Az idei Ünnepi Könyvhét egyik jelentõs irodalmi eseménye volt - a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában megjelenõ - Kõrösi Zoltán: Budapest, nõváros címû könyve, amely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Édes anyanyelvünk pályázatán a beérkezett, mintegy 1300 novelláskötet közül elsõ díjat nyert. A pályázat kiírását és feltételeit igen sokan vitatták, majd az eredményhirdetésrõl a sajtó rövid, mínuszos hírben számolt be. Hogyan éled meg a sikert?

- Díjat kapni igenis jó, bolondot beszél, vagy füllent, aki mást mond. Más kérdés, hogy semmiféle díjtól, kitüntetéstõl nem lesz se jobb, se rosszabb egy kézirat. A kiírást követõen a sajtóban a kulturális miniszter többször is arról beszélt, hogy ezzel a nagyszabású pályázattal "sziklát akart dobni a honi irodalom állóvizébe" - nos, úgy tûnik, hogy az egyik kõ engem talált el. Gondolom, nem volna valami ízléses, ha magáról a pályázati kiírásról mondanék véleményt, fõleg az után, hogy a kötetemnek ítélték a dobogó felsõ fokát. Gyanítom, hogy a pályázatot kigondolók elsõsorban ismeretlen tehetségeket szerettek volna felfedezni, valahogy Móricz Hét krajcáros történetére sandítva. Ehhez képest, amennyire felmérhetem, a kiírás pontatlanságai miatt is, a legtöbben lényegében a könyvhétre megjelenõ kötetük kéziratát küldték el. Így tettem én is. Maga a pályázat egyébként jeligés volt, és - éppen a viták miatt - az írószervezetek delegáltjaiból összeállt szakmai elõzsûri szûrte ki az általa legjobbnak ítélt anyagokat. Az tehát mindenképpen nagy megtiszteltetés, hogy kollégáim tartották figyelemre méltónak, jónak a kötetemet. Egyébiránt maga a díjátadás éppen az EU-ba való belépésünk elõtti napon esett meg. Mit mondjak? Íme, két olyan dolog, amit korábban nem hittem volna.

- A Budapest-könyvekkel - kis túlzással - Dunát lehet rekeszteni. Milyen kihívást jelentett számodra íróként "utánaeredni egy városnak"? Nem tartottál-e attól, hogy a téma önkéntelenül is elõhívja azt az édes-bús nosztalgiát, amitõl olyan fárasztóan andalító a legtöbb Budapest-könyv olvasása?

- Budapesten születtem, de még kisgyerekkoromban elköltöztünk a városból, meg se álltunk Marcaliig. Ez akkortájt olyan kis falu volt, hogy az általános iskolában, amikor a közlekedési szabályokat tanultuk, hogy jobbra is kell nézni és balra is, mi csupán egyetlen olyan keresztezõdést találtunk, ahol két út metszette egymást. Nem is tudom, télidõben hány disznóölésen vettünk részt, mindenesetre képes vagyok felidézni, milyen egy pörzsölés után felszögezett disznó, kibontott gyomorral. Tízéves se voltam, amikor aztán Székesfehérvárra hurcolkodtunk, itt érettségiztem, s egy év Debrecen után költöztem Budapestre. Mindezt csak azért meséltem el, mert tapasztalatom, hogy a messzebbrõl érkezettek város-élménye gyakran erõsebb, mint azoké, akik teljes természetességgel nõttek bele Budapestbe. Valami oldalnézetbõl pillantanak rá a városra, és ez nemegyszer élesebb látást, elemibb élményt ad. Ráadásul történelem szakos egyetemistaként már akkoriban is élvezettel olvasgattam például a Fõvárosi Közmunkák Tanácsának történetét, miközben a Rózsadomtól Kõbányáig számos helyen laktam. Szóval azt hiszem, akart és nem akart Budapest-élményem egyaránt erõs volt bennem. A nosztalgiától pedig nem kell félni, tudni kell bánni vele. Jobb esetben a nosztalgia egy olyan mézesmadzag, ami vonzó és tán édeskés is, ám a nyalakodás után a kóc nagyon is megakad a figyelmetlen fogyasztó torkán. Természetes, hogy egy vegetáló városban, amilyen Budapest volt a nyolcvanas években, a múlt világvárosi fénye összeolvadt az édes-bús emlékezéssel. Fõként, mert az ebben a világvárosban megteremtõdött irodalom, Vajdától Kosztolányiig, Aranytól Krúdyn át Szép Ernõig, mint eszménykép, szorosan összetartozott a vakolatszagú, lüktetõ Budapesttel. Harmadiknak meg azt mondom, hogy ha valakit érdekel, megnézheti, én már az elõzõ könyveimben is budapesti könyveket írtam. Az Orrocskák címû regényem alcíme: "nagy-budapesti-szerelmes-regény", s ennek az alcímnek minden egyes szavát roppant komolyan gondoltam. A Hentesek kézikönyve címû gyûjteményem pedig Angyalföld - akkoriban ott laktunk - történeteit dolgozza fel, úgy, ahogy az utcán fölszedtem õket. A Télidõ címû kötetem Mátyásföld könyve. Ilyen értelemben tehát nem kerestem semmiféle új metódust. Más kérdés, hogy éppen egy év kertvárosi élet után költöztünk be Középsõ-Ferencvárosba, s ha még nem akartam volna is, valósággal nyakon öntöttek a rám zúduló városi történetek. Adatok, beszédfoszlányok, események - csupa olyan legenda, amelyekhez elég volt csak hozzányúlnom, s máris történetek bomlottak ki belõlük. Sorsok és eleven, hús-vér emberek, akiknek szerintem esze ágában sem volt, s most sincs oka a nosztalgiáról morfondírozni. És ennek nem mond ellent az, hogy az újjáépült Angyal utca végén, mielõtt a Mester utcára lép az ember, eszébe jut az is, hogy itt állt valamikor Vörösmarty Mihály kedvenc kerthelyiséges kocsmája, az Arany Angyal, ahol esténként a kövér húsú Gizzi, a harmonikakirályné húzta a költõfejedelem fülébe az édes-bús nótákat.

