Minden olvasó felépítheti a saját olvasatát

Beszélgetés Kõrösi Zoltánnal

A magyar irodalomba visszatért a történetmesélés - vallják a kritikusok. Kõrösi Zoltán Szerelmes évek - gyávaság címû új regényével, amely az elõzõhöz (Milyen egy nõi mell?) hasonlóan családtörténet, ehhez a vonulathoz csatlakozik. Reméli, hogy történetei másokat újramesélésre ösztönöznek. A történet egyfajta idõkapszula, amibe életminták vannak belesûrítve. Épp ezért notesszel jár-kel és mindent feljegyez. Az író évekig vezette a Magyar Rádió Mûvészeti Szerkesztõségét, jelenleg fõállásban az egri színházban dolgozik, fõszerkesztõje a litera.hu címû irodalmi portálnak és tanít a színmûvészetin.

Mivel színházban dolgozik, adódik a kérdés: közel áll a színházhoz és a drámához? Eddigi munkásságából inkább prózaírónak tûnik.

Jó  a színházban lenni, nagyon izgalmas világ. Amikor az ember otthon dolgozik, összezárva a gépével, az magányos dolog, a színház meg testmeleg közeg, amiben jólesik feloldódni. De semmi kétség: mûfaji besorolásban én tényleg prózaíró vagyok, történetekben és mondatokban, bekezdésekben gondolkodom.

A Szerelmes évek családtörténet, három nemzedék életét fogja át a 20. században. Mi az elõtörténet vagy a motiváció?

Bizonyos szövegrészletek 15 éve keletkeztek, az emlékeim 30-40 évesek, de a könyv egy év alatt kapott konkrét formát. Két család élete olvad össze: az egyik a saját családom, a másik pedig egy szociográfiai riportgyûjteménybõl való élettörténet. Egy hatvan év körüli asszony és a lánya története, akik a holocaust elõl nem nyugatra menekülnek, hanem magukat rejtve Budán egy Wehrmacht alezredes szakácsnõiként élik át a vészkorszakot. Ebben az értelemben tehát a kiindulás mind a két szálon nagyon is valós történet, de természetesen a regényben megrajzolt család nem azonos sem az én felmenõimmel, sem az elõbb említettel, mint ahogyan a jelen generációk leírt élete sem vág teljesen egybe az enyémmel vagy a fiaméval. Más kérdés, hogy remélem, hogy a regénybeli családban sokan ismernek a saját felmenõikre, s tán önmagukra is.

A zsidó motívum fontos volt az Ön személyes életében, vagy az emlegetett történet  miatt kapott hangsúlyt?

A 20. századi Magyarország történetérõl szerettem volna beszélni, a történelmi fordulók és az egyéni sorsok egymás melletti elsiklásáról,. Történeteket kerestem, és megértettem, hogy a zsidó sorsoknak van egy olyan kitettsége, ami a saját családom sorsával összeolvasztva talán egy nagyobb család, az ország sorsáról is beszélhet. De hadd áruljak el egy mûhelytitkot: eredetileg kizárólag a saját gyerekkoromról, a hetvenes évekrõl szerettem volna írni. Régóta foglalkoztat, hogyan lehet megfogni ezt a korszakot, ami valami szürke gomolygásként él, történet nélküli történetként él bennem, miközben tele van a gyerekkor ízeivel, tapintásával, hangjaival, szavaival. Az a nevelõdés érdekelt, amit a mottóul választott Nádas-idézet  úgy fogalmaz meg, hogy"Élni tanítani a felnövekvõ generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különbözõ felfogás". Neki is kezdtem a gyerekkoromról beszélni, ám a történetek újabb történetekre nyíltak, s lám, máris három generáció családtörténetét meséltem el. Megértettem, hogy nem lehet a saját gyerekkoromról beszélni anélkül, hogy a szüleim nevelõdését és gondolkodását ne akarnám megérteni, és nem lehet úgy sem, hogy a fiamat kihagyom belõle.

Apa Apukájáról és Apa Anyukájáról beszél a regényben. Ez a távolságtartást célozza meg, vagy csupán nyelvi játék?

A nyelvi játék infantilizmusa és a mûködõ férfiszemérem, mint az emlékezés és a mesélés két végpontja,  alighanem jobban leleplezheti azokat az idõket, mint jónéhány komoly esszé. Ha visszagondolunk, hogy milyen volt egy Wartburg arca, vagy hogyan nézett ránk egy szódásszifon, az tán többet árul el a hetvenes évekrõl, mint néhány évszám. Egy mindentudó történetmesélõ és egy, a világot éppen megismerni akaró gyerek nyelvezete egy regényben, azt hiszem, akkor mûködhet jól, ha vannak olyan biztos nyelvi kapaszkodók, amelyekre mindannyian ráismerünk. Ha él és hat a történet, akkor Apa Apukája és Apa Anyukája megjelenítése mindannyiunk szüleirõl és mindannyiunk gyerekkoráról beszél.

Tudatosan kutatta a saját családtörténetét?

