Szövegváros
Beszélgetés Kõrösi Zoltánnal

A könyvetek elsõ ránézésre két rétegû: szépprózai és fotómûvészeti. A szövegréteg, a novellák hogyan születtek? Mikortól gondolkoztál könyvben?

Kõrösi Zoltán: Nem értek egyet azzal, hogy próza és kép szerint rétegezõdne az általunk létrehozott mû, s azt remélem, ez a könyv ránézésre és jelentésében is egy. Éppen úgy próbáltuk létrehozni, hogy ne különüljenek el egymástól a szövegek és a képek, illetve mindezek szervesen alakítsák a tördelést, a formát is. A születését se tudnám csupán így leírni, annak ellenére, hogy a próza nagyrészt megvolt már, amikor Barnával beszélgetni kezdtünk arról, hogy milyen könyvet szeretnénk. Voltak persze nekem is elképzeléseim, például az, hogy a tizenhat fejezetkezdõ kép egy már idõsödõ nõ testének a részleteit jelenítse meg, illetve az, hogy a hosszabb, fejezetkezdõ szövegek és az utánuk következõ hordalékos szövegek, a „történet árnyékai" úgy viszonyuljanak egymáshoz képi megjelenésükben, hogy ezekhez a nõi test-részletekhez városképek árnyékolódjanak. De természetesen amint megláttam Barna elsõ képeit, onnantól már a képek felõl gondolkodtam én is tovább, beleértve ebbe az akkortól születõ szövegrészt is. Arról nem is beszélve, hogy miközben számtalan részletét nem is értettem annak, amit Barna a papírról, a polaroid természetérõl vagy az általa kitalált papír és a polaroid egymásra hatásáról mondott, aközben azért együtt sétáltunk ide-oda, hogy elkészüljenek a még hiányzó fényképek. Vagyis azt hiszem, egy idõ után a legjobb értelemben összeolvadtak a képek és a szövegek, a születésüket tekintve is. S ha azt kérdenéd, mi a mûfaja ennek az egésznek, csakis azt válaszolnám: könyv.

Milyen pillanatban jutott eszedbe, hogy egy képi világgal is kiegészítsd, gazdagítsd?

K. Z. : Tulajdonképpen már a munka elején, úgy értem, a próza születésének az elején tudtam, hogy képekkel együtt szeretném megcsinálni a könyvet. Barna régi barátom, mi több, legalább tizenöt éve együtt focizunk, sok Gerozán-szagot szívtunk már együtt, láttam és szeretem régóta, amit a fotóival csinál. Tudod, néha megadatik az embernek, hogy találkozzon olyan valakivel, aki szinte makulátlanul azonos azzal, amit mûvel, kitölti a saját életét. Azt hiszem, valami ilyesmit lehetne boldogságnak hívni. Barna ilyen mesterember, aki a fotográfia, mint mûvészet elhivatottságával együtt hihetetlen biztonsággal és alapossággal mûveli a szakmája kézmûves részét is. Sõt, azt hiszem, az egész életét is valahogy ekként kormányozza. Mindenesetre tudtam, hogy vele szeretnék dolgozni, és az se volt mellékes, hogy vele nem csak tervezni, gondolkodni tudtam könnyedén, de bármikor hívhattam fényképezõ-sétákra, illetve a saját útjain készült képeknél is mindjárt úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna. Egyébként az alapgondolat, hogy egy képes-szöveges, rendhagyó könyvet hozzunk létre, bennem összetartozik a Budapest, nõváros címû könyvemmel, mint ahogyan ezt a könyvet bizonyos értelemben annak a párkönyvének tartom. Ott archív és mai Budapest-fotográfiák (Czabán Görgy képei) illusztrálták a szöveget, itt pedig tovább akartunk menni: a próza természetét jobban megmutató, s egyben a város összetorlódó történeteit is megjelenítõ képi világ felé.

A próza félálomszerûsége mögött felsejlik valami Budapest-szerû város, holott morzsalékosan, szétfoszlóban. Hogyan látod, miképp illeszkedik ez a prózád a legutóbbi könyveid sorába?

