- A címrõl elsõként a nagyon sárga napsütés, a redõnyön beszûrõdõ fény jut az eszembe. És aztán az, hogy akkor van ráérõ idõd, ha bizonyos döntéseket ehhez végiggondolsz és megteszel. S miközben természetesen egyfelõl bántóan közhelyes, nyegle ez a kijelentés, mégiscsak igaz, hogy a legtöbben éppen ezt a döntéssort nem gondolják végig, s fõként nem hajtják végre. Nemhogy abbahagyják, hanem eleve eltolják maguktól. Hiszen errõl beszél folytonosan Rilke is a fiatal költõnek írt leveleiben, s ezt a kérdést hessegeti el magától a hétköznapokba gyûrõdött ember. Példának okáért úgy alakítod ki az életed, az egymás után soroló napjaidat, hogy a már-már gépiesedõ ritmusukban is legyen belsõ szabadságod, pontosabban legyen ráérõ idõd. Ahogy Hrabal írja egy helyen: a jó gazda ölni is tud, tudja, hogy néha el kell pusztítani a felesleges kismacskákat. Látszólag ellentmondhat egymásnak a tervezés és a felszabadultság, viszont akár olyan folyamatos munkának is nevezhetem ezt, amivel, mintha csak hálás lennél, megpróbálod egy kicsit is komolyan venni a létezésedet, s válaszként magadon dolgozol. Egyre szaporodik körülötted és benned az idegen anyag, és egyre inkább beledarálódsz a saját szokásaidba - másfelõl meg érezni kezded a sallangok mögött a lényegesebb dolgokat, s próbálod is ehhez igazítani a döntéseid. S ha már megfogalmaztad a kérdést, akkor eldöntheted, hogy mifélét gondolsz az érvényesülésrõl, a kapcsolatokról, az irodalmi életrõl és egyéb ilyen henye dolgokról. Mert ne tegyünk úgy, mintha ne tudnánk, mindenfajta jelenlét, legyen szó egy irodalmi estrõl vagy egy-két sör legurításáról vagy egy focimeccsrõl, akarat kérdése is, mindenfajta fogyasztás számít a fogyasztóra, a következményeket, például az idõd beszûkülését, a lehetõségeid lecsupaszodását és elsorvadását viszont magaddal kell elszámolnod.

- Ebbõl az következik, hogy a ráérõ idõ nálad nem adódik, hanem tervezõdik?

- Sokkal szigorúbban nevelt és sokkal rigorózusabban iskolázott ember vagyok annál, semhogy ne tudnám azt, mennyire kötik az életemet a külsõdleges dolgok, és az ezzel kapcsolatos döntések. Rágódóbb, nehézkesebb is vagyok, semhogy ezeket a felelõsségeket csak úgy félre tudnám söpörni, helyesebben az esetek túlnyomó részében nem is esne jól ez a fajta könnyûség. Ilyen döntés az, hogy az embernek van családja, van munkahelye, ilyen döntés az is, hogy irtózom a kiszolgáltatottságtól, a méltatlan helyzetektõl, az, hogy a pénzzel kapcsolatos dolgoknak mi a fontossága, azaz jelentéktelensége az életemben, és még folytathatnám ezt a sort. Azt is tudom - elmúltam negyvenéves -, hogy hiába áltatja magát bárki is, a szokások nemcsak azért uralkodnak rajtunk, mert elsodorhatják a napjainkat, hanem azért is, mert az intellektusunk mûködését is szabályozzák, akár tetszik ez a gõgös egónak, akár nem. Menthetetlenül fegyvert kovácsoltunk, ugyebár, az arany öntudatból. Ráadásul meggyõzõdésem, hogy az a fajta élvezetes munkavégzés, amit az irodalomban való tevékenykedésnek hívhatunk, legalább úgy megkívánja a maga szabályozottságát, mint bármilyen más munka; a próza- és a drámaírást tekintve legalábbis biztos vagyok ebben. Meg kell teremteni a munka feltételeit, és meg kell találni azokat az adottságokat, amelyekrõl azt hiheted, hogy számodra a legkedvezõbbek. Lefordítva ez azt jelenti, hogy én például reggel és délelõtt tudok a legtisztábban gondolkodni, szerencsés esetekben tudatosan ilyenkor vagyok képes elszakadni a tudatos gondolkodástól. Ehhez magányra van szükségem, így kellett hát kialakítanom az életformámat. Boldog idõszakokban úgy fekszel le este, hogy alig várod már a reggelt, gondolatok szépséges társaságában alszol el, miközben tudod azt is, hogy nekik és neked is jót tesz az alvás. (Ugyanide tartoznak olyan apróságok is, hogy nem szabad reggelizni, mert akkor másképpen mûködik a test, másképpen mûködik az agy.) Látod, ebben az értelemben egy ilyen éjszaka is a ráérõ idõhöz tartozik. Létrejön egy intenzív, virtuális lét, egy párhuzamos idõsík, amiben meg-megérinthetsz valami fontosat. S közben tudod, hogy az az új föld, amin jársz, mennyi furcsa kõbõl, szemétbõl és salakból tapadt egybe. Nem baj az, ha az ember észben tartja, hogy a maga minimitológiájában lényegében ritualizál bizonyos cselekvéssorokat, egyetlen kérdés a lényeg: mûködik-e, s akkor a mûködésbe beleérthetjük azt a bizonyos "non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei" kegyelmi állapotát is: "nem azé, aki akar, sem azé, aki fut, egyedül a könyörülõ Istené". Ahogyan például egy liturgikus szertartásrend a felkészülésre is szolgál, vagy a meditációs állapot elérésének vannak megtanulható praktikái, ugyanúgy szolgál nekem az, ahogyan felébredek, ahogyan felkelek, ahogyan megiszom a tejeskávémat, ahogyan magamra maradok - minden egyes nap, illetve minden jó nap pontosan ugyanolyan. Szerintem itt és ekkor van értelme, ebben a készültségi állapotban a ráérõ idõ fogalmának. Készültség, és aztán a csend. Mert természetesen szó sincs arról, hogy amikor a figyelem állapotába jut az ember, akkor felnyitna egy zsilipet és ömlenének a sorok. Van, amikor úgy telik a délelõtt, hogy föl-alá járkálok, nincsenek külsõ történetek, és még azt is mondhatjuk, hogy az égvilágon semmit nem csinálok. Nézem a fák csúcsát, milyen szépek, éppen az ablakom elé értek a növekedésben, ha az ágyamból nézem õket, olyanok, mintha bokrok volnának, vagy hallgatom, hogy már megint burukkol egy titkos vadgalamb a fürdõszobai nagytükör mögött. Vagy csak ülök, hátradõlve a karosszékemben, a lábamat felhúzva, míg zsibbadni kezdenek az izmaim. De miként a munkával eltöltött idõ mindig, mindenképpen beleépül egy mûbe, úgy a ráérõ idõ is csaknem mindegy, hogy abban az adott helyzetben ténylegesen írással telik-e, vagy az a gomolygás majd késõbb mutatja meg magát. Nem, ez így nem igaz, de hagyjuk itt mégis, mert talán magyarázza, amit mondani szeretnék.

