- Milyen irodalmi vonatkozásai, eseményei voltak a fesztiválnak?

Kõrösi Zoltán: Én a Magyar Intézet meghívására mentem ki. Részben ennek a fesztiválnak a kapcsán, részben az ott megrendezendõ könyvvásár miatt, amely hatalmas, és elég keveset tudunk róla. Ha már itt tartunk, érdemes szólni az orosz könyvkiadás helyzetérõl is. A rendszerváltással együtt omlott össze Oroszországban az állami könyvkiadás. Magyarországon a hivatalos könyvpiacnak mintegy 3%-át jelenti az irodalmi jellegû könyvkiadás, ott még riasztóbbak az adatok, és sokkal nehezebbek az áttörési lehetõségek. Az orosz könyvpiacnak jelen pillanatban az a sajátossága, hogy nem kíváncsi önmagán kívül senkire. Mondok jellemzõ példát. Kertész Imre Sorstalanságát évekkel ezelõtt lefordították, de nem történt vele azóta sem semmi. A Nobel-díj lényegében nem rengette meg a kiadókat. Megjelent ugyan Az angol lobogó és a Kaddis, de - finoman szólva - minden feltûnés nélkül. A Sortalanság máig nem jelent meg.

Bognár Attila: Még tavasszal volt kint Kertész Imre és Sz. Bíró Zoltán, akik akkor elmondták, hogy tárgyalni ugyan tárgyalhatnak, de látszódni: az az iszonyú nehéz. A mostani, általunk rendezett eseménysorozatban részt vevõ mûvészek mivel a mértékadó moszkvai klubokban léptek fel, öt nap alatt reggeltõl estig láthatóak-hallhatóak voltak a televízióban-rádióban. Éjjel háromkor hazaért a csapatunk, és reggel nyolckor már adásban voltak. Ebbõl pedig az következik, hogy ha valaki ismeri a helyzetet a szcénában, akkor tudja, hol van a média figyelme. Így sokkal könnyebb a közönséggel kapcsolatot teremteni.

Zolival jártunk a Vörös tértõl nem messze lévõ Kínai Pilóta nevezetû kis klubban. A nevét arról a pilótáról kapta, aki egykor a radarokat kikerülve nagyon messze be tudott repülni Oroszország légterébe. A helynek sokkal rosszabbak a paraméterei, mint a Tilos az Á-é volt, nem lehet megmozdulni, annyian vannak. Ott egy olyan zenekart láttunk szombat este, amelyik abszolút orosz hagyományokra épülõ zenét játszott kiváló minõségben, és a közönség imádta. Ha bemegyek egy ilyen helyre, a tulajdonos megismer, meghív egy vodkára és leül velem beszélgetni, hogy milyen közös produkciót csinálhatnánk együtt. Ez egy teljesen élõ dolog.

Érdekes, hogy minél inkább keletebbre megyünk, annál jobbak a szálláshelyek, az ellátás, de annál kisebb a gázsi. Ami állami szinten van, a szállodák, az étkeztetés, a közlekedés: mind tudják adni. Nemrégiben voltam Kisinyovban egy dzsesszfesztiválon. Az állami vezetõk mind ott voltak a színházban és tapsoltak. Nagyon gyorsan beemelték ezt a kultúrát az állam szintjére, mert látják, hogy a fiatalok szívéhez ezáltal könnyebb eljutni. Rossz kimondani, de a zene egyszerûen könnyebb út, mint az irodalom.

Kõrösi Zoltán: Miközben arról beszélünk, hogy milyen nehéz betörni az orosz könyvkiadásba, azt el kell mondanunk, hogy a december elsõ hetében rendezett Non-fiction Könyvvásárnak Magyarország volt a díszvendége. Ezen részt vett Szilágyi Ákos, Nádas Péter, Bodor Ádám, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Kertész Imre. Továbbá Illyés Gyula és Nádas Péter fotóiból volt kiállítás. Többek közt a Pont Kiadó is bemutatta a Conflux nevû sorozatát, aminek az a lényege, hogy magyar szerzõink több nyelven jelennek meg. A Non-fiction-rendezvényen a Bibliotheca Hungarica sorozatot is bemutatják, amelyben többek között Bibó István és Hamvas Béla mûvei is megtalálhatóak.