K. Z. : Már korábban is megtörtént velem, hogy egyes olvasóimnál kibogozhatatlanul keveredett össze az általam elmondott történet a saját emlékeikkel, a Budapest, nõváros megjelenése után pedig nagyon sokan kerestek meg azzal, hogy elmeséljék az életüket, vagy egyszerûen csak beszélhessenek arról, miként és mit éltek meg ebben a városban. Meg kellett értenem, hogy mennyire hiányoznak az életünkbõl az egymásnak elmondható történetek, pontosabban mennyire hiányoznak azok a helyzetek, ahol beszélni merünk és hallgatni tudunk. Részint egy ilyen levélbõl és találkozásból született meg a Milyen egy nõi mell? (hazánk szíve) címû regény is, és a Délutáni alvásban is sok olyan történet, sors-sûrítmény van, amit ajándékba kaptam. Úgy gondolom, hogy a legutóbbi három (Budapest, nõváros; Milyen egy nõi mell? /hazánk szíve/ és ez, a Délutáni alvás /a történet árnyéka/) meglehetõsen szorosan kötõdnek egymáshoz, akár össze is olvashatóak. Az elsõ dokumentumok és fikciók keverésével egy városrész történetérõl, átalakulásáról beszélt, a második egy hagyományos családregény megtévesztõ apparátusával egy Magyarország nevû asszony közel kétszáz éves történetét mesélte el, ez a harmadik (Délutáni alvás) pedig azokat a sorsokat mutatja meg, amelyek megtörténtek, vagy megtörténhettek abban a városban, amit hívhatunk akár Budapestnek is. Tizenhat ilyen sors és a velük hordalékosan felhordott apróbb történetek, a történetek árnyékai; valami efféle ez a könyv. Prózapoétikai értelemben pedig mindazt megpróbáltam hasznosítani, vagy legalábbis felhasználni, amit az utóbbi könyveimben a történetmesélés ritmusával, a nyelv mûködésével kapcsolatban talán megéreztem. A történetekben olyan hosszú-mondatos, lélegzõ, körkörös prózát szerettem volna írni, ami egyszerre játszik az utcai történetmondás technikáival és annak az idõbeni szaggatottságával, szabadságával - az árnyékokban pedig azt próbáltam hasznosítani, amit a rövid-történetekrõl, az elhallgatás fontosságáról, az olvasóban folytatódó történetekrõl gondolok.

Hogyan dolgoztatok együtt Burger Barnával? Megkapta a szövegeket és továbbálmodta õket?

K. Z. : Mivel fejezetenként írtam ezt a könyvet, és szoros szerkesztettséggel akartam létrehozni a történeteket és a hozzájuk tartozó árnyékokat, minél inkább haladtam befelé ebben a valós és fikciós részekbõl összegyúrt városban, a kezdeti nagy magabiztosság után annál kevésbé tudtam elképzelni, mit is mutathatnának meg a képek. Szerencsére jött Barna a polaroidjaival, nem csak a képekkel, de azzal, ahogyan az anyagszerûségrõl beszélt, vagy azzal, ahogyan õ látta az én utcáimat, házaimat. Persze el lehet különíteni azt, hogy mikor fejeztem be a szöveget és küldtem át Barnának, csakhogy akkor már készen volt jó csomó fotó is, olyan képek, amelyek nélkül, azt hiszem, másként szerkesztettem volna a prózát.

Számtalan betûtípus, kiemelés, tipográfiai megoldás dinamizálja a novellafüzért. Ezekbe milyen mértékû beleszólást kértél?

K. Z. : Mindenképpen ide tartozik még egy név: Pintér László, aki a kötet tördelését, megformálását csinálta. Ezt úgy képzeld el, hogy ültem a két mesterrel, Lacival és Barnával, akik oldalakról és betûtípusokról, méretekrõl és színekrõl morfondíroztak, és ma se értem pontosan, hogy miért, de roppant figyelemmel meghallgatták azt is, hogy adott esetben én mit gondolok. Sõt, lenyûgözõ fegyelemmel újra-és újrakezdték a munkát, ha valamivel nem voltak megelégedve. Legalább tízszer tördelték újra, s ebbe a kezdeti, egyes oldalakat megformáló munkát még bele se számítom.