Természetesen a tudatosság és az ösztön közötti röpke idõ, az a bizonyos kegyelmi állapot nem hagyja magát dróton vagy megrendelõlevélen rángatni, viszont meg kell teremteni a helyet és az idõt, amivel legalábbis méltón lehet üdvözölni a megérkeztét.

Azt hiszem, Vas Istvánnál olvastam egyszer a naplójában, hogy jó-jó, ezt is meg azt is csinálta, na, de mennyire lett õ Vas István ahhoz képest, amennyire Vas István lehetett volna. A kérdés arról szól, hogy az alkotásra, munkára fordított idõ, és a - mondjuk így - eltékozolt idõ milyen viszonyban állnak egymással, illetve a szükségszerûen elpergõ szakaszok egyáltalán kapcsolódnak-e ahhoz, amit valóban fontosnak tartasz. Vannak olyan emberek, akiket oly mértékben azonosnak sejthetünk a saját életükkel, hogy (függetlenül szenvedéstõl vagy örömtõl) valósággal áhítatot keltenek bennünk, és tudjuk, az õ teljességüket nevezhetjük boldogságnak, legyenek akár költõk, akár, mondjuk, fóliás paradicsomtermesztõk. Már azt is meg kell becsülni, ha az életünknek vannak olyan meg-meglóduló szakaszai, amikor érezni véljük ezt a teljességet. Amikor azt mondtam az elõbb, meggyõzõdésem, hogy minden egyes alkotásban érzõdik a vele töltött idõ, akkor itt arra is gondoltam, hogy amíg fiatalabb az ember, addig fél abbahagyni, félbehagyni bizonyos dolgokat. Nem akarja eltolni magától még egy kicsit sem, mert szeretne befejezett dolgokat birtokolni. Szeretne "jelen lenni", kiéhezetten figyel a visszaigazolásokra. Kell bizonyos tapasztalat, bizonyos nyugalom ahhoz, hogy megértsd és ténylegesen megéld azt, hogy akár rettentõen fontos kérdések is szinte maguktól tudnak megoldódni, ha van rá idõ. (És lehet ez akár egy mondat s lehet dramaturgiai vagy hasonló kérdés vagy, gondolom én, akár egy autó meghibásodásának kijavítása is.) Olyan természetességgel és könnyedséggel, hogy szinte megszégyenít a boldogságuk és a könnyedségük. (De ahhoz, hogy a szerelés sikeres legyen, persze ott kell lennie a munkadarabnak elõtted.) Miközben persze, persze, nincsen idõ, nincsen, egyre kevesebb van. Gyorsul, egyre csak pörög a spirál. De hiszem, hogy az intellektus mûködése ezekben a nem odafigyelõ idõkben tud más utakat bejárni. (És az is lehet, hogy amit eddig elmondtam, az csak egy gyatra teória, holmi fontoskodás, valami félreértett haszonelvûség elfedésére. Szeretném hinni, hogy nem az.)

Aki valaha is élvezte a futballozást, pontosan érti, mire gondol Camus, amikor azt írja a Közönyben a hõsérõl, egyes szám elsõ személyben, hogy soha olyan teljességet nem érzett, mint sportolás közben: a futball igazi élvezete az, amikor elveszted önmagadat. Visszagondolhatsz, hogyan történt, amikor átvetted a labdát, lefordultál, meghúztad jobbra és laposan keresztbe lõtted, de nem igaz, ha valaki azt állítja, hogy ott és akkor, a zöld füvön õ ezt eltervezte. Ilyen nincsen. Gyakorolhatta, próbálgathatta, sõt anélkül nem is lehetséges a mûvelet, de amikor végül is sikerült, nem hiszem, hogy tudatosan cselekedett. A legjobb mondatok is így keletkeznek; utólag persze csiszolhatod és kontrollálhatod õket, de máshonnan jönnek vagy máshonnan is, nem csak az intellektus szintjérõl.

