A Magyar Mozgókép közalapítvány elnökévé történt választása kapcsán több interjú is készült Kõrösi zoltánnal, ezekbõk három, ízelítõ, a Heti válasz és az a38 honlapjáról: 

http://hetivalasz.hu/kultura/korosi-zoltan-ossztuz-alatt-a-megvalasztott-elnok-26342/

http://a38.hu/?p=cikk&id=664

http://nol.hu/lap/kult/20100118-kevesebb_film_kapjon_tobb_eselyt

Kõrösi Zoltán írót választották meg az alapító szervezetek a hazai filmgyártás központi szerve, a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) kuratóriuma elnökének. Az elnökjelöltet a kormány jóváhagyásával a kulturális miniszter nevezi ki. A lehetséges miniszteri aláírás elõtt tervei mellett arról is kérdeztük Kõrösit, szerinte minek köszönhetõ a megválasztását övezõ - a filmes életben szokatlan - viszonylagos csend.

- Egyhangúlag fogadta el az ön személyét a közalapítvány 25 alapító szervezete. Ráadásul a megválasztás után a filmes életben megszokott harsány véleménynyilvánítás is elmaradt. Miért alakulhatott ki ez a csendes többség?

- Az, hogy konszenzussal választottak meg, nemcsak adottság, hanem kényszer is, hiszen ezt írja elõ az MMKA alapító okirata. Úgy hiszem, az a kettõsség döntött, hogy az alapítók meg vannak gyõzõdve arról, hogy a közalapítványi a legjobb forma az állami pénzek elosztására, viszont az eddigi mûködéshez képest valamennyien érezték a változtatás igényét. A személyemben egy olyan embert választottak, aki a filmhez közel áll, de nem a szó szoros értelmében vett filmes, képes oldalnézetbõl tekinteni a szakmára, tud változást hozni, higgadtabban tud megítélni sok mindent, mint az, aki testestül-lelkestül benne volt egészen idáig.

- Azért van, ami megzavarta e békés filmközhangulatot. Szõcs Géza író, aki egyike azoknak, akiket Orbán Viktor felkért, hogy dolgozzák ki a Fidesz kulturális koncepcióját, levélben fordult több MMKA-tag felé amiatt, hogy ön a Fidesz jelöltjének hírében áll. Szõcs a Magyar Nemzetnek is megerõsítette: ön „nem az ellenzéki párt által támogatott elnökjelölt".

- Én csak megköszönhetem Szõcs Gézának, hogy azt nyilatkozta: én nem a Fidesz jelöltje vagyok, mert nyilván õ is arra gondolt, hogy ez egy szakmai választás, ahol politikai érvek fel sem vetõdhetnek. Az tény, hogy a választás utolsó stádiumában a filmesek egy része harsányan lefideszkomisszározott engem, egy másik részük pedig azt kívánta bebizonyítani, hogy én álfideszes vagyok. Természetes, hogy egy ilyen szituációban vannak indulatok, az viszont kevésbé, ha ezek kizárólag politikai köntösben jelennek meg, s szakmai kérdések nem merülnek fel.

- Másrészt Halász János a parlament kulturális bizottságának fideszes alelnöke magát az MMKA-t nem tartja a magyar film ügye igazi letéteményesének; az MMKA-t bírálók állításait több állami számvevõszéki jelentés is alátámasztja.

- Egyetértek Halász Jánossal abban, hogy a '91-ben létrehozott közalapítvány alapítói ma már nem fedik le a teljes magyar filmes társadalmat, és hogy ezen változtatni kell. Egyetértünk abban is, hogy rengeteg megoldandó kérdés van ezenkívül is a közalapítványon belül és a közalapítvány körül. Megítélésem szerint ezeket a kérdéseket az MMKA radikális és erõteljes reformjával kell végrehajtani, mert a felmerülõ lehetõségek közül a közalapítványi forma áll a legközelebb az európai megoldásokhoz.

- Az eddigi pénzosztási gyakorlatot egy forrásunk „szakszervezeti jellegûnek" titulálta, melyben nem születnek stratégiai döntések, s a MMKA pénzforrásai túl sok helyre kerülnek. Ha viszont felszámolja a felaprózódást elõsegítõ rendszert, nyilván sok érdeket sért. Kellõ elszántságot érez ehhez?