Szokatlan formátumú könyv. Inkább album-jellegû. Nem tartasz-e tõle, hogy a könyvesboltokban nehezen találja meg a helyét?

K. Z. : Azt hiszem, nem nevezném ezt a könyvet albumnak, se a formátumát, se az anyagszerûségét illetõen. Nem véletlen például, hogy puha borítót képzeltünk el hozzá, gyûrje csak a táskájába, akinek úgy tartja a kedve. Azt kezdettõl tudtuk, hogy olyan könyvet szeretnénk létrehozni, amivel legalábbis feszegetjük a bevett olvasói-fogyasztói szokásokat. Olyan könyvet, amiben, akár egy város utcán, ide-oda lehet járni, visszamenni és elidõzni, hiszen ilyen a mi Budapestünk, nincsen benne két egyforma ház, nincsen benne két egyforma lépés: ismerõs, mégis szokatlan város. Persze sejtettük ennek a veszélyeit is. Egy kedves olvasó például azt írta nekem, hogy ezt a könyvet csak behunyt szemmel, tapintással és szaglással tudja élvezni, mert ha meglátja, az rettenetes, toporzékolni tudna a düh miatt. Ha már egy olvasóban ilyen indulatot kavartunk, megérte dolgozni. Tisztelet a Kalligram kiadónak, Mészáros Sanyinak és Szigeti Lacinak, hogy a kezdeti meglepetés után fenntartás nélkül akarták ezt a könyvet. Ami azt is jelenti, hogy nagy részük volt abban, hogy az az öröm és az a szabadságfok, amivel addig a könyvön dolgoztunk, nem csak sértetlen maradt, de õk voltak az elsõk, akik igazolták, amit addig csináltunk. Ami pedig az eladással kapcsolatos félelmeket illeti, persze, felvetõdött az is, hogy hol találja meg majd a helyét, mi lesz, ha azt mondják: prózának kép, képnek próza. Szerencsére úgy tûnik, hogy aki kézbe veszi, túllép ezen; a rendelések és a hírek szerint a boltok is jócskán rácáfoltak az aggodalmakra.

Polaroidváros
Beszélgetés Burger Barnával

Hogy stílusos legyek: Te mikor kerültél képbe a Délutáni alvás „fejlõdéstörténetében"?

Burger Barna: Bõ egy évvel ezelõtt, tavaly õsszel említette Zoli elõször, hogy van egy ötlete, amit együtt csinálhatnánk meg. Ezt követte januárban egy formális, rituális felkérés, amikor a Nyitott Mûhelyben egy beszélgetés apropóján a hallgatóság elõtt adta át nekem a kéziratot. Már akkor, az elsõ beszélgetések alkalmával úgy fogalmazta meg a kérését, hogy erõteljesebb és a szövegekkel szervesebb kapcsolatot tartó képanyagot szeretne, mint a korábbi könyveinél megszoktuk. Azt is elmondta, hogy egy formabontó könyvet szeretne mind formai, mind tartalmi szempontból: egy olyan könyvet, amit akár a polcra sem tudsz betenni a többi könyv közé, mert formáját és tartalmát tekintve is kilóg onnan. Elmondta, hogy egy olyan városról szeretne könyvet csinálni, ami éppen a felismerés, a ráismerés határán létezik: itt van körülöttünk, de mégse teljesen azonos Budapesttel. Valahogy úgy mondta, hogy arról kellene egy könyvet készítenünk, hogy élhetõ-e a mi városunk, illetve arról, milyen életek telnek benne. Aztán a kézirat elolvasását követõen viszonylag hamar megéreztem, miféle képeket akarok csinálni: (egy délutáni alvásból ébredve) megtaláltam a Polaroid-ot, mint egyetlen lehetséges formát, és ettõl a ponttól kezdve minden teljesen egyértelmûvé vált.