- Szép kis kettõs játék ez az idõvel! Elõször megzabolázod, beszabályozod a saját idõdet azért, hogy belekerülhess a megfelelõ alkotói állapotba, majd ezt elérve szabadon ereszted azért, hogy elveszthesd önmagad, vagy azért, hogy az idõ megoldhasson bizonyos dolgokat. Ehhez a tudatos használathoz persze nélkülözhetetlen az idõ mibenlétének, princípiumának folytonos vizsgálata. Én részben úgy tekintek a regényeidre, mint ennek a szüntelen vizsgálódásnak a részeredményeire, melyek egyre inkább közelítenek a végeredményhez. Az idõ nálad kvázi fõszereplõ és fõtéma. Mi az, amit te újra és újra, de más és más megközelítésben közölni akarsz az idõrõl?

- Részeredmény? Végeredmény? Nem tudom, mi az. Legfeljebb egy ócska poén jut az eszembe: ha azt hiszed, hogy az élet vicces dolog, akkor várd ki a végén a csattanót. Egyébként meg van olyan regény, ami nem az idõrõl szól? Egyáltalán: van olyan történet? Úgy hiszem, regényt írni igazán az idõ miatt érdemes, már csak azért is, mert nincsen is más választás. Tudjuk, s már a nagy skolasztikus is leírta, hogy "nem az idõben, hanem az idõvel teremtette Isten a Földet". Vagyis hogy az idõ maga a történet létezhetõsége. Az idõvel foglalkozik minden teremtés, legyen szó egy székláb hozzáértõ esztergálásáról vagy egy mûalkotás létrehozásáról. Látod, érzed azt az összesûrûsödött idõt, ami a mûben van, s a befogadáskor az egyik legnagyobb ajándék, hogy látod, érzed, megkapod azt is, ami az alkotáshoz kellett. Látod, vágyod azt az idõt, amibe átsiklasz az alkotás segítségével: akkor is, ha éppen leírsz valamit, s akkor is, ha olvasóként újraalkotod mások írását. Ezért pótolhatatlan az irodalom más életformákkal: mert olvasóként lényegében ugyanazt az idõtlenséget élheted meg, amit az író megérintett. Emlékszem, mekkora élményt jelentettek (jelentenek) nekem például Borgesnek a lineáris idõvel foglalkozó írásai; ezek szerintem ugyanis olyan, lényegében alkotáslélektani mûvek, amelyek a világban való létezésnek egy esztétikai alapú lehetõségével, s a bevett történetmondás, történetélés szétfeszítésével foglalkoznak. Másként mondva, az alkothatóság, a teremtés és az idõ viszonyrendszerérõl beszélnek a novellától a körkörös kõfalig vagy az öngyilkosságig.

Éppen ezért, még egyszer mondom, nem hiszek abban, hogy tételesen az idõrõl szóló, az idõ mibenlétét taglaló irodalmi mûveket kellene létrehozni, tudniillik minden irodalmi mû óhatatlanul úgyis errõl szól, ezért írunk és olvasunk, a dogmatikus alkotások azonban többnyire unalmasak.

Abban viszont igazad van, hogy nem csak olvasóként, de íróként is izgat a nyelv idõbeni szabadsága, mit ne mondjak, laza fickándozása az idõsíkok között. Prózapoétikai értelemben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy roppantul érdekel a történetmondás mikéntjének a mûködése az egymástól radikálisan eltérõ idõtartamok egymás mellé rendelésével. Tulajdonképpen a beszélt nyelv egy õsi trükkjérõl, a történetmondás egy jól bevált eszközérõl van itt szó: arról a szabadságról, ahogyan a bevett tempójú, már kódolt történetmondást hirtelen idõbeni ugrással elemeljük a megszokott közegébõl. Mindnyájan élünk ezzel: mesélünk egy történetet, s hirtelen a következõ mondat olyan apró részleteket bont ki, hogy valósággal megáll, kimerevedik az idõ. Vagy éppen ellenkezõleg, csordogál a történetünk, s a következõ mondat hirtelen elröpít bennünket tíz, húsz, száz évvel az idõn át, összefüggéseket és rendszereket sejtet meg, s magát az apró történetünket más-más történetek láncolatához viszonyítja. Látod, ez az, amit egyedül a nyelv tud, ez az, amit csakis az irodalom kódrendszere képes egyedül a mûvészetek közt is a létezéssel kapcsolatban titkos szerkezetbe állítani. Talán még a filmmûvészet bizonyos vonásait, idõkezelését hozhatjuk ide, de azért ezt a szabadságot és sejtetést egyedül a nyelv hordozhatja. Ezért nem hiszek azoknak a baljós próféciáknak, amelyek az irodalom végét jósolják. Persze, lehet, hogy egy új középkor jön, sõt nagyon valószínû, már kopog is. Ám azok, akiket az élésrõl való gondolkodásnak ez a fajta finomszerkezete érdekel, azok mindig is meg fogják találni az irodalmat, az ezt sejtetõ regényeket, mûveket. Ami pedig engem illet: miközben az ember (azaz én) szeretné élvezni is azt, amit csinál (másként minek erõltetné, nem igaz?), s még inkább szeretné, ha másoknak is zsigeri élvezetet szerezne, aközben a csipkeverés technikai fogásai is okozhatnak esztétikai élvezetet: például az utolsó három könyvemben kifejezetten próbálgattam a történetmondásnak, a sûrítésnek és szabadságnak ezt az "idõ-összehúzó", fickándozó módszerét.

- Az idõugrás egyfajta hiányt is generál, mely nemcsak magában az idõben üt rést, hanem a történetben, a cselekményben is. Szerinted hogyan térülnek meg ezek a deficitek az alkotót, az alkotást és a befogadót tekintve?