- Nincs olyan pályázati-elbírálási rend, ahol ne kellene sokak számára kedvezõtlen döntést hozni. Ezt elméletben mindenki tudja, amikor azonban a gyakorlatban õ kerül vesztes oldalra, az már más. Nem szívesen minõsítem a közalapítvány eddigi gyakorlatát, mert nincsenek még pontos ismereteim a valós adatokról, másrészt nem is ízléses errõl részletesen beszélni, amíg az ember nem lép hivatalba. De néhány radikális lépésre a film - akár filmmûvészetünk, akár a filmiparunk - érdekében szükség van. Mindenképpen át kell gondolni egy alapkérdést: az ötlettõl a közönség elé lépésig valóban tudjuk-e egy adott alkotásról, mi a célja, hogyan akarja elérni a közönségét. Úgy tûnik, ma Magyarországon ezzel súlyos problémák vannak. Hogy csak egy kézenfekvõ példát mondjak: nem tudom elképzelni, hogy kisfilm, dokumentumfilm vagy animáció esetében anélkül el lehetne kezdeni egy projektet, hogy ne látnánk a folyamat végén a sugárzási lehetõséget a televíziókban. Vagy egy másik fontos kérdés: sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a filmgyártás folyamatában az elõkészítés fázisára, mert öt-hat vagy akár tíz forgatókönyvi változat sem kerül annyiba, mint egy elrontott forgatási nap. Ezért az elõkészítés fontosságának az MMKA finanszírozási szisztémájában is meg kell jelennie.

- Kálomista Gábor producer, aki a január elsejével leköszönõ MMKA-elnök Grunwalsky Ferencet 2008 decemberében egy nyílt levelében lemondásra is felszólította, a magyar filmipar túltermelési válságát úgy látja megoldhatónak, ha a támogatásokat piaci elvek alapján osztanák el. Van az a pénz, és fõleg: van az a piac?

- A gondolat szép és fontos, sajnos az a nagy baj, hogy néhány példától eltekintve a magukat közönségfilmnek nevezõ produkciók sem találták meg azt a számú nézõközönséget Magyarországon, amely esetében valós piaci mûködésrõl lehetne beszélni. Érdekes, hogy az a producer említi ezt a problémát, aki tán a legtöbb széles közönségre számító filmet gyártotta az elmúlt idõszakban, úgy, hogy azokhoz kimagasló javadalmazást kapott a közalapítványtól. Tán ez a példa is mutatja, mennyire sokféle nézõpontból lehet közelíteni ezekhez a kérdésekhez. Én mindenesetre azt nem tartom megkérdõjelezhetõnek, hogy a filmeknek a nézõkhöz kell eltalálniuk, s õket kell megszólítaniuk. De ha már a pénzelosztási szisztémáról beszélünk, két fontos, s megítélésem szerint változtatásra szoruló elemet hadd emeljek ki. Meg kell alkotni azt a rendszert, amelyben a filmötlettõl a közönséghez való eljutásig a döntési folyamat egésze nyilvános, átlátható és a felelõsségi viszonyokat is megmutató lesz. A másik: mindenképpen változtatni kell azon a gyakorlaton, amely a lehetõ legtöbb érintettnek juttatott a forrásokból - s ebbõl következõen elaprózott pénzeket osztott. Ennek a gyakorlatnak az eredménye ma már jelentkezik a magyar filmek kiállításában, minõségében. Magyarországon készüljön annyi film, amennyi csak tud, de egy felelõsséggel és minõséggel mûködõ közalapítványnak nem lehet célja ennyi film támogatása.

- Amíg Magyarország 2003 óta évente 20-30 egész estés nagyjátékfilmet gyárt le, addig a hasonló összegbõl gazdálkodó Csehország 6-10-et.