Visszatérve egy kicsit a zenére. Az oroszokban még mindig van egyfajta kíváncsiság a magyar kultúra iránt. Ha elmész egy orosz feketepiacra, ahol lemezeket és CD-ket árulnak, ott még van olyan rész, hogy Vengrija, és kapni kalózmásolatokban a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek zenéit. Ez csak a zenére vonatkozik, de sok minden másban van érdeklõdés bennük. Az más kérdés, hogy rendkívül nehéz - és ez már az irodalom egyik problémája szerintem a nyelvi nehézségen túl -, hogy azt a közép-kelet-európai érzést, ami mondjuk a másik égtáj felé mint egzotikum mûködhet az irodalmunkat tekintve, azt az oroszoknál meglehetõsen nehéz egzotikumként feltüntetni. De ezzel együtt létezik érdeklõdés bennük. Az orosz állami rádiózás - mondjuk így - Bartók adója, csak magasabb hallgatottsági adatokkal: egy Orfeusz néven létezõ rádió. Õk komolyan foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy egy egész hetet szentelnének a magyar kultúrának. Ennek elõkészítése volt a feladatom.

- Mik a Magyar Kulturális Napok szervezési tapasztalatai?

Bognár Attila: A 2004 õszén Moszkvában megrendezett hatnapos fesztiválon a kortárs underground zenei programokat az A38 szervezte. A Magyar Intézettel karöltve választottuk ki a zenekarokat: Anima Sound System, Másfél, Grencsó István és David Yengibarjan. A Másfél és Yengibarjan Szentpéterváron is fellépett. Az oroszok egészen különös módon gondolkodnak ma arról, ami Oroszországot jelenti, és arról is, hogy mit szeretnének ott látni.

A Kis Ilona vezette Magyar Intézetnek domináns szerepe volt a lebonyolításban. Ilona maga mellé vette az igen tehetséges és régóta Oroszországban élõ, apai ágon orosz származású Kozlov Sándort, aki masszívan benne van az orosz értelmiségi és zenei életben. Tudja, milyen zenekarok, helyek és szervezõk számítanak. Én három évvel ezelõtt ismertem meg egy Dom nevû helyen, ahol épp egy Kampec Dolores- vagy Szemzõ-koncert volt. Odajött hozzánk és beszélgetni kezdett velünk magyarul. Akkor még egyetemista volt Moszkvában, de ma már a Dom-nál dolgozik. Hihetetlenül sokat jelent az õ frissessége, és az, hogy mind a magyar, mind az orosz viszonyokat tökéletesen átlátja.

õrösi Zoltán: Két dolog látszott rögtön, már az elõkészületek során. Az egyik az, hogy egy ekkora ország, mint az orosz, és a méretének megfelelõ kultúrája, nagyon kíváncsi tud lenni, de csak arra, ami õt tényleg érdekli. Ezt egyébként az elõzõ évadok során is tapasztalhattuk. A nagy országoknál valóban így mûködik. Nem lehet nekik megmondani, hogy mit kérjenek. Kialakult, erõs irányok vannak. Ezért volt nagyon fontos Kozlov Sándor személye. A másik dolog pedig, hogy ezek a nagy országok szeretik azokat a kulturális jelenségeket és helyeket, amelyeket már valamelyest megismertek.

Bognár Attila: Az Art Cont@act is részt vett a szervezésben. Ez nagyon fontos elem volt, mert õk tudtak a mi szcénánk mellé olyan orosz mûvészeket, produkciókat tenni, akik és amelyek az orosz közönség számára is rendkívüli jelentõséggel bírtak. Így a nagyérdemû is tudta, mire számíthat. Nem az történt, hogy megnézték a híres orosz produkciót, és utána meg nem voltak kíváncsiak a magyarra, hanem éppen fordítva. Tudták, hogy ez már egy bizonyos fokú garancia a számukra.

- Mit jelent számukra az underground?

