Barta Zsolt Péter háza egy kis
dombtetőre épült, körtefával, pincével, a dombocska aljában tó van, a ház is
megnézheti magát benne, meg az is, aki arra jár.
Útkanyarulat, lapály, nádas is, tó is.
Nem nagy tó, a Balaton, de még a
Velencei tó felől nézve is kicsi. Egy kert felől nézve viszont kifejezetten
nagy.
A kérdésemre, amit Ferencváros felől
nézve tettem fel, vagyis hogy milyen víz tölti fel és élteti ezt a tavat, Barta
Zsolt Péter csak megvonta a vállát.
Szoktunk fürödni benne, válaszolta
aztán.
A gyerekek állandóan ebben fürdenek.
Úgy tűnt nekem, hogy onnan, a tó
felől nézve, a fürdés, a nádas, a domb és az útkanyarulat felől nézve számára
nem az a kérdés, hogy mi és miként tölti fel ezt a tavat, hanem az, hogy ez a
tó van.
Létezik, náddal, dombbal,
útkanyarulattal.
Hogy a létezésnek vannak olyan képei,
hogy nem a kérdéseket kell megfogalmaznunk, hanem az érzéseket kell tudnunk
erősen.
Az érzéseket és a ritmusokat, vagyis
az időben egymás után sorakozó jeleket, amelyek azt sugallják, hogy valami
képletet mutatnak meg nekünk a létezésünk értelméről.
Tisztelt Hölgyek és Urak, Barta Zsolt
Péter fotográfiái erről a ritmusról beszélnek.
Mintegy három évvel ezelőtt került az
érdeklődők elé a Csarnok című projektje, a jelen kiállítás tulajdonképpen e munka lezáró aktusa. Az akkori fotográfiák
optikája nem beszűkült, hanem összpontosított: immár a jelképessé váló
felületeket és részleteket mutatja meg.Nem mintha ne lennének nagyon is konkrét, fájóan, rozsda és rothadás,
elmúlás és pusztulásszagúan konkrét, ismerős képek ezek. A lepattogzott gitt, a
falfirka, az átsejlő alakok.
Kint is vagyunk és bent is vagyunk.
Csakhogy, mint minden műfaj létértelmezést
kutató alkotói, Barta Zsolt fotográfiái is azt a határt firtatják, hol van a
közlés minimuma, ami a befogadói sejtelmet előhívja, s ezt úgy és azért teszi,
hogy a lehető legnagyobb teret nyissa meg a sejtelem számára. Egyetlen egy szó,
egyetlen egy centiméter is, ami felesleges, az már a fontosabb, a belső képet
csonkítja. Magyarán: Barta Zsolt Péter fotográfiáit nézve ablakokat és
részleteket nézünk, kilépünk és belépünk, de azért tehetjük ezt, mert már csarnokokat látunk magunkban.
Rozsdás és lepattogzott festékű, kiszáradt gittes tereket.
Erősebben látjuk őket, mintha magukat
a csarnokokat néznénk, hiszen a tudás, a konkrét kép mögül Barta előhívja a
sejtést, a közös tudást is és a saját szorongást egyaránt.
Ahhoz, hogy valaki ilyen biztonsággal érezze a beszéd és a hallgatás, a
megmutatás és beengedés, a sejtetés és az átpillantás arányát – a mesterség
tudása, belátás, nagy önfegyelem, bölcsesség és mindenekfelett ritmusérzék
kell.
Ezek a fotográfiák, mint már mondtam,
elsősorban a ritmusról beszélnek.
Nem csak az anyagok, a különféle tempóban
pusztuló felületek egymás közötti ritmusáról.
Nem csak a színek és vonalak
klasszikus mintákat felmutat ritmusáról.
Nem csak a képen belüli képek
egymáshoz viszonyításának ritmusáról.
Mindezek együtteseként, nem félek
kimondani, szerintem Barta Zsolt Péter fotográfiái a létezés ritmusáról
szólnak. Ha úgy tetszik, fényeken, anyagokon, arányokon át azt a közös és
borzongató ritmust találják és mutatják meg, ami, nem is kétséges, ugyanilyen
természetességgel mutathatna élő sejteket, vegyi folyamatokat, asztronómiai
jelenségeket, születést és halált.
Barta Zsolt Péter fotográfiái
szekvenciák egy olyan partitúrából, amit ugyan mindenki másként lát és hall és
játszik, de ettől még tudjuk, hogy a ritmus van, és tudjuk, hogy erősebb
nálunk.
Hiszem, hogy minden egyes jó
műalkotás, legyen az mondjuk egy szépen megcsinált asztal, egy jól gondozott
kiskert, egy okosan megírt regény, egy zenemű vagy egy jól megtalált
fotográfia, szóval hiszem, hogy minden egyes jó műalkotás egy megrajzolható
szerkezettel bír.Mindegyikük mögött ott
sejlik egy tiszta, hierarchikus ábra, ami akkor is érzékelhető, ha csak a
részleteket ismerjük, és akkor is az erősebb lét érintésének élményét adja, ha
maga a mű szándékosan csak a részletet mutatja meg mindebből.
Szerintem Barta Zsolt Péter a
fotográfiái révén eljutott oda, hogy erről a szerkezetről, erről a ritmusról
beszél, ezért megteheti, mi több, akarja
és meg is tudja tenni, hogy csak és csakis azokat a részleteket mutatja meg,
amelyek révén a lehető legteljesebben el tudjuk képzelni magát a létezésünk
lepattant, pusztuló csarnokát. Tartóvasakat és megrozsdásodott eresztékeket,
amiken az óráink kattognak.
Kapukat és ablakokat, nézeteket,
amiken magunk is áthaladunk minduntalan. Részleteket mutat meg, miután
visszabontotta a történetet az alapokig, részleteket, hogy réseket nyithasson
bennük és közöttük, réseket, ahol láthatunk. A drótkereten, a hálón átsejlik
valami.
Szerény, okos és keserű tudás ez.
Mint annak a szürke gyomnak a nyers, különös-édessége, ami a versben a szenet
lopó gyerek, József Attila szájához ér, amikor a síneken lapulva az őrt lesi
halálra váltan. Ott van, ott van a szaga és a tapintása is, nem azért mert
akarjuk, hanem azért mert van.
A kérdésemre, hogy akkor az a tó, ott Barta Zsolt Péterék házának aljánál vajon
miből töltődik fel, máig nem kaptam választ.
Persze az is igaz, hogy fölösleges a
firtatás.
Van, amit a föld repedései hoznak,
van, amit az esők. Tavasszal több a víz, nyáron, ha sokat süt a nap, lejjebb
megy a tó. Szinte lélegzik egy világos, összerakódó ritmus szerint.De akár télen, befagyva, akár ősszel, ha
fújja a szél, azért a tükrében képek vannak. Részletek, amelyekből
visszaismerhető a körülötte létező világ. Házak, emberek, vasdarabok, színek és
formák. Vagy ha nem ismerhető, akkor
legalább az illúzió a miénk lehet, a sejtelem, hogy van olyan ismeret, aminek
mi is a részesei lehetünk. Barta Zsolt Péter fotográfiái nem kevesebbet, mint
az a hitet adják nekünk.
Ha úgy tetszik, a részletek
pontosságával érnek el a szakralitásig. Ha úgy tetszik, a pusztulás ritmusával
beszélnek egy erősebb lét érintéséről.
Szerényen, okosan és keserű tudással,
de hitet is adnak, ez egészen bizonyos.