- A felvetés így nem pontos: Csehországban is sokkal több film készül, a kérdés az, hogy ezek közül mekkora a támogatott filmek száma. Természetesen az jó, hogy a digitális technika révén egyre több alkotó, köztük sok fiatal ember tud filmeket készíteni, az viszont megengedhetetlen, hogy az állami támogatás szétaprózódása minõségi értelemben is rossz hatással legyen a magyar filmgyártásra. Ezen változtatni kell, ráadásul azt tartom a helyes gondolkodási iránynak, ha ezt a változtatást összekapcsoljuk az olyan televíziós produkciók újraélesztésével, mint a televíziós játékfilmek, igényes sorozatok, animációs és dokumentumfilmek.

- Bár általában ódzkodunk közönség- és mûvészfilm szétválasztásától, sokakban felmerül: egy állami közalapítványnak tényleg feladata-e kommersz filmeket támogatnia.

- Álságosnak gondolom a mûvészfilm-közönségfilm szembeállítást, mert elfedi az igazán fontos minõségi szempontot, ami mindkét mûfajban elsõdleges. Az MMKA feladata azt eldönteni, hogy az adófizetõk pénze milyen alkotásokat támogat. Miközben tényleg kétség sem lehet afelõl, hogy a magyar közönséget be kell csábítani a mozikba, a szakmai szempontok és a felelõsség minden mûfajban megszabják e csábítás során a jó ízlés határát. Amelyik alkotás nem szolgálja a magyar mozgóképi kultúrát, nem képes arról a létezésrõl beszélni, amelyben élünk, s nem képes megmutatni minket, magyarokat a nagyvilágnak, úgy hiszem, az nem méltó az adófizetõk támogatására.

- Ha már közönségfilm: ezeknek - mivel nagyobb nézõsereget vonzanak - több esélyük van, hogy az állami támogatást bevételeikbõl visszafizessék, ami viszont nem jellemzõ gyakorlat Magyarországon. Mit lehet ez ellen tenni?

- Számos nemzetközi módszer ismert, amely rendezi ezt a kérdést: a német tartományi filmalapoknak például megvan erre a világos, kidolgozott szisztémájuk. Elengedhetetlennek tartom egy produceri és rendezõi creditrendszer kiépítését és bevezetését, beleértve ebbe természetesen a vállalások teljesítésének pozitív és a teljesítések elmaradásának negatív következményeit is. Azt se titkolom, hogy az MMKA jelenlegi mûködésében e téren nagy hiányokat látok.

- Mondjuk elkészült egy film. Tehet-e róla, hogy dokumentumfilmnek született? Azaz: a Hír Tv Vetítõ címû mûsor szinte egyedüliként ad minden héten teret a nem fikciós mûfajnak, amit pedig sokan fontosnak gondolnak és szeretnek.

- Elképesztõ, hogy ma Magyarországon lényegében nincsen elérési felület egy dokumentumfilmes számára. Azaz: a dokumentumfilm nem jut vetítési felülethez, a nézõ pedig nem láthatja azokat a dokumentumfilmeket, amelyek éppen az õt körülölelõ világról beszélnének neki. Az MMKA ugyan nincs abban a helyzetben, hogy ezeket a problémákat egyedül megoldja, de az mindenképpen feladata, hogy a megoldási folyamatokat elindítsa. Magyarán: szerzõdéseket kell kötni a vélhetõen átalakuló köztelevíziózással, s mûsorsávot kell kiharcolni ezen alkotások számára. Ez persze csak az egyik út, amelyen el kell indulnunk. Szintén a terjesztéssel-bemutatással kapcsolatban hihetetlen állapotnak tartom, hogy a kis- és közepes településeken a nézõknek nincs módjuk a magyar filmek döntõ többségének elérésére. Hiszem, hogy ezen egy felelõs kulturális kormányzatnak a jövõben mindenképpen változtatnia kell. Az MMKA-nak pedig kezdeményezõ szerepet kell játszania.

- Mobil mozi, mint Írországban, ahol kamionok járják a vidéket amolyan gördülõ vetítõteremként?

- Különbözõ megoldások vannak, körül lehet nézni a nagyvilágban. Tudjuk, hogy a kistelepülési kultúrházhálózatot - akár finn példára - fel kellene tölteni élettel; ennek evidens része lehetne például egy olyan országos projektorprogram, amelynek igazán nincsenek gigantikus költségei, de a segítségével megtalálhatná a közönségét rengeteg friss és korábbi magyar produkció.