Kõrösi szövegvilágát nyilván ismered; régi barátság fûz össze benneteket. Erre való tekintettel mondtál igent rögtön? Hezitáltál? Vagy már régóta töritek a fejeteket egy ehhez hasonló munkán?

B. B. : Persze hogy igent mondtam. A barátságunk okán, de egyébként is ismertem a mûveit és amikor az elõzõ könyvemet készítettem (Fej vagy írás, 92 magyar író portréja) akkor Zoli nagyon sokat segített a tanácsaival és a kapcsolataival, és ennek kapcsán is sokat beszélgettünk irodalomról és másról is. Zoli akkor ismerte meg igazán, mit gondolok a fényképezésrõl és mit gondolok az irodalomról, talán ez volt az a pont, amikor felmerülhetett benne egy közös munka lehetõsége. Én persze nagyon örültem a felkérésnek és nagyon megtisztelõnek is tartottam, s tartom ma is. Nem az történt, hogy egy, számomra ugyan nagyon kedves, de mégsem mindennapi területre kalandozhattam el az õ segítségével, hanem magát az együttes munkát is nagyon szerettem. Ritka manapság az olyan felkérés, amikor szó szerint „szabadon" lehet dolgozni, kitalálni és megvalósítani valamit, olyan társsal, aki még inspirál is.

Kõrösi azt mondja, voltak munkasétáitok, fotográfusi mászkálásaitok is. Hol és hogy zajlottak ezek?

B. B. : Elõször egyedül fényképeztem, mert kellett valami támpont saját magamnak is, hogy az elsõ képek elkészülte után érezzem azt a vonalat, amit követnem kell, ha követnem kell, s amitõl egységes, s mégis valami szokatlan, valami új lesz a könyv. Bizonytalan voltam, de elmondhatom, hogy nem tartott sokáig ez a keresés. Az elsõ polaroidképek után úgy éreztem, megtaláltam valamit, és persze segített az is, hogy akiknek megmutattam, csak megerõsítettek abban, hogy jó úton járok. A nehézséget a képek funkcionális kimozdítása, megfontolása okozta: szerettem volna elmozdulni az egyértelmûségtõl. Az volt a célom, hogy Zoli írásaihoz igazodva, valamiként a képekben is megjelenjen az a fajta többrétegûség, összetettség, ami az õ írásaira annyira jellemzõ. Végsõ soron ez volt a legjobb eljárás, hiszen így végül, amikor elkezdtük egymáshoz rakni a képet és a szöveget, akkor egyre inkább egymásba fonódó, egymást átszövõ, egymást erõsítõ „anyagként" jelent meg a kettõ.Ami pedig a sétákat illeti: igen, afféle nézelõdések voltak ezek, tulajdonképpen bejártuk a várost (a Ferencvárosnak az Üllõi úttól a Duna felé esõ részeit), és hol Zoli mutatott nekem olyat, amit látnom kell, hol én vettem észre azokat a részleteket, amiket végül lefotóztam. Úgy gondolom, ahogy a polaroid esetlegessége megjelenítette ezeket a sétákat, a képek ebben a formában tudják megmutatni ennek az alig-alig látható Budapestnek egy tûnékeny, árnyékos arcát is. Sétáltunk, beszélgettünk, bementünk házakba, megismerkedtünk emberekkel, egy olyan városrészben, ahol ma már nem is mindegyik ház áll azok közül, ahová bementünk - csak az ott élt emberek történetei vannak itt, s csak a fotókon õrzõdik róluk valamilyen lenyomat.

Õ mit látott volna szívesen és Te mit láttál, amikor elolvastad az addig elkészült írásokat? Mik voltak azok a motívumok amelyeket közösen találtatok meg?