- Egyáltalán nem gondolom ezeket a réseket hiánynak, éppen ellenkezõleg látom: adottságoknak, lehetõségeknek, vonzó sejtelmeknek érzem õket. Olyan ugrásoknak, amikor egy kissé elenged a gravitáció, s mintha a Holdon volnál, valószerûtlenül könnyedre sikeredik az ugrás. Mondjuk azt, hogy akár íróként, akár olvasóként ez az az élvezeti rész, amiért érdemes... De hogy volna megtérülés is? Hát azt nem hiszem. Összerakódó tudások, tõkesúlyok és megnyugvások vannak, ám ezt, attól tartok, semmiképpen nem nevezhetjük megtérülésnek. Tudom, hogy könnyebb és jobb lenne, ha hinném, de nem hiszem. Az élvezet, az a legnagyobb megtérülés.

- Ha nekem kellene meghatároznom, akkor nem hiszem, hogy a nyitottságot találnám a legmegfelelõbb szónak. Talán valami olyasmit mondanék, hogy egy jó szövegnek, egy sikerülten elmondott történetnek vannak kijáratai és vannak árnyékai, olyan zugok, ahol más történeteket is megsejthetünk. A sejtelmesség a magyarban sajnos némileg pejoratív jelzõnek számít, holott az alkotás roppant fontos hivatását is jelenti. A magyar rövidprózának, mind az elbeszélésnek, mind a novellisztikának van egy az anekdotikusságra visszavezethetõ erõs sajátossága. Azért mondom ilyen fellengzõsen, hogy "a magyar" novellisztika, mert amennyire meg tudom ítélni, erõsen uralja ez az olvasói elvárás, illetve írói gyakorlat az olvasási és írási szokásainkat, azt hiszem, erõsebben, mint más irodalmakban. A rövid szövegeknek arra a befejezéstechnikájára gondolok, mely mindig el akarja varrni a szálakat, és mindig katartikus befejezést akar, és ha a fene fenét eszik, akkor is belegyömöszöli a szövegbe a megváltást és a feloldozást. Engem viszont roppant mód izgat a szöveg árnyéka, az a már-már kimondott s a szöveghez hozzátartozó, a történetet tovább-jelentõ rész, amit szerintem meg kell sejtetni, meg kell mutatni, ám bizonyos határon túl nem szabad egyértelmûsíteni. Hiszen ha olyan világosak a horizontok, akkor mi a kutyafülének írunk? És amikor az imént az idõsíkok egymáshoz kapcsolásáról, a meg-meglódított ritmusról beszéltem, akkor is ilyesmire céloztam. Egy kiragadott és felbontott pillanat éppen úgy mûködik, mint a rá felelõ bekezdés, amiben talán évek múlnak el egyetlen mondaton belül: maga a történet szakad ki a megszokott idõbõl, s a kisebb-nagyobb árnyékai, zugai és kijáratai révén azt sejtetheti meg, hogy több immár egy puszta történetnél, több immár önmagánál. Ezért pontos az a megállapítás, hogy az irodalmi alkotás lényegében a stílusról, a nyelvrõl szól - ugyanis a többi mûvészethez képest az idõ effajta szabadsága csakis a nyelvnek adatott meg.

- Tulajdonképpen olyat kérdezel, amire normális módon az egyik legkevésbé hivatott válaszoló lehetek. Az igazi és a valódi, a szabad és nem szabad közötti határokat hogyan értékelhetné éppen az, aki a szerkezetet, a mûvet hozta létre? Ezt csak akkor tudhatja biztosan, ha szándékos csalással élt, mint Arany János malacvisíttatója. Egyáltalán: miként lehetne elválasztani egy írást a nyelvtõl, és arról beszélni, hogy az egyiknek a szabadsága hogyan viszonyul a másikhoz vagy az egészhez? Ahogy Kafka írja a naplóbejegyzéseiben: "egy széles hentesbárdot látok, egy famarkolatú, gyûrûs, durván köszörült, lucskos hentesbárdot, nagy sebesen, gépies szabályossággal oldalról belém hatol, le és föl, le és föl, és egészen vékony szeleteket vág le belõlem, finom rajzolatú keskeny szeletkéket, hosszú csíkokat, amelyek a gyors és pontos munka közben csaknem összegöngyölõdve penderülnek odébb..." Természetesen nem magamra gondolok ezzel az idézettel, hanem a mûre, bármilyen írásmûre. Szeletelgethetjük, nézegethetjük a finom rajzolatokon átszûrõdõ fényt, de azért, ugye, nem hisszük, hogy például az izom mûködésérõl, az oda érkezõ idegi impulzusokról, a tejsavról ezek a rajzolatok túl sokat mondanának... Nincsen olyan mondat, ami nyelv, szó és mondatszerkezet nélkül jöhetne létre, következésképp a szabadságuk se bontható el egymástól. Ami pedig a kérdésed második részét illeti: ma már úgy fogalmaznám meg, hogy szerencsés esetben van egy keskeny mezsgye a pontosság, a mûakarat, az élvezet, az olvasóra gondolás s az õ befogadói élvezetét célzó elõzékenység összeérésénél, s a nagy mûvek ebben a térben élnek. Azt hiszem, az olvasóra gondolásnak ezt az erõsödését nevezhetjük például írói érésnek. És nem mond igazat az, aki ebbõl kihagyja a hiúságot - elvégre a mû alkotásának élvezete és a publikálás nem feltétlenül állnak szoros kapcsolatban. Senki nem kényszerít rá egyetlen alkotót se, hogy közzétegye a mûvét, interjút adjon stb.

- Ha jól tudom, Goethe óta bevettnek számít az az elgondolás, hogy maga az olvasás mindig egy-egy mû újraalkotása. Ahány olvasó, annyiféle olvasat, annyiféle mû. Arról viszont roppant nehéz beszélni, hogy mennyire megrázó érzés, amikor valóban megtapasztalod, hogy másnak, akár ismerõsnek, akár ismeretlennek valóban fontos, és valóban az idõben-levésrõl, tudásokról és titkos szerkezetekrõl, élvezetrõl tudott szólni az, amit otthon a gépedbe írtál. Hogy fogta, lapozta azt a könyvet, amit te gondoltál ki. Gondolkodott rajta, nekiadta az idejét, vele volt a szöveg. Része lett az életének, még ha apró kis szilánkja is. Nem tagadom, én roppant bután viselkedem ezekben a helyzetekben, egyszerûen azért, mert olyannyira zavarttá tesz. És egyáltalán nem érzem túlzásnak azt a mondatot, hogy ha csak egyetlen olvasó van, már az is hihetetlen dolog, egyszerûen feldolgozhatatlan, lenyûgözõ megtiszteltetés. Amikor a Romkert címû regényem folytatásokban megjelent a Jelenkorban, kaptam egy telefont Alcsútdobozról, az ottani helytörténeti körtõl. A regény ugyanis jórészt ott játszódik, az egykori fõhercegi kastély romjainál, az arborétumban. A helytörténeti kör tagjai, többségükben már nyugdíjas éveiket morzsolgató hölgyek, elmondták, hogy van egy figyelõjük a székesfehérvári megyei könyvtárban, aki kigyûjti számukra a falujukkal foglalkozó cikkeket, így találkoztak az én regényemmel is. Fénymásolatban elolvasták a részleteket, s mivel ráismertek a mûben szereplõ emberekre, ezért megszerezték a megjelenéskor magát a könyvet is, körbeadták és elolvasták. (A Romkertrõl most csak annyit, hogy egy olyan fikciót szerettem volna megírni benne, ami a hetvenes évek szürkeségérõl, gomolygó semmisségérõl szól - ezért kitaláltam magamnak egy gyerekkort oda, az alcsúti arborétumba.) Magyarán az történt, hogy a valós helyszín és a beépített történeti dokumentumok okán ezek a hölgyek feltétel nélkül valóságnak fogadták el a teljes mûvet, illetve annak a világát azonosították a saját világukkal, a szereplõket az õ életük szereplõivel, beleértve ebbe a (kitalált) szüleimet és jómagamat is. Ebben az se zavarta õket, hogy a kétszázadik oldal táján a regénybeli K. Zoltán nevû kisfiú belefullad a kastélyparki tóba... Meghívtak hát, hogy beszélgessek velük, mondjam el, miként született a regény, s tisztázzak még néhány kérdést... Fantasztikus este volt, pontosan emlékeztek a sosemvolt szüleimre, a sosemvolt gyerekkoromra és a regény összes szereplõjére, kivéve egy agronómust. És miközben én eleinte próbáltam valami rafinériával viszonyulni ehhez a csodálatos olvasathoz, kiderült, hogy teljesen fölösleges minden erõfeszítésem. Nekik megvolt az érvényes és teljes könyvük, s nemigen érdekelte õket, hogy az a bumfordi hús-vér ember, aki ott ült közöttük, pogácsát evett és fröccsöt ivott, mit mondana még a mûrõl. Beszélgettek egymás között. S a végén, amikor már menni készültünk, az egyik hölgy, aki addig alig-alig szólalt meg, odafordult hozzám. Nagyon meleg barna szeme volt, s az arca is barna, ráncos, olyan, mint egy összeszáradt gesztenyefalevél. Rám nézett, talán még a kezemet is megérintette, és azt mondta: "Tudja, író úr, nem az a fontos, hogy igaz vagy nem igaz, ami ebben a regényben van, hanem hogy mennyire jólesett itt beszélgetni arról, hogy hogyan éltünk, vagy hogy éltünk egyáltalán." Így mondta szó szerint, ilyen szépen. S látod, ennél többet nem is kell, nem is lehet mondani.

Hogy éltünk egyáltalán.

Egyébként egy hét múlva felhívtak, hogy idõközben rájöttek arra is, ki volt az agronómus, csak hogy tudjam, most már teljes a kép.

- Ahogy én visszagondolok a korai kamaszéveimre, furcsa, mennyire erõs bennem a kép, ahogyan utazás közben egy-egy csatlakozásra várva a söntéstõl nem messze üldögéltem. Értse ki-ki. Nem a söntésben és egyedül. Várakoztam arra, hogy nyár legyen, vártam, hogy futballozni lehessen, várakoztam arra, hogy ne legyek gyerek, hogy már ne Székesfehérváron lakjam. Ma is erõsen fel tudom idézni például azokat a szagélményeket vagy tapintásélményeket, amelyeket egy akkori állomáson megtapasztalhattam. A söntés átható savanyúságát vagy az átforrósodott sínek szagát, a gyöngykavics ropogását vagy a tapadós bõrüléseket. Ha egy pszichológus beszélne errõl, nyilván azt mondaná, hogy egy serdülõ ember ingerküszöbe meghatározza azt is, hogy melyek azok az élmények, amelyek aztán megmaradnak benne élesen. Mindegy, hogy a családommal vagy anélkül, de sok idõt voltam magányos. Az egyedül töltött idõben pedig nincs más lehetõséged, mint hogy elõbb-utóbb meg akarjad ismerni magának az idõnek a mibenlétét, az idõ természetét, persze vannak, akik ezt álmodozásnak nevezik. Várakoztam, hogy találkozzam azzal, amit én homályos képzetekkel fontosnak képzeltem. Mindig azt gondoltam, hogy valahol biztosan létezik ez a centrum, miközben a mellette lévõ köztes vidéket próbáltam nézni. Csak hát ezeknek a mozgásoknak megvan az a természetük is, hogy amikor "beljebb" mozdul az ember, akkor a tekintete is mozdul vele, és ilyenkor kiderül, nem biztos, hogy az a centrum létezik. Vagy ha létezik is olyan képzõdmény, ami centrumnak gondolja és mondja magát, az nem biztos, hogy számodra is annak értelmezhetõ már. És közben elmúlt több mint húsz év. Masszaszerû, összemosódó, szürke évek, amelyek a gyerekkortól a felnõttségig hihetetlenül gyorsan teltek el. Olyan idõben voltunk gimnazisták, majd egyetemisták, amikor a külvilág nem volt méltóságteljes világ ahhoz, hogy ott történéseket találjon az ember. Tökéletesen igaza volt Balassa Péternek, amikor a nyolcvanas évek közepe táján arról írt, hogy az egyetlen méltó életforma az íróasztalhoz való visszavonulás. Én ezt akkor pontosan érteni véltem, mert ugyanígy éreztem - ma már némi bánkódással gondolok ide vissza. Tudod, az élet máshol van. Az élet méltóságának akár ösztönös, akár tudatos keresése nem választható el a megélt élmények halmazától, és nem választható el attól, hogy viszonylag korán arra a meggyõzõdésre juthat egy fiatalember, hogy a létezõ világnál igenis vannak szebb, teljesebb, boldogabb világok: például a könyvekben, az irodalomban. Az a meggyõzõdése alakulhat ki, hogy az élet megismerésének méltóságteljesebb és tökéletesebb módja az irodalom, mint a külsõ világ.

Ráadásul nem olyan környezetben nevelkedtem, vagy nem úgy nevelkedtem, hogy tudtam volna arról az ezerfajta társadalmi alkuról vagy életútról, ami ebben a nagy gomolygásban kitermelte a maga megfelelõ érvényesülési lehetõségeit, kommunikációs csatornáit. Értelemszerûen az ebbõl való kitérési lehetõségeket sem ismertem. Elképesztõen tudatlan és naiv voltam például szociológiai vagy társadalmi értelemben. A szüleimet egyszerûen nem érdekelték az ilyen dolgok, nem is tudtak ilyen dolgokról, így hát nem is közvetíthettek nekem ilyesmit.

A gyorsan telõ évek másik oka pedig talán az lehetett, hogy sokat költöztünk. Budapesten születtem, majd kisóvodás koromban a Hungária körútról Marcaliba, egy egészen kis faluba kerültünk, ami a szó szoros értelmében falu volt, disznóölésekkel, tehenekkel, borbéllyal és szederfákkal. Amikor általános iskola elsõ osztályában ismerkedtünk a közlekedési szabályokkal, ki kellett mennünk az egyetlen olyan útra, amit egy másik is keresztezett, hogy megtanuljuk, hogyan kell jobbra is meg balra is, elõre is meg hátra is nézni a biztonságos átkelés érdekében. Az iskolaudvaron volt a vécé, afféle klasszikus, fekete kátránnyal lekent aljú, fehérre meszelt falú, csorgatós-pottyantós, alján még szalma is, abban verekedtem. Innen kerültem kisiskolás koromban Székesfehérvárra, ami hatalmas nagyvárosnak tûnt. A nyarakat Gyenesdiáson, a Balaton partján töltöttem, ez eleinte még annyira falu volt, hogy a legelõn a helyi fiúk nem akarták megengedni, hogy beálljak focizni, ugyanis rajtam tornacipõ volt, míg õk mezítláb nyomták. Egész napokat töltöttem egy gumimatracon a nádasban, még az ebédemet is nejlonzacskóban vittem magammal, úszó nélkül pecáztam, annyira tiszta volt a víz, hogy láttam, mikor kapja be a csalit a hal. Ezek voltak a nyarak, miközben az év többi részében Fehérvárott teljesen urbánus életet éltünk, fociztam és polcról polcra, és ábécé szerint sorban haladva olvastam a közeli pincekönyvtár teljes készletét. Kilenc év után mentem el Debrecenbe, aztán pedig egy év múlva Budapestre. Mindegyik változás egy-egy új környezetbe kerülést jelentett, s talán ez is az oka annak, hogy nincsenek gyerekkori barátaim.

Mielõtt azonban kezdeném sajnálni magamat, vagy ami még rosszabb, nosztalgiázásba fognék, azt is tegyük hozzá, hogy a várakozásaim jelentõs része nem választás kérdése volt. Minél gazdagabb és strukturáltságát tekintve fejlettebb egy társadalom, annál kisebb idõhányadot kénytelen az egyed a létfenntartására fordítani. Magyarán, ha olyan országban élsz, ahol sorba kell állni a kenyérért, ott természetesen több idõd elmegy, hogy a fizikai létedet biztosítsd. A mi gyerekkorunkban nemcsak azért várakoztál egy - maradjunk ennél a metaforánál - állomásépületben, mert ez szép hasonlat volt, hanem mert nem volt más lehetõséged. Az én fiam például soha a büdös életben nem várakozott vasútállomáson, mert a szülei kocsival hordják. Hogy ez most jó vagy nem jó, azt nem tudom. Ráadásul sokkal több kétely van bennem e tekintetben, semhogy pontos választ tudnék erre adni.