- A játékfilmek hegemóniája a pénzelosztásnál indokolható, sokan mégis úgy érzik, a nemzetközi színtéren ütõképes animáció érdemtelenül háttérbe szorult.

- Egyetértek azokkal, akik szerint felül kell vizsgálni bizonyos belsõ, mûfaji elosztási elveket. Annál is inkább, mert az MMKA hivatása a magyar mozgóképi kultúra támogatása. Az MMKA szabályzása szerint a finanszírozási költségvetése 51%-át kell egész estés produkciókra fordítania. Hogy ezek játékfilmek, animációs vagy dokumentumfilmek, az nincs meghatározva. Régi tapasztalatom, hogy fesztiválokon, amikor animációs blokkok következnek, hirtelen megtelnek a termek. Ehhez képest tudjuk, hogy miközben kedvtelve hivatkozunk a magyar animáció rendkívül magas színvonalára és óriási tradícióira, aközben ezt sem a jelenlegi finanszírozás, sem a mostani vetítési felületek nem szolgálják.

- Ha már a fesztiválokat említette: kuratóriumelnök-jelölti programjában ön tervei között beszél egy magyarországi nemzetközi filmfesztiválról. Elég mélyrõl indulunk ennek megvalósításában, ha figyelembe vesszük: a tavalyi Magyar Filmszemle elõtt a közalapítvány és a Filmszemle Tanács sokat sejtetõ nyilatkozatot tett, mely szerint csak filmszakmai tartozás nélkül lehet nevezni a szemlére.

- Úgy hiszem, a Magyar Filmszemle egy össztársadalmi ünnep, a magyar kultúra egyik legfontosabb eseménye. Nagyon szeretném, ha ehhez méltó és jobb körülmények között zajlana le. Ami a nemzetközi filmfesztivált illeti: az európai film számára egyrészt alapkérdés, hogy mit tud kezdeni a tengerentúli filmek befolyásával, másrészt viszont a mûvészfilmek és az ahhoz kapcsolódó reputáció szempontjából nagyon fontos a fesztiválélet. Errõl pedig tudni kell, hogy egy kölcsönösségi viszonyon alapuló rendszer. Bár nagyon szép eredményeket értek el a magyar filmek az elmúlt idõszakban, ha nem hoz létre a hazai filmipar egy tekintélyes magyarországi filmfesztivált, akkor érzékeny hátrányokat szenved ebben a cserekereskedelemben és presztízsversenyben. Ami persze nem pusztán a presztízsrõl, hanem a piaci jelenlétrõl is szól.