Nézze, errefelé, a mi országunkban évtizedek teltek el úgy, hogy nem tanultuk meg, hogyan kell meghallgatni másokat, és nem tanulhattuk meg azt sem, hogyan meséljünk a saját életünkrõl. Csak annak vannak emlékei, aki el is tudja mesélni õket - mi azonban a hallgatásról többet tudunk, mint a mesélésrõl. A családtörténeteink, akár a szûkebb, akár a tágabb családra gondolunk, ott élnek, bennünk, elmondásra, mesélésre várnak. Ez a regény a fiam szavaival, az õ nézõpontjából íródott, valójában õ meséli el az apja, anyja, a nagyapja és nagyanyja történetét. Ha akarja, úgyis olvashatja hát, hogy ez a regény a bizalomról szól. Arról, hogy a hallgatások ellenére élnek és velünk vannak a történeteink. Vagy úgy is mondhatom: velünk vannak az õ szerelmes éveik.

Ezért is mondhatja, hogy  már 15 éve megvannak bizonyos epizódok, történetek a regényben.

Hogyne. A családom sok szempontból tipikus családja volt és maradt is ezeknek az éveknek. Arról a titokról akartam beszélni, hogy miként lehetett boldog az ember a 60-as, 70-es években a létezõ szocializmusban, pontosabban, mit jelentett akkor, s mit jelenthet ma a boldogság. Nem volt más választásom, mint a legõszintébb személyesség. Mert nem csak az a kérdés, hogy létezett-e boldogság (persze, hogy létezett), fontosabb titok, hogy vajon felismerték-e ezek az emberek, hogy éppen boldogok, vagy boldogtalanok. Ez az a tudás, aminek ma is a híján vagyunk, s ez az, amirõl muszáj beszélnünk. A családom apai ága  ahogy a regényben is - öt fiútestvérbõl állt, a Vas megyei faluban az apai nagyapám volt a hentes, mészáros, vendéglõs, a nagyanyám a Hangya boltot igazgatta. Az öt fiúgyermeket ezekre a szakmákra oktatták, az államosítás azonban közbeszólt és radikálisan megváltoztatta a fiatalembereknek az életét. A létezõ szocializmusban mindegyikük egyfajta karriert csinált, mindegyikük megérte a rendszerváltást, többé-kevésbé tragédiaként. Történetként tehát nem kerülhettem meg e parabola valóságát, s mondhatom, igen, a saját családomról is beszélek.

Nemcsak hallgatni kellett megtanulni, gondolom, hanem rávenni õket, hogy meséljenek, hiszen ezek az elhallgatás évei is volta

Sajnos, mifelénk nagyon megtanultak az emberek hallgatni, ami nem csupán a történetek hiányát jelentette, hanem azoknak az életmintáknak a hiányát is, amivel a következõ generációk magukra nézhetnének. S ráadásul a mesélés képessége, ezt tudjuk, a testnek és e léleknek egyaránt fontos, tanulni és gyakorolni kell. Azt hiszem, ilyen szempontból az én családom megint csak tipikusnak mondható: a történelem mellett éltünk, és befelé fordultunk, ez tûnt a túlélés zálogának.

Úgy érzékeltem, hogy jelen vannak a férfiak a történetekben, de valahogy mindig a nõk szûrõjén át tapasztaljuk meg a világot.

A magamfajta férfiak sokat handabandáznak a világban, de a tartófonatok a nõk kezében vannak. A folytonosságot és továbbélést a nõk jelentik, mint ahogy õk a legjobb mesélõk és olvasók is.

 A regény alcíme: gyávaság. Mit jelent ez?

A regényben szereplõ mindhárom generáció olyan korszakban élt, amikor az élés és a továbbélés kérdése elválaszthatatlan volt a megalkuvástól. A gyávaság nem csak alcím, hanem  kérdés és állítás: a boldogság lehetõségét jelenti, a szeretni merés, az élni tudás bátorságát és gyávaságát.

Szénási Zsófia

A kötet ajánlásai között ismeretlenül is Dr. Dombi Péter Pálnak és családjának mond köszönetet élettörténetükért. Mit lehet tudni róluk, és hogyan találkozott a család történetével?

A szó szoros értelmében ismeretlenül köszönöm nekik, ugyanis egy falutörténettel foglalkozó szociográfiai kötetben olvastam egy riportot, amibõl kiindultam. Más kérdés, hogy természetesen sem az õ családjuk történetét, sem az én családom történetét, amit hozzáolvasztottam, nem hagyhattam érintetlenül. Részben azért, mert egy jó regény olyan emberi sorsot választ, amiben lehetõleg minél több olvasó ismerheti fel a saját családja életét, részben pedig azért, mert valahogy úgy képzeltem, hogy ennek a két családnak az együttes története mindannyiunkról, egy Magyarország nevû családról szól.