- Miért nõváros? Mit jelent a címbeli jelzõ?

- Nos, ha Berlin például kétséget kizáróan egy érces férfiember, Róma pedig egy sokat próbált kurtizán, akkor miért ne lehetne Budapest nõváros? Évekkel ezelõtt a már említett Orrocskák címû regényemben valami olyasmit írtam, hogy Budapest egy hervadófélben levõ szépasszony, elég csak ránézni, a budai oldalon púposodnak a mellek, a pesti parton nyúlnak el hosszan a combok, s valahol a kettõ közt bozontosodik a Margitsziget. Igaz, ennek a szépasszonynak mintha petyhüdtek volnának az izmai, és a sok napsütés már erõsen megfonnyasztotta a bõrét. Komolyra fordítva a szót, természetesen a szóalakkal is játszottam, a fõvárosból nõvárost formálva, s a könyvben összegyûjtött történetek majd mindegyike is egy-egy nõ sorsát írja le. Egyébként meg jómagam férfi volnék, minek láthatnám hát másnak ezt a várost, mint nõvárosnak?

- S mennyire hagyja magát szeretni ez a város? Vagy kevésbé patetikusan fogalmazva: a Budapest, nõváros az otthon-lét könyve is, vagyis minden eddigi mûved közül itt van a legnagyobb szerepe az életörömnek. Miért?