Szívesen beszélgetek, de inkább dolgozni kellene

Kõrösi Zoltánt nem kell bemutatni. Ha valakinek netán mégis, legyen elég annyi, hogy õ az az író, aki a Hajón furcsa könyvbemutatóit szokta tartani sok vendéggel, hogy neki minél kevésbé kelljen beszélnie arról, amit írt. Exkluzív interjúnk vele annak kapcsán készült, hogy író létére õ lett a hazai filmesek feje, szebben fogalmazva: a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumának elnöke. A38: Mindenekelõtt gratulálunk a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriuma elnökévé való kinevezésedhez. Mennyire öröm, s mennyire teher számodra ez a ilyen megbízás? Kõrösi Zoltán: A gratulációt köszönöm, tegyük hozzá, hogy pillanatnyilag megválasztásról beszélhetünk, elindult a bejegyzési folyamat, s várhatóan jó másfél hónap múlva, március táján beszélhetünk majd kinevezésrõl: akkor kezdhet munkába az új kuratórium. Ebbõl következõen azt, hogy mekkora teher lesz, legfeljebb sejthetem, de nem tudom. Azt, hogy mekkora öröm, erõsen beárnyékolja, hogy sok tennivalót látok az Alapítvány háza táján, beleértem ebbe az Alapítványon és a filmszakmán belüli tennivalókat éppúgy, mint a jelenlegi alapítványi-önkormányzati szisztéma megújítását és megvédését. A38: Elnökké választásodkor mind a 25 MMK alapító tag egy személyre, Rád adta le szavazatát. Ez azt bizonyítja, hogy abban a 12 oldalban, amelyben felvázoltad, milyen problémák találhatók jelenleg a közalapítványban - amihez tapasztalataidat részben onnan szerezted, hogy hét évig voltál tagja az alapítvány játékfilmes kollégiumának - komoly szakmai elismerést váltott ki. Megosztanád velünk, hogy miben látod a szükséges változtatások fõ irányelveit? Kõrösi Zoltán: Az, hogy az alapítók konszenzussal szavaztak, egyszerre örvendetes és kényszerûség is. Tudniillik az Alapítvány szabályozása értelmében nem is lehet elnököt és kuratóriumot másként választani, csakis egyhangú döntéssel. Az elsõ kérdés, gondolom, az lehet, miért én voltam az, aki ezt a konszenzust megkaphatta. Úgy vélem, a döntésben két fõ megfontolás érhetõ tetten: az egyik, hogy az Alapítvány nagyon is megérett arra, hogy nem a szövevényes filmes kapcsolatokba ágyazott, de nem is ismeretlen, afféle oldalnézettel bíró ember próbálja meglépni higgadtan és körültekintéssel a szükséges lépéseket. Mert, s ez a második szempont, nyilván mindenki felismerte a változtatás szükségességét is. Ami pedig a tennivalókat illeti: három elv maradéktalan érvényesülését látom célnak: átláthatóság, szakmaiság, függetlenség. Az elsõvel kapcsolatban azt jegyzem meg, ha az Alapítvány komolyan veszi és betartja a saját szabályozását, akkor már elõrébb léptünk. És hiszem, hogy egy felelõsségteljes döntési folyamatnak nem lehet olyan eleme, ami kizárná a nyilvánosságot. A második: a szakmaiság számomra nem csupán a filmszakmai tudás és szempontrendszer érvényesülése az Alapítvány mûködésében és a döntésekben, hanem az a felelõsség is, hogy ne jöhessen létre olyan filmes produkció, ami már a kezdetetektõl ne tisztázná a céljait a tekintetben is, hogy tudja, kihez akar szólni, milyen közönséget akar megszólítani, miért akarja elkölteni a magyar adófizetõk pénzét. S a harmadik: az Alapítvány mûködése nem eshet áldozatul sem politikai befolyásnak, sem szakmai lobbi-csoportok érdekeinek. Mind a három elv érvényesítéséért van bõven tennivaló. A38: Sajnos a mûvészet nem független a pénztõl, a pénz viszont a politikától. Mennyire tudja egy mûvészeti alapítvány megõrizni szakmai függetlenségét egy olyan összefonódott világban, amilyenben élünk? Kõrösi Zoltán: A Mozgókép Közalapítvány a magyar adófizetõk pénzét költi, azt osztja el a filmes célokra, a magyar filmkultúra egészére. Azaz: nem csupán játékfilmekrõl beszélünk, hanem a sok más, fontos mûfajról is, az animációtól a dokumentumig, vagy a szakmai szervezetek életben tartásától a lapok