Bognár Attila: Most az orosz közönség a nálunk történt rendszerváltás állapotát éli. Olyan típusúak a helyek, mint egykor volt a Tilos az Á. Nem a kirakatban vannak, nem sétálóutcákban, nem elegáns helyeken, hanem szó szerint föld alatt, kicsit a külvárosban, várostérképészeti értelemben véve a periférián. Akikkel a magyar zenekarok találkozhattak, mint például a Tequilajazz nevû formáció, az élvonalba tartoznak. Ez utóbbi olyan, mint nálunk volt a Balaton. Az avantgárdba hajló Deti Picasso két nap alatt két teljesen más produkcióval rukkolt elõ. Ez egyik egy monstre koncert volt a Bunkerben, a másik egy artisztikusabb, költõibb esemény a most ötéves Dom klubban.

Egyébként a Bunker egy hálózat, amelynek Prágában van az elsõ objektuma a volt szovjet rádióadó helyén. Az itteni pedig a Bunker 2, ahol mi voltunk. Ugyanaz a dizájn, a betûtípustól az álcahálókig. A Dom szerintem mindenki számára sokkoló helyszín. A Moszkva folyó másik oldalán van, egy elhagyott vállalati óvodában. Mindezek ellenére van elegendõ forrásuk arra, hogy meghívjanak olyan nagy neveket, mint Boban Markovic, Frank London, Boris Kovac vagy Peter Broetzmann. Valójában csak kb. 100 ember fér el benne. Rendelkeznek egy elképesztõen jó grafikai kiadvánnyal, aminek CD-melléklete is van. Amikor terveztünk velük valamit közösen, például Szemzõ Tibor filmjéhez kértünk segítséget, õk komoly erõket mozgattak meg az ügy érdekében. Ez nemcsak emberi energiákat, hanem kapcsolatokat, technikát is jelentett. Hogy egy másik példát is említsek, a világhírû Ganyelin trió dobosa - a Baltikumban élõ Taraszov - játszott a mi Kampec Dolores-ünkkel. Valamint a trió minden tagja külön-külön is fellépett a Dom-ban. Gyakorlatilag olyan szintû forrás áll rendelkezésre, hogy ha van egy jó idea, az egyszerûen megvalósul, nem jelent problémát. A finanszírozása máshogyan oldódik meg ezeknek, mint nálunk.

Kõrösi Zoltán: Az egész Art Cont@act fesztiválnak két nagy tanulsága van. Az egyik, amit már említettem, hogy igazából akkor jönnek létre a közönségre valóban ható dolgok, ha elõzmények vannak. El lehet vinni mondjuk egy könyvet valamelyik könyvfesztiválra bemutatni, de abból még nem következik semmi. Ha harmadszor elvisszük, abból már lehet valami. Ez érvényes a koncertekre is, ezt sikerült itt felépíteni. A másik dolog, ami fantasztikusan érdekes, hogy milyen underground élet van Moszkvában. Azon morfondírozhatunk, hogy az Art Cont@act fesztivál a hivatalos magyar kulturális évadok sorozatában esetleg egy jó értelemben vett hiba - amit remélhetõleg több más „hiba" is fog követni -, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy az orosz fél erre milyen forrásokat tudott megmozdítani, és hogy a létezõ orosz alternatív kultúrában mennyi nem magántõke-támogatás van.

- Milyennek láttátok a mai Moszkvát?

Bognár Attila: A sok szörnyû nagy épület, a vörös csillagok és az a környezet, amit húsz-harminc évvel ezelõtt a gyûlölet jelképeiként éltünk meg, mára egyfajta minõséget jelent. Mondjuk a moszkvai metróban körbemenni jobb, mint a Metropolitan Múzeum.

Kõrösi Zoltán: Én húsz évvel ezelõtt jártam ott utoljára. A bátyámnál laktam egy hónapig az egyetemi kollégiumban. Akkor még kõkemény világ uralkodott. Most teljesen mellbe vágott az élmény. Azt gondolnád, hogy odamész, és a kapitalizmus jelenléte fog meglepni. De egyáltalán nem így van. A kapitalizmus jelenlétébe itt már beleszoktál. Lényegében ugyanazt tapasztalod, csak rettenetes nagy szorzókkal. Mert ha egy házra felraknak egy reklámot, az legalább nyolcvan-száz méter hosszú és húsz méter széles. Ugyanezt mondhatom el az áruházakra, az autók méretére és minden másra is. A legdrágább dzsipek tömegei, Mercedesek, Bentley-k és amit csak el tudsz képzelni, de azokból is a kifejezetten nagyok és a drága autók száguldoznak. De nem ez a meglepõ, mert ezt viszonylag hamar megszokod, hanem az, hogy minden a helyén van, amit a létezõ szocializmus alatt láthattál Moszkvában. Nemcsak az épületek, a metró, hanem az épületeken a dombormûvek meg a csillagok, meg a szobrok - minden ott van. Csak valahogy az idõ átfordult e körül az egész körül, és átértékelte. Ha nem létezne olyan, hogy posztmodern, el kéne menni Moszkvába, és értené az ember, hogy mi az. Fantasztikus dolog, ha lemész a metróba, ami 240 km hosszú hálózat a város alatt, kizárólag márványból és bronzból, valóban megtalálod azokat az art deco-elemeket, amiket hihetetlen bátorsággal raktak föl annak idején, csak nem tûnhetett ki a szocializmus alatt, most láthatod, hogy a manhattanit is lepipálja. Ezek a bronz és márvány mûvek idõtlenek, és ezáltal valami egészen különös erõt sugároznak. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni...

Bognár Attila: Jól szervezett, nyugodt, rendezett. Kétpercenként jönnek a metrók. Óriásiak a léptékek...

Kõrösi Zoltán: ...igazi birodalmi fõváros, ahol a jó értelemben vett birodalmiság bátorsága is látszik. Nemcsak a gazdagságban - az is látszik egyébként -, hanem az építészetben és a kultúrában is észlehetõ a hihetetlen merészség. De ezt értsd az utcán menve úton-útfélen szembejövõ (szinte) klónozott 180 centis, szõke, hosszúcombú nõk sorozatától kezdve az épületekig, beleértve a most épülõ hipergagyi modernizmust is. Budapestnek ugye fantasztikus vonása az, hogy nincs két egyforma ház, és ez egy külföldit lenyûgöz. Mégis van valami fojtottsága, rosszkedve a városnak. Ebbõl nagyon sokat megértesz, amikor egy Moszkva típusú várost nézel.

Bognár Attila: A léptékbõl fakadóan a külvárosok is teljesen mások. Kihagyták a fejlõdés egy fokát. Úgy tûnik, mintha a kapitalizmusba is csak az erõsek jöhettek volna be, a kisrablók nem. Az átalakulás egybõl lett és nagyon. De ott nincs az, hogy privatizálják az országot, nem lehet, mert olyan erõs az orosz medve.

Kõrösi Zoltán: A színházak esetében ugyanazt láthatjuk, mint Londonban vagy New Yorkban. Rengeteg nagy színház van és mellettük elképesztõ mennyiségû kicsi. Óriási lendületben van a színházi élet. A múzeumokba is rengeteg ember jár. Bátor installációkat láthatunk. Tetszik, nem tetszik, be kell látnunk, hogy egy tízmilliós nagyvárosban mindenre van érdeklõdés. Ez viszont hihetetlen módon tud éltetni sok mindent és sok mindenkit. Nem akarok megbántani senkit, de az a fajta belterjesség, ami nálunk jellemzõ, az a méretekbõl is adódik. Megemlíteném még a kultúra fogyaszthatóságának demokráciáját, ami ellentmondásos dolog. Oroszország nem írta alá a nemzetközi szerzõjogi egyezményt, ami kulturális szempontból nem helyes és nem szép dolog. De ennek a következménye az, hogy minden létezõ digitális termék megkapható hivatalos jogvédett változatban is, és megkapható ugyanolyan minõségû és kivitelû nem jogvédett változatban, csakhogy töredék áron. Lefordítva a hétköznapok nyelvére ez azt jelenti, hogy egy nagyon kispénzû ember is megvásárolhatja ugyanazokat a kultúrtermékeket. Például a Csajkovszkij- vagy John Zorn-összest mp3-ban 650 Ft-nak megfelelõ összegért.

Forrás: litera