- Azt mondják, hogy a szerelemhez elég egy pillanat is, meglátni és imádni, valahogy így megy ez. A szeretethez viszont ismernünk is kell azt, akit szeretünk. S ki ne tudná, milyen esendõk vagyunk, nem is tehetünk ellene, a szeretetünk tárgyában és céljában gyakorta nem mást, mint a saját erre fordított idõnket szeretjük, abba próbálunk kapaszkodni. Kétségtelen, hogy immár sok idõt töltöttem ebben a városban, és sok idõt töltöttem ennek a városnak a történelmével, történeti dokumentumaival. Ráadásul a saját idõm dolgai - az életkorom, a családom sorsának alakulása, a költözéseink - úgy tûnik, most összevágnak Középsõ-Ferencvárossal, az itt alakuló élettel. Kamaszodik a fiam, viszonylag nyugodt, polgári állásom van, boldog a családunk, döcög az irodalom, dolgozgatok könyveken, színházban, filmben - lám, ilyesmi a kiegyensúlyozott felnõtt élet. És éppen most, hogy három éve lakunk itt, a Ferenc téren, egy hajdan rettenetes hírû helyen, ahol a város leghírhedtebb galerije mûködött, gyilkos háborúkat vívtak például a Haller utcaiakkal - most pedig ez egy sétálóutcás, újjáélesztett, nap mint nap megújuló vidék. Volt olyan, hogy kinézve a harmadik emeleti ablakunkból tizennégy darut láttam egyszerre dolgozni. Ami azt jelenti, hogy némely épületet felújítottak, a menthetetlennek ítélt házakat lebontották, újakat húztak a helyükre, tetõteraszos, mélygarázsos, csillogó-villogó épületeket, s a régi házak régi lakói helyett megjöttek az új ferencvárosiak. Csakhogy azért maradtak is itt jó néhányan. Ha a Balázs Béla utcára indulok, az ilyen napsütéses délutánon ott állnak kint a roma családok a kapualjak elõtt, fociznak és autót szerelnek, üvölt a tévé a nyitott ablakokból. Ha meg a másik irányba fordulok, nemrég nyílt meg itt, a Páva utcában a Holokauszt Múzeum, a hét budapesti kerületi zsinagóga egyikének a felújításával, egy gyönyörû ortodox épület, aminek a háta mögött egyébként most is mûködik a kóser menza. Három éve egy akkor még beépítetlen telek állt a tér túloldalán, a közepén egy valahonnan kidobott piros kanapé virított; esténként ide ültek ki gitárral, sörösüvegekkel a Thaly utcából a fiúk-lányok. A telken most egy négyemeletes társasház csillog, Napfény-háznak hívják, ugyanis a mellette álló Sonnenschein Emmánuel és fiai feliratú házban forgatta Szabó István a Napfény íze címû filmjét. És így tovább. Azt látom, azt érzem nap mint nap, hogy legyenek új lakók, vagy régiek, ha sétálóutcának van felkövezve egy út, mint a mi Tompa utcánk, pázsitokkal, padokkal, kiülõs teraszokkal, akkor az emberek elõbb-utóbb meglassúdnak, és már nem sietnek, sétálnak azon a részen. És ha boltocskák nyílnak, akkor vásárolnak, beszélgetnek, s elõbb-utóbb köszönnek is egymásnak. Amivel csupán azt a közhelyet szeretném megerõsíteni, hogy a méltóságos, szerethetõ léthez mégiscsak közelebb visz a barátságos, szerethetõ környezet. Vagy ahogy Krúdy írta: a nõi érdekességhez, mi tagadás, mégiscsak hozzátartozik egy szép cipõ is. Vagy ott van a Ráday utca példája. Lehet kávéházi egyleteket alapítani, lehet nosztalgiázni a letûnt budapesti kávéházi kultúráról. Ám ha kávéházak nyílnak, akkor úgyis mûködik minden magától, és azért ez nagyon jó dolog. Visszatérve az életörömre: szerintem én most se tettem mást, mint sokszor az eddigi könyveimben: megírtam azokat a történeteket, amelyeket az utcán járva fölszedtem. Nem mintha ez azt jelentené, hogy errefelé csupa móka és kacagás az élet. De úgy hiszem, az életöröm sokkal közelebbi rokonságot tart a teljességgel, mint a vidámsággal, közelebb áll a mosolygáshoz, mint a röhögéshez, és akkor most ezt a saját életemre, s a környékünk életére is értem.

- "Ez a világ õrjítõen szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom." Mottóként ezt a Hrabal-mondatot választottad, és ez aligha véletlen, mert már a Hentesek kézikönyvénél feltûnõ volt, hogy íróként mennyire vonzódsz a cseh mesterhez. De ez beugratás is, hiszen Hrabalt itthon gyakran félreértik, és kedélyes anekdotázónak látják - írásai tragikusabb dimenziói nélkül...

