- Könnyen felsorolhatóak egy ember életrajzi adatai, ám ez nem biztos, hogy pontosan visszatükrözi az egyén, vagy egy család történetét. Én például 1962-ben születtem Budapesten, majd az országban igen sokfelé laktam, érettségiztem, egyetemet végzetem, munkahelyem lett a Rádióban, megházasodtam, gyermekem született, könyveim jelentek meg - ennyit mondanak az adatok.

- Akkor menjünk sorba az adatokon, s a hozzájuk kapcsolódó emlékeken!

A szüleim Vas megyei származású, félparaszti életmódból jöttek. Édesanyám a soproni apácákhoz járt iskolába, apám pedig egy kis faluban, Felsõszelestén élõ család öt fiútestvére közül volt a középsõ. Apja volt a hentes- mészáros-vendéglõs a faluban, a mamája pedig a Hangya-boltot vezette. Az öt fiút úgy tanítatták, hogy ennek a kezdõdõ kis birodalomnak egy-egy szegletét vigyék tovább: egy fiút szakácsnak tanítattak, egyet fûszeresnek, egyet hentesnek, egyet könyvelõnek...

- Olyan ez, mint egy népmesében...

- Egészen addig a pontig, amikor odaérünk, hogy "jött az államosítás". Apám hiába tanulta a hentes és pincér szakmát, hiába segédkezett a boltban, be kellett vonulnia a seregbe. És természetesen, a jó szokás szerint, a szülõhelyétõl a lehetõ legmesszebb állomásoztatták. Egy napon pedig - nem egészen kérdésként -, elé tettek egy papírt, miszerint katonai fõiskolára fog járni. Egy másik papírlap pedig három nevet tartalmazott: másnapra kellett új nevet választania. Eredetileg a családunkat Kálovitsnak hívták, hiszen horvát õseink még valamikor Mária Terézia idejében jöhettek fel délrõl. Ám 1951 táján már eléggé rosszul csengett egy horvát családi név - ez volt Tito láncos kutyájának idõszaka. A Kõszegi, Kõvári és Kõrösi kínálatból így lettünk mi Kõrösik, míg a rokonságunk a mai napig Kálovits maradt. Apám csak a monogramját tarthatta meg. Édesapjára nevét és foglalkozását is tulajdonképpen szándékától függetlenül ráerõltették...

- Milyen volt az életük?

- Szüleim a "szocialista kispolgárság" életét élték - bármennyire furcsán hangzik is ez a szóösszetétel. Anyám tanított, apám katonatiszt volt, és úgy bútorozták be az életüket, ahogy ez a "lakás-telek-autó aranyháromszögben" meg volt írva a szocializmus idején. Kicsi, de biztos gyarapodásra rendezkedtek be. Talán az volt az egyetlen sajátosság, hogy apám foglalkozása miatt sokat kellett költöznünk, mindig új helyekre helyezték át. Budapesten születtem, de az általános iskolát Marcaliban kezdtem el. Marcali akkoriban nagyon kis település volt, afféle somogyi falu. Emlékszem, amikor az általános iskolában a közlekedést tanultuk - hogyan kell átmenni az utcán -, akkor a faluban található egyetlen keresztezõdéshez kellett mentünk gyakorolni... Amúgy a falu legfõbb nevezetessége Kandler-féle cukrászda volt, nem csak a rengeteg fajta fagylalt miatt, hanem mert azt mindenki tudni vélte, hogy Kandleréknek olyan sok a pénzük, hogy egész nyáron valami papírzsákokba pakolják be, télen pedig nem is csinálnak mást, csak számolják.

- Mikor költöztek át Fehérvárra?

- Harmadik osztályos korom kellõs közepén. A Lövölde utcában laktunk, a Béke téri általános iskolába jártam, és valami furcsa elhallás végett úgy tudtam, hogy Székesfehérvár Magyarország második legnagyobb városa - erre több mint tíz évig, ugyan kissé gyanakodva, borzasztóan büszke is voltam...

