|
There are no translations available
Benkő Imre: Indiai képek -fotókiállításának megnyitója 2010. szeptember 14.-én, 17 órakor, CULTiRiS Galéria / Örkény István könyvesbolt, Szent István körút 26. Megnyitó: Kőrösi Zoltán.
(A megnyitó szövege a bővítményben olvasható.)
Tisztelt
tárlatlátogatók, fotográfia-szeretők!
Mint tudjuk, Indiáról beszélni
önhittség.
Főleg önhittség egy európai embernek,
igaz, ez tőlünk alkatilag korántsem áll távol, főleg az ilyen önhittség, ami
végtelenül jól esik.
És mint tudjuk, vagyis aki járt már a szubkontinensen, az tudja, hogy látszólag
tán nem is lehet, vagy legalábbis úgy tűnik, Indiában nehéz rossz képeket
csinálni. Megy az ember az utcán, és ha akarja, ha nem, folyton kattintgat.
Olyan sűrű az élet, hogy a képek
ebből óhatatlanul megmutatnak valamit.
Arról nem is beszélve, hogy bizonyos
végtelenül eredeti és soha nem látott helyeken szerintem már komoly gödröket vágott
a fényképezőgép-állványok lába, egymást érik a felfedezni vágyó turisták és
tudósítók, megvilágosult poszthatvannyolcasok és rasztahajú, gandzsabarát,
nyitott szívű fiatalok.
Indiában az európai ember különösen a
létezés extremitásait fotózza—megérteni, látni akar valamit, s ehhez persze kap
is bőven anyagot. Egy alkalommal, hogy ott jártam, pedig akkor csak Delhiben barangoltunk,
a velem tartó jó barátom, egy professzionális fotós, hogy üdüljön, és hogy a
látványt belül rögzíthesse, nem is hozott gépet magával. Mire felszálltunk a visszafelé tartó gépre,
már több, mint háromezer fotót készített.
Egy fotográfus jobban teszi, ha
elismeri, hogy India úgyis erősebb nála.
A hinduk egyébként is szeretik, ha
fényképezik őket, mosolyognak, és aztán az utolsó pillanatban komollyá, nagyon
komollyá változik az arcuk. Szeretik megnézni is a róluk készült fotográfiákat,
bólogatnak és élnek tovább.
Aki járt már hindu templomban, s
látta, miként néznek vissza rá e megejtően népi, emberközeli vallás színes
ruhákba felöltöztetett, étellel, itallal, virággal jól tartott istenszobrai, az
felismeri ezekben a tekintetetekben az idő egészen más, európai ember számára
megfejthetetlen fogalmát. Valami olyan időt, ami érdekes módon a fotográfia
lényegével, a pillanat időtlenné tételével roppant szoros rokonságot tart.
Emlékszem, Kalkuttában, amikor egy
Khali-templom áldozati szertartásán jártunk, ahol egy széles pengéjű karddal,
egyetlen csapással vágták le a sorban felvonultatott állatok fejét, a végzetére
váró, s a faállványhoz kötözött kecske, mielőtt odahúzták a fejét, még gyorsan
beleivott a vér felmosásához előkészített vödörbe.
Mindig is csak az az időtlen,
egyetlen pillanat van, amikor megízleljük a víz édességét.
Indiáról lényegében lehetetlenség
színek, szagok és zajok nélkül tudni valamit.
Benkő Imre indiai fotográfiái tehát
csaknem a lehetetlent kísértik meg. Fekete-fehér, vágatlan fotográfiákban
mutatják meg a fotográfus India-élményét.
Másként is megfogalmazhatom: egy
európai utazóban, odalátogatóban, ha egyáltalán képes kiheverni a reá váró
kulturális sokkot, hazatérte után India a színek és szagok és zajok
fantasztikus egyvelegeként él tovább, az időben és az emlékekben persze egyre
vonzóbban, egyre egzotikusabban.
Tudom, hogy Benkő Imre évtizedek óta
fekete-fehér fotográfiákban tudósít a világ állapotáról. Mégis úgy vélem, ezen
indiai képei akár a művészi ösztön, akár a mesterségbeli tudás révén kikerülték
a nagy és szép és élvezetes indiai
csábításokat, és ezáltal valami emlékeken és közvetlen vonzásokon túli, mélyebb
érintéshez jutottak el.
A szárik megejtő színessége helyett a
vonalak és alakok tisztaságáig.
Az utca kábító, egzotikus forgataga
helyett tömeg időtlen, szinte mítikusan
értelmezhetetlen megjelenítéséig.
A gangeszi lenyugvó nap helyet a
folyó és a nőalak egymásra rímelő felületeiig.
Ugyanehhez a – mondjuk így --
mesterségbeli bölcsességhez sorolom azt a nagyon finom távolságtartást is, ami
szerintem Benkő Imre indiai fotográfiáinak a lényege. Az indiai arcok szinte
magukhoz szippantják a kamerákat, nem kétséges, évezredes mitológiákat mutatnak
az ezen arcokból az európaiakra néző barna szemek. Benkő Imre viszont képes
megtartani azt a figyelmes távolságot, amivel magának a távolságtartásnak is
jelentést ad. Sok képén szinte véletlenül kerül a kamera elé egy-egy arc, s a
legközelebb is talán a három mohamedán kisfiút megjelenítő képén megy. A világ
legzsúfoltabb városaiban, Delhiben, Kalkuttában, vagy az ötezer éves
Varanasziban ennek a tiszteletnek, ennek a távolságtartásnak önmagában is
roppant erős jelentése van. A távolságtartás ugyanis itt a tiszteletről is szól.
Az pedig, hogy Benkő Imre fotográfiái ezt a tiszteletet képesek ilyen erővel
megmutatni, tulajdonképpen magáról a fotográfus attitűdjéről beszél. Arról,
hogy Benkő Imre nem egyszerűen képes túljutni a bódulaton, az évezredes arcok
csábításán, de számára minden lenyűgöző képben is ez a méltóság, az emberi
létezésnek ez a tisztelete a legfontosabb.
Aki járt már Indiában, az tudja,
miről beszélek, Aki volt már arrafelé, az tudja, micsoda bölcsesség kell ehhez
a mértéktartáshoz.
Hölgyeim és Uraim!
Benkő Imre India-fotográfiái bölcs és
mértéktartó képek, a tisztelet és a figyelem képei.
Megállított és letisztított
pillanatok egy olyan világból, aminek a lényege éppen az örök körforgás. Az
időtlenség így felel az időtlenségre.
A fotográfusi alázat és bölcsesség
így felel a lét elviselhetőségére.
Mit tehetne mást egy európai,
budapesti író?
Tisztelettel és alázattal ajánlja az
Önök figyelmébe egy igazi fotográfus indiai képeit.
 |
RSS-csatorna hozzászólásai
India valóban olyan intenzív élmény, ami nem tud csak úgy bent maradni, elemi erővel kikívánkozik, szóban, álomban.....kinek hogy. Indiáról nem lehet nem beszélni annak, aki már egyszer megmerítkezett benne.
A képek lenyűgözőek voltak. Visszaadta azt a melankóliát, amit ott érzékeltem és leszámol azzal a sztereotípiával, hogy Indiában szegényen is boldogok az emberek.