- Könyve: családregény. Ugyanakkor mintha refrénekben írt, hosszú költõi mû lenne. Történelmi balladát alkotott?

- Valóban, ha történetmesélési technikára csupaszítanám szándékaimat, azt is mondhatnám: legjobban talán a balladára jellemzõ elbeszélési mód vonzott. Olyan történetmondást kerestem, amely - többek közt - azért is sodró és lendületes, mert olykor szinte csak jelzésekre, sûrítésekre hagyatkozik. Máskor, egy-egy kitüntetett pillanatban viszont megáll, és mintha másik idõsíkba csúszna át: a legapróbb részletekre is figyelve bont ki egy-egy epizódot. Mindebben egyébként, azt hiszem, a ritmus a legfontosabb: miképpen felelnek egymásnak ezek a sûrítettségek és kibontott részletek. Ami pedig a mûfajt illeti: olyan klasszikus családregény ez, amely - egyebek mellett - eljátszik azzal a gondolattal, lehet-e 2006-ban klasszikus családregényt írni. Errõl szólnak a kétszáz évnyi egymásra felelések, a vissza-visszatérõ részletek, motívumok is: õseink egymást mesélik. Történetek nõnek a történetekbõl, még akkor is, ha nem tudunk róla. Mást ne mondjak, ahogy itt ülök önnel szemben, karba tett kézzel, abban biztosan ott van apám, nagyapám, dédapám karba font keze is.

- Regényének fõszereplõje - állítólag - valóságos személy.

- Mondjuk inkább úgy, az egyik fõszereplõnek mintát adó hölggyel valóban találkozhattam. Elõzõ kötetem, a Budapest nõváros megjelenése után sokan kerestek meg: szívesen mesélnének az életükrõl, hétköznapjaikról. Volt, aki levelet írt, és volt, aki könyvnyi naplóját küldte el nekem. Levelet kaptam ettõl a hölgytõl is, akit aztán személyesen is megkerestem. Arról akart mesélni, mi minden történt a családjával, milyenek voltak a ferencvárosi, Angyal utcai hétköznapok a negyvenes-ötvenes-hatvanas években. Õsei Galíciából származtak, az 1800-as évek elején települtek Magyarországra. A második világháború elõtt tagjai voltak annak a virulens zsidó közösségnek, amely a Páva utcai zsinagógához tartozott. Milyen volt egy gangos ház élete, hogyan szakadt be az Angyal utca aszfaltja '56-ban egy szovjet tank alatt... Effélékrõl beszélgettünk már sok órája, amikor lassan, nagyon lassan, mintha csak szándékai ellenére volna, egy másik, rejtett történet is elõbukkant: titkos, az õ egész életét befonó szerelem lenyûgözõ története. Ez lett aztán az az ajándék, az egyik szál, amely regényem alapjául szolgált. Egy zsidó család és egy nagy szerelem históriája, amely összeolvad egy a Dunán tutajozva betelepülõ morvaországi német és egy alföldi magyar parasztcsalád történetével. Ha röviden kellene összefoglalnom, mirõl is szól a könyv: hát a vágyakozásról és a szenvedélyrõl, egy Magyarország nevû virtuális asszony életérõl.

- Ez utóbbit hogy érti?

- Ahogy a városoknak, úgy az országoknak is van nemük. Ráadásul hétköznapjainkban csaknem minden fontos és jó dolog a nõkhöz köthetõ. Ez a regény Magyarország történetét három család sorsában, elsõsorban szerelmek történetén, asszonyok sorsa által mutatja meg. Tudjuk, még az irodalmat és a családi emlékezetet is elsõsorban az asszonyok képesek fenntartani. Miközben országunk szánalmasan patriarchális, fakó maszkulinvilág, a lényegi dolgok - szerencsére - a nõkön múlnak.

- A történelmi eseményeket - holokauszt, ötvenhat, rendszerváltás - csak a háttérben ábrázolja, ugyanakkor szinte minden szereplõje a múltjával küszködik.

- Cipeljük magunkkal a történeteinket. Az a nagy baj, hogy hétköznapjainkban nincsenek tereink és eszközeink e történetek elmondására. Könyvemet mondhatjuk akár szenvedéstörténetnek is, csak ne feledjük: ha körülnézünk saját életünkben, mindenütt hasonló rétegzõdéseket, összefonódott múltat találunk. Az én családom például részben Horvátországból származik, az ötvenes években édesapámnak kényszerbõl kellett nevet változtatnia. Úgy hiszem, csakis jót tehetne ennek az országnak, ha bátrabban és többet foglalkozna a múltjával.

- Az elmúlt idõszakban sorra jelentek meg nálunk családregények. A történelmi önvizsgálatban irodalmunk mintha jóval elõrébb járna, mint maga a közélet.