- Milyen volt ott élni?

- Itt is érettségiztem, a Teleki Blanka Gimnáziumban, s innen jelentkeztem egyetemre Debrecenbe. Azért választottam Debrecent, mert addigra már nagyon szerettem volna elmenni Fehérvárról, minél messzebb, csak ez számított. Ma már nehezen tudnám megfogalmazni, mi is taszított el innen, azt hiszem, inkább csak a kavargó érzelmeimre hallgattam - s ebbe beleértem a kamaszkorom megannyi zûrzavarát is. Utólag úgy értelmezem, hogy a város számomra akkor nehezen értelmezhetõ katolikus hagyományai, konzervativizmusa, s a mindezek köré épült lakótelepgyûrû, szocialista nagyvállalati szemléletmód, kiegészítve az itt állomásozó szovjet déli hadseregcsoport parancsnokságával - ez az egyveleg volt az, ami elõl menekültem. Valahogy nem emberszabású, mégis kisszerû, fojtogató világ volt - vagy csak én voltam, a kamaszkori énem volt ilyen.

- Azért csak akadt valami jó is az itt töltött évek alatt...

- Például a gimnáziumi osztályfõnököm, Horváth Miklós fantasztikus ember volt. Matematikát tanított, amivel engem ugyan nem hódított meg, ám azzal már igen, hogy ha mondjuk egy egyenlet végén nyolc és fél jött ki eredménynek, akkor rábökött az emberre, és megkérdezte, hogy no, Kõrösi Zoltán, errõl mi jut az eszünkbe? Leibnitz volt a szakterülete, a deriválás és Fellini nála igazán békésen fértek meg... Meghatározó a gimnáziumi angoltanárom is, Borbély Gábor. Egy mûvelt öregúr, aki az angoltanítást afféle kényelmetlen és idõrabló kötelességnek tekintette - mi, tanulók ezt egyáltalán nem bántuk -, viszont beszélt a diákjainak Vergiliusról, Pilinszkyrõl, és csupa olyan dologról, amirõl mi mástól nem hallhattunk. Ez az idõs úr teljes komolysággal idézett latinul az Aeneisbõl egy 15 éves kamasz fiúnak, szerintem fõként azért, mert eszébe se jutott, hogy egy gimnáziumi tanuló a klasszikus eposzt ne értené. Vagy más alkalommal például arról mesélt, hogy számára mi a különbség Pilinszky és Weöres Sándor költészete között, számára miért vonzóbb Pilinszky törékenysége és katolikus áhítata. Valamit mégis megértettem a szavaiból, a habitusából - leginkább talán azt, hogy létezik egy másik világ is, mint ami körbevesz engem.

- Mibõl állt a saját világa akkoriban?

- Naponta úgy nyolc órát fociztam - ez töltött ki szinte mindent. Illetve fociztam és kosaraztam. Kamasz koromban kétségem se volt afelõl, hogy ha van a világnak értelme, akkor azt a futballon keresztül kell megfogni. A világ legjobb foglalkozásának tartottam a focit, olyannyira, hogy ha megkérdezték volna, hogy mi szép, én azt felelem, hogy a zöld futballpálya, és az, ahogyan az erõsen megrúgott labda pattan... És hát persze, amikor és ahol csak lehetett, olvastam. A Lövölde telepi pincekönyvtárban, ahová lejártam, nem tematikusan voltak elrendezve a könyvek, hanem csak úgy betûrendben. Emlékszem, lebattyogtam a lépcsõn, leemeltem a polcról 5-6 egymás mellett levõ könyvet, és úgy egy hét alatt elolvastam azokat. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy mirõl szól, maga az olvasás jelentett örömöt. Meg is történt velem még az egyetemen is, hogy döbbenten ismertem rá egy-egy könyvre, ó, hát én egyszer már olvastam ezt... jöttek sorban: Balzac, kozmológia, Thomas Mann...

- Tanulni nem kellett?

- Nem volt rá szükség. Mintagyerek voltam, általánosban végig kitûnõvel végeztem. Nem is tudom, hogy miért, talán mert nem szerettem veszíteni. Se a focipályán, se a tanári asztalnál. S talán az is számított, hogy a falusi általános iskolában is "messzirõl jött" gyerek voltam, amikor pedig Fehérvárra átköltöztünk, az osztálytársaim már három éve együtt jártak, itt is kicsit kívülálló maradtam. A szüleim keveredett életformája a családunkban kõkemény elvárásokat teremtett. Az értékrendjüknek két alapja volt, egyrészt a hagyományozott paraszti erkölcs jellemezte õket, másrészt a társadalmi mobilizáció melléktermékeként létrejött furcsa, felemás urbánusság, a külvilág erõs szemmel tartása. Nyilván így alakult ki bennem is az a valami, amit nevezhetünk megfelelés-kényszernek, vagy kötelességtudatnak, vagy, mert ez sincsen kizárva, szabadsághiánynak, bátorság-deficitnek. Bár nem a rossz jegytõl, még csak nem is a nem-tudástól tartottam, egyszerûen és gõgösen nem szerettem volna megélni azt a szégyent, hogy mások látják, hogy nem tudok valamit. Persze, a középiskolában azért már sokat lazult ez, szerencsére a Teleki Blanka Gimnázium viszonylag liberális intézmény volt, ha nem is méltányolták, de elviselték, ha valaki valamelyik tárgyhoz nem vonzódott.

- Tehát maradt az irodalom?

- Eleinte nem. Mint említettem, a foci volt számomra minden, és csak akkor mondtam le róla, amikor a szüleim - elég nyomatékosan - tudtomra adták, hogy ez nem lehet életpálya. És hát ráadásul közben én is rájöttem, hogy a futball sokkal komolyabb dolog, mint ahogy én azt elképzeltem. Komolyabb és más. Másként komoly. De nem azért lettem író, mert futballista nem lehettem...

- Akkor miért?

- Az a környezet, s a hetvenes évek, amiben én felnõttem, nagyon olyan kevés méltó életformát kínált, amely ha nem is patetikusnak, de legalább méltóságosnak tûnt. Igazából azt hiszem, hõs szerettem volna lenni. És erre csak két módot láttam: a focit és az irodalmat...

- Erre a gimnáziumban jött rá?

- Nem, már az általános iskolában tudtam, hogy író és focista akarok lenni.

- Túl jó néhány könyvön, mit mond ma? Sikerült? Hõssé vált?

- Még azt se tudom, hogy íróvá lettem-e. Sokáig úgy voltam író, hogy nem látszott szükségesnek, hogy bármit is leírjak. Öntelt voltam, gõgös, és meggyõzõdésem volt, hogy úgyis sokkal jobbat írnék, mint amit a kortársaimtól olvasok. No meg fárasztó is lett volna leülni dolgozni. Fitymálóan olvasgattam a folyóiratokat is, csakhogy észrevettem, kezd görccsé válni bennem ez a fennhéjázás is: borzasztóan fontossá vált, sokkal fontosabbá, mint azok számára, akik már megjelentettek mûveket. Végül kritikákat kezdtem írni, afféle tipikus megkerülõ úton kaptatva. Termeltem a kritikákat - jót, rosszat, ki tudja ma már? Aztán persze meg is ittam a levét, hiszen amikor szépirodalmi munkát adtam ki a kezembõl, akkor darált volna vissza a kritikus-életem, a gépezet mûködött, várták, hogy újabb és újabb kritikákat gyártsak. Akkor ezzel kellett leszámolnom.

- Nehéz volt gyakorló íróvá válni?

- A 80-as években rengeteg folyóirat létezett, és emellett töméntelen álmunkahely állt az írni vágyók rendelkezésére. Egy komoly társadalmi presztízzsel bíró egylet részeként, indifferens anyagi létben eléldegélhetett az ember. Valami ilyesmit képzeltem a magam számára én is, ha eszembe jutott erre gondolni egyáltalán. De a rendszerváltás tájékán látszott már, hogy ez radikálisan meg fog változni. Új helyzet teremtõdött, és nekem úgy tûnik, a kortársaim kétfajta választ adtak erre a kihívásra. Vannak, akik tagadják, hogy létezik számukra értelmes pénzkereset az irodalom világán kívül. Egyszerûbben szólva, nem keresnek maguknak polgári foglalkozást. Ez teljesen érvényes magatartás, fõleg akkor, ha valaki ennek a következményeit is méltósággal vállalja. Én beláttam, hogy az írásaim valószínûleg soha nem fogják fedezni a megélhetésemet, családom van, gyerekem. Tehát munkát kerestem magamnak. Szerencsésen alakult, 90-ben a Rádióhoz jöttem dolgozni. Viszonylag hamar felismertem, hogy nem annyira riportokat kell készítenem, hanem inkább a dramaturgiai háttérmunkák, az adminisztratív tevékenységek valók nekem. Hogy úgy mondjam, fõszerkesztõként egy félcsinovnyik létben levõ adminisztratív ember vagyok.

- Nem bánja ez a felállást?

- Létezik egy munkahelyi világ a maga rendszerével, és létezik ezen kívül, ezzel csak érintkezve valami, ami fontos számomra. Sokszor gondoltam arra, hogy a legjobb az lenne, ha ugyanennyi erõvel és energiával széklábakat faragnék. Már csak azért is, mert ezzel bizonyos tisztázatlan helyzeteket elkerülhetnék.

- Akkor miért nem ezt teszi?

- Például azért, mert nem értek a széklábfaragáshoz... Ezt nem viccnek szántam. Valóban nem értek semmi máshoz, csak az irodalomhoz. Bele is nõttem, vagy helyesebben belemerevedtem a helyzetekbe, mára hozzátartozom mindahhoz, ami a Rádiót jelenti. Még az sincs kizárva, hogy szeretem és fontos nekem. Tudjuk, az ember elõbb-utóbb megszereti azt, amire az idejét szánta.

- Az önnél idõsebb íróknak könnyebb volt az életük?

- Hogy könnyebb lett volna, azt nem hiszem, de más volt, ez bizonyos. És ezt arra is értem, hogy számtalan ellentmondásával együtt a szürke hetvenes-nyolcvanas évek valamiként inspiratív közeget is jelenthetett, legalábbis a társadalmi, pontosabban a nem hivatalos társadalmi presztízst tekintve. A 90-es években íróvá váló alkotók lába alól csúszott ki a talaj - ezek vagyunk mi. A nálunk fiatalabbak már egy teljesen más világba nõttek bele. Magát az irodalom szentségét is egészen máshonnan nézik, sokszor profánabbul, elevenebben, szemtelenebben. Ez szerintem jót is tett az irodalomnak. Másrészt viszont náluk az egzisztenciális probléma sokkal természetesebben vetõdik fel. Nem gyötrõdnek ezen a kérdésen, és ha arról van szó, minden gátlás nélkül dolgoznak olyan munkákon is, amit csak a pénz miatt vállalnak el. Igyekeznek bestsellereket írni, vagy a könyvpiac más, jól jövedelmezõ ágaiba, esetleg a médiába benyomulni.

- Ez egyfajta elkurvulás?