A könyv lapszélein jegyzetek kaptak helyett. Az olvasónak idõnként az az érzése, mintha ezek egy kisgyereknek íródtak volnak, aki szinte semmit se tud a magyar történelem rendszerváltás elõtti évtizedeirõl. Színesíteni kívánta ezzel a szöveget, vagy tényleg újra kell mesélni azt, ami egykor magától értetõdõ volt Lajka kutyától kezdve a Kommunista szombatig?

Az ember általában nem a történelemben éli az életét, s ritkán gondol úgy a vele megesett dolgokra, hogy lám, micsoda történelmi idõk voltak… Egymásba olvadnak a hétköznapok, s évek, évtizedek múltán bukkan elõ, hogy amikor mi éppen szerelmesek voltunk, vagy a gyermekünk született, mellesleg ennek az országnak megfordult a sorsa. Az oldaljegyzetekkel ezt a kettõsséget is szerettem volna érzékeltetni: a hétköznapokba beledarált saját idõnket, és a mellettünk elúszó történelmet. Amúgy meg ahogy írtam a történetet, s felidézõdtek bennem ezek a szavak, fogalmak, mondatok, olyan hihetetlen élményanyag ömlött elõ, hogy ezt is érzékeltetni akartam. S igen, jól látja, ezek olyan tömény, erõs fogalmak, hogy a legjobb a maguk abszurditásában, szinte szótári módon megmutatni õket. Íme: ilyen volt a körmös traktor, a Lajka kutya, a kiváló kisdobos kitüntetés és az Úttörõköztársaság Csillebércen, s mindeközben ilyenek voltunk mi is.

A könyvben rengeteg tárgy, használati eszköz, versidézet, szín és szag tûnik fel, fõleg a hatvanas és a hetvenes évek mindennapjaiból. Személyes emlékek törtek fel Önben?

Mint mondtam, két család életét, történetét ötvöztem egybe, s ebbõl az egyik az én családom. Természetesen nagyon személyes könyv ez, amiben fõként a saját emlékeim és érzelmeim irányítottak. Sõt, elárulok egy mûhelytitkot: nem is így, nem is ezt a regényt akartam én megírni. Eredetileg csakis a hetvenes évekrõl, a gyerekkoromról, arról a szürke, felfoghatatlan kavargásról akartam mesélni. Arról, hogy lehetett-e boldognak lenni akkoriban, vagy hogy felismerték-e az emberek a boldogságot. És amikor elkezdtem megírni a saját történetemet, sorra nyíltak ki az ajtók a többi történetre, húzták egymást a mesék, összefonódtak a sorsok, szinte észre se vettem, és már száz év történelmét, családtörténetét meséltem el, egészen a máig.

És ha már a tárgykultúra került szóba, mit gondol az elmúlt pár évben felfutó retrólázról? Valóban ennyi báj és otthonosság jellemezte a korszakot, vagy elsõsorban a kollektív amnézia jelenségérõl beszélhetünk?

A retróláz jelentõs részben a reklámipar és a divat terméke, ráadásul egyáltalán nem gondolom, hogy bájos lett volna az az idõ. Vagy ha igen, hát csak annyira, amennyire az ember az akkori önmagát bájosnak vagy szépnek tudja visszalátni. Miközben tudhatjuk, hogy egy gyereknek legalább olyan mély szerelmei és fájdalmai lehetnek, mint a szüleinek. Ami pedig a felejtést illeti, a bölcs mondás szerint, ha nem adatott volna meg a felejtés az embernek, hát hamarosan valamennyien meghülyülnénk. Kár, hogy hogy mifelénk ez a felejtés az érzelmekre és szenvedélyekre is kihat: olyan ország vagyunk, ahol a túlélés árának az tûnik, ha mindent kitörlünk, ami súlyként ránk nehezedne. Pedig egy kis tõkesúly nem árt az embernek.

A kötet szereplõi mintha folyton "lemaradnának" saját életükrõl, nem élik ki teljesen a vágyaikat, harc helyett rendre a kompromisszumokat választják. Mintha a történelmi fordulatokkal, politikai rendszerekkel se tudnának mit kezdeni. Adódik a kérdés, hogy tényleg a túlélés lenne az örök játszma mifelénk?

Magyarországon generációkon át úgy nevelkedtünk, hogy választanunk kellett a beolvadás vagy a kiválás között, s a családok többnyire azt tanították a gyerekeiknek, hogy a túlélés fontosabb, mint az élet élvezete. Mifelénk folyton túllenni, túlélni akartunk, miközben nem tanultuk meg, mit jelent a boldogság, még akkor sem, ha éppen benne éltünk. Sõt, nem tanultuk meg elmesélni sem a saját életünket, következésképp a jelentésérõl is csak sejtelmünk lehet. Ebben a regényben én éppen errõl a jelentésrõl szerettem volna mesélni: az élni tudás és akarás bátorságáról. Arról, hogy a történelmi díszletek között, a hétköznapokban mit jelent, hol lakik, ha velünk lakik a képesség, hogy legalább egy kicsi idõre boldognak hihessük magunkat.

(kérdezõ: Szathmáry István)