mûködtetéséig. De bárki, ha az Alapítványra, vagy a saját filmes törekvéseire gondol, legyen tisztában azzal, hogy milyen felelõsség az, ha az adófizetõk forintjaiból hozza létre a mûvét. S legyen, legyünk tisztában azzal is, hogy az alapítvány csakis partneri kapcsolatok révén érheti el a céljait, legyen szó a finanszírozási keretek megteremtésérõl vagy a filmszakmai stratégiai célokról. Hogy csak egyet említsek az utóbbiak közül: nem kétséges, hogy méltóbb helyzetbe kell hozni olyan, méltatlanul visszaszorult mûfajokat, mint a dokumentumfilm vagy az animáció, a kisjátékfilm, ám ez a törekvés nem választható el a forgalmazás problémáitól. Ezek az alkotások ma már aligha találhatják meg a helyüket a moziforgalmazásban, miközben a köztelevíziózásból érthetetlenül hiányzanak. A megoldás tehát elvileg egyszerû: közös erõfeszítéssel létre kell hozni azokat a mûsorsávokat, ahol ezek az alkotások megjelenhetnek, ahol a magyar nézõk megtalálhatják ezeket a produkciókat. Õszintén remélem, hogy a logika a gyakorlatban is mûködik majd. Ami pedig az Alapítvány szakmai függetlenségét illeti: az nem különállást, hanem kezdeményezést, lobbizást és hitelességet kell, hogy jelentsen. Hiszem, hogy ezek realitások, noha azt se tagadhatom, vannak olyan, fõként anyagi természetû támadások, amelyek végsõ soron más elosztási szisztémák bevezetését preferálnák a magyar filmezésbe. Szerintem nincsen olyan elképzelés, amibõl ne lehetne akár tanulni is, de megvallom, ezidáig nem találkoztam valóban mûködõképes, a szakmai legitimitást, a demokratikus játékszabályokat és a roppant komoly magyar filmes tradíciókat is figyelembe vevõ tervezettel. A38: Egész alkotói éned a szellemi értékeket hordozó irodalomhoz, filmekhez, fesztiválokhoz köt, s ezek bizony egyre nehezebb helyzetben vannak. Mennyire remélhetõ nálunk egy olyan "európaisodás", amely az ilyen jellegû mûvészet és kultúra tudatosan kiemelt támogatási rendszerét hozná? Kõrösi Zoltán: Hát, ha komolyan teszed fel a kérdést, komolyan is kell elgondolkodnom róla: az alkotói én egyetlen egy helyhez kötõdik: a laptopomhoz... a többi inkább a mûvészetek és az alkotás körüli szénakazal, amiben néha önhitten, néha kétségbe esve keresget az ember. De hogy válaszolni is próbáljak: a magyar kultúrának, s ezen belül a magyar filmnek nincsen más lehetõsége, mint szem elõtt tartani az európai film fejlõdését, és mind piaci, mind szellemi értelemben egyre szorosabban kapcsolódni hozzá. Amivel egyfelõl azt mondanám, hogy nem hiszek abban, hogy a tengerentúli filmmel kellene versenyeznünk, másfelõl pedig azt, hogy akár a nemzeti identitást, akár a filmfinanszírozási célokat tekintve egy ilyen nagyságú és ilyen kulturális hagyományú országnak a jelenleginél sokkal erõsebben kellene áldoznia a kultúrára, például a filmre is. Bízni bízom abban, hogy lesz olyan felelõs és elszánt kormányzat, ami ezt a preferenciát megérti és gyakorolja, de természetesen tudom azt is, hogy a gazdasági megfontolások mostanában másról szólnak. Ugyanakkor nem csak a hitek, de nemzetközi példák is megmutatták már, a Távol-Kelettõl Skandináviáig, hogy a kultúra (a kultúra finanszírozása) nem a társadalom luxusa, hanem éppen olyan energiák felszabadítása és megteremtése lehet, amelyek a társadalom egészére hatnak vissza, teremtõ, gazdaságfejlesztõ erõvé válhatnak. És ha azt kérdezed, mikor lesz olyan mélyreható változás a magyar társadalomban és annak kormányzásában, ami felismeri ezt, akkor nem tehetek mást, mint roppant erõsen figyelek... A38: Író vagy, aki emellett elnök, fõszerkesztõ, dramaturg és elõadó. Marad-e erõd, idõd az írásra? Vagy ez pont fordítva van? Hogy éppen a sok elfoglaltság, az élet sûrûjében való megmártózás nyújtja azokat az élményeket, amelyekbõl hiteles irodalom lesz? Kõrösi Zoltán: Eddig jól mûködött az életemben, ha egymás mellett létezett az íróasztali dolgom