő üvegpiramison. Aztán már bent voltunk a toronyban, a gömb formájú kupolában.

Félhomály.

Mint egy hatalmas fémépítő játék: vas tartóelemek, csavarok, egyébként semmi, csak a gömb formájú üresség. Egy kiürített zöldhagyma.

Odakint zúgott a szél.

Rozsdás, rozoga, keskeny csigalépcső vezetett fel a kupola sugarában a tetőig. Ahogy mész föl, tágul körülötted a tér. Eltolható vasajtó nyílt legfelül, odébb löktük, és már kint is voltunk, fent a Múzeum legtetején, az Üllői út, Ferencváros, Budapest fölött.

A tolóajtót és a sárga majolikaoszlopokon álló kis kupolácska belsejét vastagon borította a madárszar. A ropogósra száradt guanó közt két alig tollas galambfióka mumifikálódott hullája hevert.

- Szép? - kérdeztem Gyurit.

- Szép - bólintott.

Fújt a szél, a Gellérthegy lábánál, a Rudas fürdőnél mégis valami makacs, fehéres pára lebegett. Odafent, a domboldali fák között jégfoltok fénylettek. A Duna nem is látszott, csupán messzebb, a Lágymányosi híd előtt, a házak közt csillant meg, nem is folyó, inkább fodros, göröngyös bádogút, ami sehová nem vezet. A Gizella-malom szögletes tornya úgy sötétlett a tetők fölött, mint egy ottfelejtett, lakatlan őrbódé, mögötte a daruk sárgás vaskarjai. Zúgtak alattunk az autók. A Ferenc körúti aluljáróból csapatnyi gyerek ömlött ki a szürke aszfaltra. A Corvin mozi előtt színes dzsekiben állt a cukrozott mandulát kínáló árus, a kerekes bódéja fölött édeskés szagú levegő remegett.

Néztem a várost, és láttam, hogy az összemosódó háztetők fölött olyan a Kálvin tér templomának tornya, akár egy kihűlt kémény.

Arra szoktam naponta kétszer eljárni.

Az egy másik város, az egy másik Budapest. A sirályok bejönnek a házak közé, szemetet keresnek, vagy kiülnek a telelésre kikötött hajók tetejére, akár a felpuffadt nejlonszatyrok.

A Bazilika kupolája magasan a föld fölött lebegett, elpárologtak alóla a falak. Messze, Angyalföld felől úgy csillogtak a toronyházak, mint valami tévedésből leengedett műanyag redőny csíkjai.

Buda felől vörös volt már a felhők szegélye, sütött a Nap, mégis, a háztetők szürkén olvadtak egymásba, szürke falak és szürke ablakok, és a város szélei is valami barnás, füstös bizonytalanságba süllyedtek el.

- Hideg van - mondtam Gyurinak.

- Nagyon - szívta meg az orrát.

Lemásztunk a csigalépcsőn, a tolóajtó sehogy sem akart visszacsukódni, ahogy Gyuri küzdött vele, potyogott a fejére a száraz galambszar.

Újra a padlás, a deszkajáratok, jöttek szembe a majolikakatonák. - Talán kimehetnénk még a Nehru-parkba - mondtam Gyurinak.

- Mehetünk - mondta, és szipákolt. - Fény is van még és az időnkbe is belefér.

Amikor a Kinizsi utcára értünk, összehúztam magamon a kabátomat. Fázott a fejem, úgy éreztem, egy pöccintéssel le tudnám törni a fülem. Egy férfi és egy nő jött velünk szemben.

A nő óvatosan vezette a férfit, segített neki átmenni az úton, fogta a kezét.

A férfi fekete sapkát, fekete kabátot, fekete nadrágot, fekete cipőt, fekete szemüveget viselt, lassan lépkedett, és közben folytonosan fölfelé nézett, föltartotta a fejét, mintha keresne valamit, fölfelé nézett, az eltűnő délutáni fénybe.

Forrás: litera