B. B. : Nem úgy mûködik egy ilyen közös munka, hogy én beleszólnék abba, hogy õ mit ír, vagy õ kitalálná, mit és miképpen kellene lefényképeznem. Azt hiszem, ha bármi ilyen történt volna, az már régen rossz. Tudtuk, hogy mit akarunk csinálni, és értettük a másikat is. Szerintem ez nem egyszerûen bizalom: inkább nevezném tiszteletnek. Egy fotós egyébként sokszor kényszerül alkalmazkodásra a munkája során, itt azonban soha nem gondoltam úgy, hogy bármiféle kényszer hatna rám. Éppen ellenkezõleg. Az igazán jó közös munka nyilvánvalóan ott kezdõdik, hogy az önálló tudással rendelkezõ emberek a lehetõ legteljesebben bíznak egymásban. Legfeljebb kérdéseket teszel fel, mert szeretnéd, hogy a másik válaszoljon. Ráadásul szeretem Zoli szövegeit, és jól bele tudtam élni magam az általa létrehozott szövegvilágba, az õ szövegvárosába; amikor egyre inkább éreztem, hogy létre tudom hozni ennek képi részét, az nagy boldogság volt. Egyébként annyit elárulhatok a munkáról, hogy miközben az egyes képeken még sokat gondolkodtam, illetve nagyon sok hiány volt még, a fejemben már viszonylag korán, elõbb volt meg maga a könyv, mint tárgy -- mekkora legyen, milyen papíron, milyen színekkel készüljön --, mint hogy a teljes képanyag megszületett volna.

Hogyan nyerte el a kötet a végsõ tipográfiai formáját?

B. B. : Nem vagyok képzett könyvtervezõ, csak egy fotográfus, aki nagyon sok képet néz és sok könyvet látott. Szeretem a jó könyvek anyagát, a betûiket, a formájukat, s azt hiszem, elég határozott elképzelésem van arról, hogy a kiállítását tekintve milyen legyen egy könyv. De ismétlem: nem vagyok könyvtervezõ. Nem kizárt, ha az lennék, se bátorságom, se akaratom nem lenne, hogy formát bontsak, kísérletezzek. Úgy látom, a magyar könyvkiadás nem ambicionálja a rendhagyó könyvek létrehozását. Én viszont úgy hiszem, a könyv jó esetben több, mint kinyomtatott mondatok összefûzött egysége. Szerethetõ tárgy is, és meggyõzõdésem, hogy ezt a szeretetet az egyediség, a formabontás, a kísérletezés hívhatja elõ. Igen, egy jó könyv egyszerre a tapintásé, a látásé, a gondolatoké, de még a szaglásé is. Egyáltalán nem mellékesen abban, hogy a formáját, tipográfiáját tekintve minden oldal valami mást, valami újat is mondjon a könyvünket lapozgatónak -- vissza-visszacsalogassa, megállítsa, elgondolkodtassa --, nagyon sokat segített Pintér László, a könyv tipográfusa, aki formába öntötte az elképzelésinket.

Saját tapasztalatod szerint, az efféle „határsértõ" könyvekkel hogyan boldogulnak az olvasók?

B. B. : Jó a kérdés, nincsen túl sok tapasztalatom. Arról még egészen biztosan nincsen, hogy a boltokban miképpen fogadják, bár úgy tudom, megrendelték eladásra az utolsó példányig mindegyiket. De azt már elmondhatom, hogy akik eddig kézbe vették a Délutáni alvást, nem egyszerûen szerették, érdekesnek találták, de szinte magába húzta õket a könyv. Igen, valahogy a kezükben maradt, lapozgatták, érezni és érteni próbálták, együtt gondolkodtak azzal, amit a kezükben tartottak. És az is nagyon nagy öröm, hogy aztán sokan két-három nap után felhívtak, megkerestek, hogy mennyire megszerették, mennyire sokat jelent nekik ez a tárgy, úgy értem, a szövegek is és az egész kötet. S ha belegondolok, valami ilyesmit akartunk létrehozni: egy fejezetet a város életébõl, egy bejárható várost, ahová visszamehetnek, ahol sétálhatnak, megállhatnak és leülhetnek az emberek. Egy olyan helyet, ahol úgy érzik, jó lenniük.

Forrás: litera