és a polgári foglalkozásom. Ez alkat kérdése: engem nem, hogy zavart volna a polgári foglalkozás, éppen ellenkezõleg, inkább impulzusokat adott. Ha megvan az a napi néhány óra, amikor koncentráltan az írással foglalkozhatok, onnantól fát lehet vágni a hátamon. Erõsen remélem, hogy ez így lesz most is, amivel azt is mondom, hogy amennyiben szakmai munkával lehet és kell foglalkozni az Alapítványnál, akkor az csak hasznomra válhat, amennyiben a szakmán kívüli küzdelmekkel, akkor nem szerencsés fordulatot vett az életem. Azt meg úgyse lehet tudni, mibõl lesz irodalom: dolgozni kell és várni a szerencsét, egyik se jöhet a másik nélkül, se a munka, se a jól mûködõ mondatok. A38: Milyennek látod az irodalom, irodalmi élet, könyvkiadás, olvasás jövõjét kis hazánkban a Litera fõszerkesztõjeként is? Kõrösi Zoltán: Hú, hát ezzel egy újabb beszélgetést kezdhetnénk, nagyjából öt-hat órára kalibrálnám a bevezetõ szakaszt... Az irodalmi és a könyvkiadási piac egy olyan átalakulásban van jelenleg, aminek néhány eleme ugyan látható és érezhetõ az olvasók/fogyasztók számára is, számos része azonban még az irodalmon belül élõk számára sem világos. Átrendezõdnek a piaci viszonyok,megkérdõjelezõdnek a könyvkiadási feltételek, digitalizáció, a könyvterjesztés válsága, kiadói tõkehiányok, az olvasói szokások megváltozása stb. Ezzel együtt én nem siratnám el az irodalmat, elég jól bizonyította az életképességét az elmúlt kb. négyszáz évben. Persze egyre élesebben el fog válni egymástól a szórakoztatás szándéka és a nyelvvel, világgal, létezéssel való foglalkozás: de hát ez talán nem is baj. Ahogy Seneca mondta, a hírnévben az a rettenetes, hogy sokak értékítéletétõl függ. Nyilván minden író (én is) örömmel veszi, ha sokan olvassák a mûveit, de azzal is tisztában kell lenni, micsoda veszélyeket is jelent ez. Egyetlen olvasó létezése is feldolgozhatatlan élmény, ehhez képest kellene médiáról és egyebekrõl morfondírozni... Ha pedig hivatalosan akarok válaszolni, azt mondom, szerintem Magyarországon súlyos hibák történtek az ún. privatizáció, a piacgazdaság megjelenése során. Ez az ország elmulasztotta, hogy megfontolja, melyek azok az értékei, amiket a világnak is megmutathat, s amelyek a saját életének a teljességét is segítik, most pedig egyre nehezebb helyzetbe kerülve, egyre lejjebb csúszva csak kapkodja a fejét... Igen, úgy látom, ha nem történik központi, állami akarattal és forrásokkal is megtámogatott radikális fordulat a magyar kultúra finanszírozásában, akkor a részben már most is súlyos veszteségek jóvátehetetlen hiányokká fajulnak. Tévedés ne essék: nem csupán értékmentésre gondolok: ez az ország az elmúlt húsz évben nem tudott semmi komolyat gondolni és állítani az európai értelemben vett modernizációról, a kultúra megújításáról, társadalmi fontosságáról. Nem tudjuk, kihez akarunk beszélni, nem tudjuk, hogy milyen eszközökkel. Például egy elszigetelt nyelvû közép-európai országban miért nem létezik egy szisztematikus fordítói program, ami támogatásokkal eljuttatná Európába a magyar irodalmat? Vagy miért nem létezik az a gondolkodás, amit zavarna, hogy egy közepes (pláne kicsi) magyar településen élõ ember se a kortárs magyar irodalom, se a kortárs magyar film alkotásaival nem találkozhat? Hogyan beszélhetnénk megújulásról, amikor még a fenntartással se küzdünk meg? Márpedig a kultúra nem a centrumból merít új energiákat, hanem mindig a perifériáról újul. Ma viszont csak veszteségeket, leszakadást konstatálhatunk. Nézd, én szívesen beszélgetek a jövõrõl is, de attól tartok, most, a jelenben annyi tennivaló van, hogy inkább dolgozni kellene.

Hozzászólások (1)

RSS-csatorna hozzászólásai

Hangfelvétel!
Írta: Állampolgár, November 25, 2010

http://index.hu/kultur/cinematrix/ccikkek/2010/11/25/kockaspapirontologattak_milliardokat

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés