Kõrösi eredetileg a hetvenes évekrõl akart írni

Szabó Bernadett

- A könyvnek alcíme is van: Gyávaság. Nem túl nagy az ellentmondás a kettõ között?

- Így, együtt beszélnek az élni tudás és a túlélés kettõsségérõl. Eredetileg a megfoghatatlan hetvenes évekrõl szerettem volna írni. El akartam mondani azt a történetek nélküli, szürke gomolygást, ahogyan elfeküdt bennem a gyerekkorom. Többször nekikezdtem, míg megértettem, hogy ez az idõ a szüleim fiatalkorában gyökeredzik, s ahhoz, hogy a hetvenes évekrõl beszéljek, ki kell nyitnom a történeteket elõre és hátra is. Végül mintegy száz év történetét mesélem el, a nagyszüleim fiatalkorától a fiam beszédéig. De a regény tõkesúlya azért a gyerekkorom, a maga bizonytalanságaival és elemi érzéseivel: ízek, szagok, történetek és árnyékok.

- Honnan szerezted be a szereplõidet?

- Két család története olvad össze: az enyém - a borítón is a mi családi fényképeink láthatóak - és Dombi Péter Pálé, akinek családtörténetére egy szociográfiai gyûjteményben bukkantam rá, s ismeretlenül ezúton is köszönöm neki. Ebben az értelemben akár dokumentatív elemeket is kereshetnék, de természetesen a regény családja nem azonos sem az én felmenõimmel, sem a talált történettel. Vagy ha azonos, akkor hát mindegyikkel az.

- A regény szövegét különféle lapszéli megjegyzések kísérik, mintha legalábbis tankönyvet tartanánk a kezünkben. Miért ez a fogás?

- Nagyon is komoly játéknak gondolom ezt a lapszéli jegyzetelést. Hol ismert fogalmak, hol nevek, hol pedig valóságos lexikonszócikkek bukkannak fel a regénytörténet oldalvizén. Cölöpök, kockakövek. Hiszen a szereplõim körül ott gomolyognak a történelmi események, de õk nem errõl beszélnek, nem ezt tapintják, nem ezt lélegzik be. A lapszéli szövegek egy olyan asszociációs mezõt hoznak létre, amely, remélem, egy árnyékregényt rajzol ki, valami olyan paravánt, mint amilyen az elmúlt száz év története volt az egyes emberi életekhez képest.

- Vagyis két regényt olvasunk egyszerre?

- Talán többet is. Hiszen ezek a jegyzetek újabb és újabb járatokat nyitnak az olvasóimnak arra az árnyékos területre, a regény hátországába, ahol valamennyien otthonosan mozgunk. Mondjuk így: miközben a mese sodrásával és a nyelv édességével a Kõrösi Zoltán nevû író a zsigerekre akar hatni, aközben kinyitom azokat az ajtókat, ahová belépve az én regényemhez bárki hozzáélheti a saját regényét is.

- Nem értéktelenedett el egy kissé a mûfaj akkor, amikor boldog-boldogtalan családregényt ír?

- A Szerelmes évek olvasható hagyományos családregényként, s nem baj, ha valakinek ennyit jelent, de remélem, a többség jóval többet él meg belõle. Ez a regény, ha úgy tetszik, egy Magyarország nevû család száz évérõl szól. Mifelénk az elmúlt évtizedek az elhallgatásról, a befelé fordulásról szóltak: generációk nõttek fel úgy, hogy nem tanulhatták el a mintákat elõdeik élettörténetébõl. Az igazi élettörténetek ugyanis mindig az élet lehetõségeirõl szóló példabeszédek. Csakhogy ezen a vidéken fájdalmasan hiányoznak ezek a minták, töredékesek a történetek.

- Akkor tehát: boldogság kontra gyávaság?

- Vagy: boldogság és gyávaság. Száz év története, amiben nem az a kérdés, hogy lehetett-e akkor boldognak lenni, hanem az, hogy akkor és ott vajon mi volt ennek az ára? És ami még fontosabb: az apáink, nagyapáink tudhatták-e, hogy éppen akkor boldogok voltak? S mi magunk, akik magunkban hordozzuk õket, vajon képesek vagyunk a boldogságra? Úgy hiszem, kibeszéletlenségeink épp errõl, az élni tudás hiányáról szólnak. Az élet élvezetérõl, a megtalálható és megtartható örömökrõl, illetve az ezekhez kellõ bátorságról vagy annak hiányáról. Hiszen mondom: a Magyarország nevû család történetérõl beszélek.