- Talán igen. És azt gyanítom, hogy nem is lehet büntetlenül csinálni. Például azt hiszem, ha egy író újságíróként is dolgozik, akkor az ott használt jelrendszer és nyelvhasználat elõbb-utóbb beszivárog a munkáiba is, rombolóan hat. Rilke arról beszélt, hogy mûvésznek lenni nem más, mint valamilyen módon élni - a figyelmet, a folytonos készültségi állapotot értette ez alatt. Az irodalom, lévén, hogy nyelvvel dolgozik, újra és újra szembekerül azzal a nehézséggel, hogy a nyelv önmaga is él, önmaga is változik. Ráadásul lehet zeneisége, lehet absztrakciója, de közben rémületesen konkrét is. Ha az írásról mint élvezetrõl és mint örömrõl beszélünk, én azt mondom, írónak lenni épp azért élvezetes, mert a kezdeti homályos, gomolygó képzetek izgalmához képest érzéki örömöt nyújt maga a váratlanság, a mód, ahogy a nyelv, a történet, a mû elkezd a maga törvényei, mûködési szabályai szerint dolgozni. Mondatokat írunk és történeteket, s közben tisztában vagyunk azzal, hogy mindez csupán a jelzése, a visszfénye annak a teljességnek, ami valósággal ki akart robbanni, meg akarta mutatni magát. És tisztában vagyunk azzal is, hogy az olvasó számára mindez az esetek többségében csupán mondat és történet lesz, se több, se kevesebb. Hát ezért nem tud szerintem egy író sem válaszolni arra a kérdésre, hogy mirõl szólnak a könyvei. Ha tudna, akkor azt a feleletet, azt az öt-hat sort kellene csak megírnia, nem a könyvet. Én mindig úgy szeretném megcsinálni a szövegeimet, hogy a már-már ismertnek tûnõ csapáson haladó olvasót minduntalan meglepetések érjék. Példának okáért sokáig és állhatatosan küzdöttem a magyar irodalom egyik gyermekbetegsége, a katartikus befejezés ellen, szerettem volna kidolgozni egy lebegõbb, szellõsebb befejezési, történetmondási technikát.

Két utolsó könyve rövidebb írásokat tartalmaz. Miért?

- Elõbb-utóbb minden írással foglalkozó ember elgondolkodik azon, hogy mennyi az a szöveg, ami valóban a legkevesebb, szükséges és elegendõ. Nyilván persze ez önbizalom és habitus kérdése is. Ráadásul a rövid szöveg amennyire élvezet is okoz, annyira veszélyes is tud lenni, például roppant nehéz a rövid formától visszatérni a szellõsebb megoldásokhoz.

- Tavaly bemutatták egy drámáját. Hogyan keveredett bele egy másik mûvészeti birodalomba?

- A Rádióban dramaturgként is dolgozom, és filmforgatókönyveket is írtam, vagyis a dramatizált szövegek nem esnek messze tõlem. Valószínûleg ilyen megfontolások miatt is fordult hozzám az egri színház fõrendezõje, Csizmadia Tibor, és biztatott, hogy írjak számukra egy darabot. Az írás, minél inkább befelé haladsz egy nagyobb munkában, annál inkább magányos dolog. Elsüllyed az elõzõ nap, elsüllyednek a falak, magad se vagy már. A színház viszont az együttlétrõl, a közös munkáról, az együtt lélegzésrõl szól. Már önmagában emiatt is megérte. Teljesen másként mûködik egy szöveg abban a pillanatban, hogy megszólal, nem is beszélve arról, hogy felnõtt, kedves és komoly emberek szó szerint megtanulják azt, amit én otthon a számítógépbe írtam. Lehet, hogy bután hangzik, de ez nagyon megható volt. Azt is látnom kellett, hogy a színpad mindent levet magáról, ami felesleges. Ha mozgással elmondható valami, akkor azt nem írjuk le. Ezt is meg kellett tanulnom. És ezzel együtt azt is, hogy a színház nem irodalom. A színház az aktuális és az elképzelt világ találkozása. Az irodalom viszont hol több, hol kevesebb ennél, az irodalom... nem is tudom, hogy az micsoda. Lenni valahogyan, az igen, az irodalom.

Forrás: árgus