- Ez mindig is így volt, legfeljebb nem mindenki tudott róla. Például Ottlik Géza vagy Mészöly Miklós mûvei sokkal pontosabban beszéltek és beszélnek az országról, mint az akkori hamis, hivatalos köznyelv vagy a hivatalos irodalom.

- Ma folyton azt halljuk: az emberek nem olvasnak, nincs rá idejük. A vaskos családregények sikere rácáfol erre.

- Sok meghívást kaptam, sok helyre eljutottam e könyv kapcsán: megható volt az a figyelem és szeretet, ahogyan fogadtak. Nehéz volna elmondanom, mit jelent, amikor azt látom, hogy az a könyv, amely az íróasztalomon született, egyszeriben része lesz mások életének, érzelmeinek. Nem igaz, hogy az emberek nem olvasnak. A probléma inkább az: nincs lehetõségük tájékozódni, nem jutnak hozzá a kortárs irodalomhoz. Szándékosan használok egy más nyelvrétegbõl idevont kifejezést: esélyegyenlõtlenség. Olyan országban élünk, ahol az egymást követõ kormányzatok bûnös mulasztásai, a könyvterjesztés hiányosságai és a média mérhetetlen bornírtsága miatt az emberek, akár az olvasni vágyók is egyszerûen nem szerezhetnek tudomást a megjelenõ irodalmi és nem irodalmi mûvek jelentõs részérõl. Nem választhatnak közülük, hiszen hiába mennek be a kizsigerelt könyvtárakba, hiába néznek be a monopolizált könyvesboltokba, ott csak a mûvek töredékét találják meg. Nemzedékek fognak felnõni e szabadság nélkül. Ezekrõl az anomáliákról kellene beszélni.

- Miközben a rohanó életrõl, cyberkultúráról panaszkodunk, mégis virágkorát éli az irodalmunk?

- A magyar irodalom nagyon jó állapotban van. Az a munka, amelyet a nyolcvanas években végeztek el kritikusok, irodalomtörténészek és persze írók, például a „Péterek" generációja - Esterházy, Nádas, Balassa, Lengyel -, úgy hiszem, most érik be igazán. Nemzedékük fantasztikus teljesítménye „leszivárgott" irodalmunk és kultúránk mélyrétegeibe, s ez nemcsak a mai írókra, hanem az olvasókra is hat.

- Csakhogy egzisztenciális szempontból szinte kizárólag a németországi megjelenés a „tuti befutó".

- Korán eldöntöttem: soha nem fogok csak azért megírni valamit, hogy pénzt keressek vele. Nem is volt kérdés, hogy az írás mellett polgári foglalkozást kell választanom: jelenleg a Magyar Rádió Mûvészeti Fõszerkesztõségét vezetem. A múlt rendszerben az írók arra szocializálódtak, hogy az irodalom és környéke valamiként biztosítja megélhetésüket. Ez a lehetõség mára megszûnt: a média és a bulvár kínál anyagi kitörési lehetõségeket, kinek-kinek lelke rajta, miként él velük. Ami a német piac érdeklõdését illeti: fellengzõs és nagyképû lennék, ha véleményt alkotnék arról, akár csak nyelvi hatását tekintve is, hogy ez jó-e vagy sem a magyar irodalomnak. Hogy Bojtár Endre egyik klasszikussá vált esszéjét parafrazáljam: egy karácsonyi ponty ne gondoljon különösen sokat arról, milyen az a kád, amelyben úszkál. Elõfordulhat, valaki csakis azt nézve ír meg egy könyvet, vajon sikeres lesz-e Németországban. Szerintem a kérdés mégiscsak annyi: jó vagy nem jó az a mû. És persze ha most becsöngetne hozzám három német kiadó, és versenyezne a regényemért, nem állítom, hogy gõgösen elutasítanám õket. Örülnék, ha ez a regény ott „ragyogna" a berlini boltokban. Viszont soha nem törekedtem arra, hogy az ehhez vezetõ utat tapossam.

- Említette: a média felelõssége is, hogy a kortárs irodalom eljusson a közönséghez. A Magyar Rádió talán elveszítette kultúraközvetítõ szerepét?

- Az, hogy mi jelenik meg a médiában - pénz és pozicionálás kérdése. Persze jó az irodalomnak és a kultúrának, ha sokat beszélnek róla a rádióban, ám a soknál tán még fontosabb, hogy a megfelelõ mûsor a megfelelõ idõpontban, bátor döntésekkel kerüljön adásba. Mondok egy példát: a Déli krónika elõtti folytatásos irodalmi felolvasásainknak huzamos ideje mintegy négyszázezer hallgatója van. A Magyar Rádió akkor teljesítené legjobban feladatát, ha átgondolná közszolgálati szerepét, a kultúrára szavazna, és ehhez képest alakítaná át mûsorstruktúráját.

Forrás: 168 óra