Ma egyébként a várakozás alatt már sokkal inkább értek valami tudatos figyelmet és kívülállást, semmint az egykori eldöntetlenségeket. Hogy mást ne mondjunk, vár-e az író valamit attól, hogy megjelenik a könyve? Vagy vár-e valamit attól, hogy létezik egy úgynevezett irodalmi élet? Ha létezik. És errõl például érdekes lenne eszmét cserélni, helyesbítek, valamennyire bizonyosan érdekes, de ha nagyon érdekelne, akkor biztosan megtettem volna olyan lépéseket, hogy részt veszek az ehhez szükséges fórumokon. Például részt vennék abban a társasági életben, amit irodalmi életnek hívnak. Csak hát nem.

Miért nem?

Mert nem ez, nem így, nem ott.

Hogy mi, hol és hogyan?

Azt persze nem tudom. Valószínûleg ezért alakult ki rólam az a képzet, hogy meglehetõsen gõgös és magamnak való ember vagyok. A távollétnek is van jelentése, a hallgatagság pedig, ha jelen vagy valahol, nagyon kényelmetlen lehet másoknak. Akár bántó is lehet. Remélem, hogy ezt a tapintatlanságot nem követtem el. De soha nem éreztem sem bátorságot, sem akaratot egy másfajta magatartásra ebben az értelemben.

- Sajátos módon mindig úgy gondoltam magamra, mint vidám és társaságkedvelõ emberre, aztán egyszer csak észrevettem, hogy mások viszont kifejezetten mogorva mizantrópnak tartanak. Vagyis nem is igazán hiszem, hogy szeretés vagy nem szeretés határozná meg az ember egyedüllétét. Nem is beszélve az olyan gyönyörû közhelyekrõl, hogy az olvasó ember soha nincsen egyedül. Na ja. Görcsök és kételyek, lustaságok és gõgök, bátortalanságok és élvezetek, annyi minden más is van. A munka végeztével jó lenne gyorsan belemerülni egy szeretõ és élénk társaságba, nyüzsgésbe, sört és kávét inni, de csak akkor, ha aztán gyorsan és bármikor el is lehet tûnni onnan. Íme, az ideális kávéház, ugye?

Ráadásul az írás, pontosabban annak sok fázisa valóban nagyon magányos mûfaj; alighanem ezért is olyan kegyetlenek egymással az írók, és ezért olyan nehezen elviselhetõ egy irodalmi társaság. Menj ki az ajtón, de a füledet hagyd ott. Mindenki ki van éhezve a szeretetre, a visszaigazolásokra, érzelmi kölcsönöket adnak és vesznek, s elképesztõ rövidlátással gyilkolják egymást. No, mindegy. Amikor a legfontosabb kérdéseiddel, kételyeiddel magadra maradsz a számítógép elõtt, még a legnagyobb, kívülrõl jövõ jóakarat is legfeljebb karcolgatni tudja a fontos felületeket. Nagy élvezet volt nekem, amikor rájöttem, mennyire más e szempontból is a színház vagy a filmkészítés: jó esetben egy inspiratív csapat tagja vagy, és ha fel van tûzve a mûsorrendbe a darab, akkor az így-úgy elõadásra kerül.

Az egyedüllét amúgy jó szó a megfelelõ állapotra, mást jelent ugyanis, mint a magány. Az én egyedüllétem egy szabályozott, keretek közé szorított különállás, amiben ráadásul mindig számíthatok nem csak a családomra, de néhány barátomra is. Szóval, hogy mit szeretek benne, arra nincsen értelme válaszolni, hiszen, mint mondtam, elemi feltétele a munkámnak. Az pedig, hogy mit nem szeretek, legalább annyira szól magamról, mint az egyedüllétrõl. Mit nem szeretek sokszor az egyedüllétemben? Kõrösi Zoltánt. Nem könnyû vele. Tudod, mogorva mizantróp.

- Végül is találkoztál olyan dolgokkal, amikre az elõbb azt mondtad, hogy "homályos képzetekkel fontosnak, inspiratívnak képzelted"? És ha igen, mik voltak ezek?

- Találkoztam olyan életformákkal, amelyek hatással voltak rám, és találkoztam olyan személyekkel is, akikre hálával gondolok. Az egyik például a már említett Balassa Péter volt, akihez nem mondanám, hogy a köznapokban nagyon szoros szálak kötöttek, ám ma már úgy látom, nem elsõsorban a beszédmódja vagy az érzelmi viharai, hanem az irodalom iránti attitûdje volt nagy hatással rám. A másik ilyen ember Nádas Péter, akivel úgy hozta a sorsom, hogy egy-két idõszakban többször is beszélgethettem, illetve leveleket is váltottunk. Talán õ nem is tudta, de fõként a személyes jelenléte, intenzitása a szó szoros értelmében megkönnyítette az életemet, döntéseimet. A harmadik ilyen személy Mészöly Miklós volt, holott személyesen õt is csak felületesen ismertem, s nem tagadom, nem is igen próbálkoztam ennek a kapcsolatnak a szorosabbá tételével, olyannyira tiszteltem és tisztelem ma is. Ha meg kellene neveznem azt a két alkotót, akik szerintem a magyar irodalomból a legnagyobb hatással voltak rám, akkor Füst Milán mellett biztosan Mészölyt mondanám.

És hát tulajdonképpen Budapesttel találkoztam, azzal a várossal, ami irodalmi értelemben is tematizálta az életemet. Alighanem ez volt a legfontosabb.

- A Budapest, nõváros címû regényed megszületésén kívül mit értsek azon, hogy Budapest tematizálta irodalmi értelemben az életedet?

- Hozott anyagból dolgozunk, én magamat hoztam Budapestre. És ez nem csak valami gyengécske poén akart lenni, hanem valóban fontos különbség, hogy valaki belenõ egy városba, vagy már viszonylag felnõtt szemmel kezdi megismerni azt. Tizennyolc éve lakom itt, ez a pesti gyerekkoromat is beleszámolva huszonhárom év, ez alatt kilenc helyen laktam a második kerülettõl a tizedikig, Angyalföldtõl Mátyásföldig, Ferencvárosig. Viszont, ahogy az elõbb is észlelhetted, ha a gyerekkori élményeimet kérdezik, rögtön úgy kezdek beszélni, mint aki falun nõtt fel, a csorda mögött ballagott világéletében, és szinte ki se tette a lábát a focipálya, templom, kocsma aranyháromszögébõl. Amivel csak annyit akarok mondani, hogy Budapestet én készen kaptam, nem úgy, mint akinek természetes tájjá vált. Izgatott a sokfélesége már akkor is, amikor még nem is láttam meg a történeteit. A Hentesek kézikönyve címû kötetem óta a legutóbbi öt könyvembõl négy végsõ soron Budapestrõl szól, legalábbis olyan értelemben, hogy ezek a regények és gyûjtemények nem jöhettek volna létre e nélkül a város nélkül.

- Engem elemi erõvel ráznak meg azok a dokumentumok - számomra az alkotások az élet dokumentumaiként is mûködnek -, melyek (szavaiddal élve) arról szólnak, hogy "éltünk egyáltalán". "De több van, mit szemed láthat, több van, mit füled hallhat" - mondja az LGT. Az élet személyes történetek soha nem egyesíthetõ szövedéke. Olykor megmagyarázhatatlan eseményekkel fûszerezve. Történt veled olyan dolog, ami az írással volt összefüggésben, és máig nincs magyarázat?

- Az LGT példája is mutatja, hogy a közhelyeknek is megvan a szerepe az életünkben. Egyébként nyilván, amikor az ember virtuális valóságokról beszél, illetve efféléket konstruál, azzal folyamatosan kérdéseket tesz fel az õt körülvévõ világgal, a tapasztalatokkal kapcsolatban. Végsõ soron valami effélére akarna szolgálni a mûvészetek sokasága is, azt hiszem, más kérdés, hogy aztán a mûvészetek és mûvek effajta tapasztalatait ki mire akarja hasznosítani. Amikor éppen a már emlegetett Romkert címû könyvemet írtam, egy délelõtt egyedül üldögéltem otthon. A regény egyik szereplõjérõl, egy ellenszenves és gyaníthatóan sokat hazudozó, Kõrösi Zoltán nevû íróról írtam, illetve egy olyan bekezdést fejeztem be éppen, amikor a hõsöm, felébredve az éjszakai álmából, akárha egy nagy ütést érezne, hirtelen elveszíti a látását. Aztán meggyógyul, de onnantól már mintha más szemmel látná a világot, mintha kicserélték volna a tekintetét. És amikor befejeztem a mondatot, lenyomtam a pontot jelentõ billentyût, egyszer csak irtózatos ütést éreztem hátul, a nyakamon és a koponyámon belül, nem is ütést, inkább valami elviselhetetlen pendülést, mintha két hatalmas kapavas összecsapódását hallottam volna. Rémülten ugrottam fel, hiszen mégiscsak egyedül üldögéltem otthon, nemigen gyanakodhattam hát senkire. Abban a pillanatban meg is szédültem, le kellett feküdnöm, elhomályosodott elõttem a világ. Nem mesélem el most részletesebben, hogy mi történt, már csak azért se, mert - minden író zsákmányoló vad is - az egészet anno megírtam egy novellában. Ügyelet, kórház, orvos, agyvérzés-gyanú, komputertomográf, halálfélelem, egyebek. A lényeg az, hogy végül se a fájdalomnak, se az ütésnek nem találták semmiféle mûszerekkel kimutatható okát és nyomát, s ezt be is vallották férfiasan, igaz, csak azt követõen, hogy körülbelül háromszor elbúcsúztattak az élettõl. Homályosan még valami olyasmire is utaltak, hogy talán csak képzeltem az ütést, a hányingert és a szédülést is... Amikor pedig hazatértem (saját felelõsségre, úgy, ahogyan a rohammentõ elvitt, zokniban és alsónadrágban egy taxival), ott várt rám a számítógépem, bántatlanul, annál a letett pontnál, ami a hõsömmel foglalkozó bekezdést zárta... Én meg arra gondolok, hogy azt se szeretném, ha ez lenne a teljes magyarázat. Pontosabban lehet így, ám én nem tudom kételkedés nélkül fogadni. Amikor a Budapest, nõváros címû könyvemen dolgoztam, kitaláltam, hogy az apróbb-nagyobb szövegeket ciklusokba rendezve küldöm el folyóiratoknak, közlésre. Nézelõdtem a szobám ablakából, éppen tizennégy építkezési darut tudtam összeszámolni. Amikor már a harmadik ciklust küldtem el, észrevettem, hogy mindegyik, anélkül, hogy ezt akartam volna, tizennégy oldalra rúg. A kilencedik könyvemben, amit a kilencedik kerületrõl írtam. Sok, nagyon sok ilyen példát mondhatnék még, miközben, mondom, nem jelent ez semmit, transzcendenciát fõképpen nem, legfeljebb azt, hogy a tekintet, ezt tudjuk, megszervezi a látványt. Ha valamire nagyon odafigyelsz, akkor a körülötted hullámzó világ minduntalan azokat a vonalakat adja ki, azokat a neveket és adatokat löki ki magából, mint amivel foglalkozol. És hát végül is, van ebben óhatatlanul valami vigasztalás is, nem?

Forrás: Jelenkor