- Tudjuk, Hrabal ezt a mondatot szintén ajándékba kapta, jelesül nagy ihletõjétõl, Pepin bácsikájától. Tegnap este például, amikor hazafelé ballagtam, a Macskafogó nevezetû kocsma elõtt jöttem el. Ebben a vendéglátó-ipari egységben, ami, gondolom a rajzfilm nyomán kapta a nevét, zöld filcszõnyeg van az utcai mûkõre terítve, ez a kocsma kerthelyisége, mûanyag székek, terítõ, vázácska az asztalokon. A söröspoharak mellett egy komplett skandináv turistacsoport üldögélt, szemüveges, világos inges, kortalan emberek, alighanem valamelyik kis szállodából, hiszen azok is vannak itt a környékünkön szép számmal, mellettük a virágágyásba bökve két olajfáklya lobogott, s miközben odabent villogott és zakatolt egy pénzbedobós játékautomata, aminek a gombjait egy izomtrikós, kopaszra nyírt vendég nyomogatta, hallottam, hogy a pult fölötti rádióból kiabálta egy gyerekhang, hogy "és akkor jött a Tenkes kapitánya.". Kiabált, hogy túlharsogja a diadalmas vonószenekart. Úgy hiszem, Hrabal emlegetésekor valóban sokan elfelejtik, hogy a megtöretés és a rettenet, a világ folyton új és újabb harmóniákba rázkódó abszurditása, s a nap-nap után történõ újraépülés volt az, ami õt élni, írni segítette. Illetve, hogy maga az írás, az élés volt ennek a félelemmel teli megtöretésnek és folytonos újraépülésnek a módja. Itt a sarkon mûködik egy szolárium és egy üvegmûves mûhely. A szolárium cégtábláján ez a felirat áll: lávaköves masszázs. Az üvegmûves ablaka pedig tavasztól télig tárva-nyitva áll, odabent a csapokkal szabályozható apró gázfáklyák fölött összecsücsörített szájjal forgatják boszorkányos ügyességgel a megolvadó üvegdarabokat a mesterek. hogy aztán lássam az utcára kitett vitrinben a kifeszített vitorlájú, aranyra festett üvegvitorlásokat és pöttyös zsiráfokat a mellszívó pumpák és csiszolt lopótökök között, és lássam azt is, micsoda nagy erõfeszítés és szakértelem kell még ahhoz is, hogy a giccs létrejöjjön. Talán meséltem már, az ideköltözésünk után hónapokig minden reggel arra ébredtem, hogy iszonyatos veszekedés van odalent az utcán, az ablakunk alatt. Aztán kinéztem, és megértettem, hogy mindössze a zöld kötényes takarítók érkeztek meg, hogy csíkosra gereblyézzék a murvát a fák alatt, és õk beszélgetnek egymás között. Amivel csak azt akarom mondani, hogy árnyék és fény, tragédia és röhögés nem állnak messze egymástól, mi több, elég egy billentés, elég egy apró oldalazó lépés, a fénytörés máris másként láttatja a talált tárgyat. Nos Hrabal többek közt ezt a közép-európai oldalnézetet jelenti nekem. Mint ahogy ez a közép-európai középsõ-ferencvárosi lét is, ahol kétszáz méteres körzetben barátságosan elfér a libanoni gíroszárus és a szerb vendéglõ, a strucchús-specialitásokat hirdetõ gombás étterem és a görög büfé, az olasz pizzás és a zsidó menza, a peep-show és a bordély, és a kõkemény háromlépcsõs kocsma és a juppiknak épített chili-bár. Az én Budapest-könyvem történetei innen, ezekrõl a helyekrõl gyûltek össze. Olyan emberek történetei, akik, mint Pepin bácsi a maga ösztönös taoista tudásával, egyáltalán nem foglalkoznak sem a mondataik varázslatával, sem a történeteik mögött feltoluló többi történettel. Teszik és élik, de nem tudják.

- Könyvedben kiemelt szerepet kap a fotó: minden oldalon archív és új képek a tegnapi-mai Ferencvárosról, szinte szétválaszthatatlanul. Miért? A jelen fotóit Czabán György készítette, akivel már több könyvedben is együtt dolgoztál. Ennyire bízol a képírói látásmódjában?

- Kétely nélkül állíthatom, hogy ez a legszebb könyvem az eddig megjelentek közül, s ezt három embernek köszönhetem. Az egyik Gönczi Ambrus, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyûjtemény vezetõje, aki lehetõvé tette, hogy a náluk található több mint háromezer darabos fotógyûjteményben kedvemre kutakodhassak. Fantasztikus képeket találtam, illetve találtunk, mert Czabán Gyuri is velem tartott. Amatõr és profi képek, képeslapok és metszetek, egészen egyedülálló, értékes anyag, nem csoda, hogy legszívesebben megsokszoroztam volna a kötetben szereplõ képek számát. Olyan képek, amelyeknek már a címük is egy-egy lenyûgözõ történet. Például: "Postás bácsi a József Attila lakótelepen, 1964", "Az Elevátorház", "Futballozó ferencvárosi fiúk", "Sorban állás a közértben." Végül mintegy harmincöt archív fotót használtunk fel, s ezekhez társult Czabán Gyuri közel húsz, itt, a Ferencvárosban készített fotográfiája. Az Iparmûvészeti Múzeum kupolájától a Dzsumbuj játszóteréig, a Nagyvágóhídig mindenhová elmentünk. Nem tudom megmondani, hogy Gyuri milyen fényképész, ehhez nem értek eléggé. Azt viszont tapasztaltam és látom, hogy olyan dolgokat képes észrevenni és megmutatni, amit más talán meg sem látna, s addig nem is tágít, amíg a neki tetszõ nézõpontot meg nem leli. A harmadik ember Hrapka Tibor, helyesebben nem is egy, de kettõ: Szigeti László és Hrapka Tibor, akik a könyv tervezését végezték. Elmondhatom, hogy ez a kilencedik kötetem, de még csak megközelítõen se tapasztaltam ilyen mûgondot és hozzáértést, ilyen odaadást, hogy egy könyv mint mûalkotás is létezhessen. Nem egyszerûen tárgyként, de a szövegeim létezõ tereként voltak képesek megcsinálni ezt a könyvet, s úgy, hogy közben az is látszik, milyen élvezettel játszottak a képekkel, a formákkal, a színekkel. Õszintén remélem, hogy ez az öröm, ez a játék másokat, az olvasókat is megérinti majd. Én mindenesetre roppant boldog vagyok, s ezt köszönöm nekik.

Forrás: Kilátó