Szabadság, szerelem, gyávaság | Kõrösi Zoltán

English

Hungarian

Szabadság, szerelem, gyávaság

Szabadság, szerelem, gyávaság

PDF

Print

E-mail

Written by Kõrösi
Sunday, 07 June 2009
There are no translations available Szabadság, szerelem, gyávaság A tavasszal, az idei Könyvfesztiválra jelent meg Kõrösi Zoltán Szerelmes évek - Gyávaság címû regénye, mely a másik könyvfesztiválon, az Ünnepi Könyvhéten is nagy siker. A szerzõ egy Magyarország nevû család történetét írta meg, tele szerelemmel, keresûséggel, örömmel. Nekünk írta, hisz mi is családtagok vagyunk. A címben szereplõ Gyávaság az 5. oldalon zárójelbe van téve, míg a címlapon nem. Mi a szerepe a zárójelnek? Kõrösi: Most biztos nagyon okos mondatokat várnál tõlem, de semmi ilyennel nem szolgálhatok. Sõt, ami azt illeti, a Gyávaságot én nem is alcímnek gondolom, hanem a cím egyenrangú részének: „Szerelmes évek – Gyávaság”. Így, együtt mutat rá arra, amirõl a regény beszélni akar. Az, hogy a címlapon kisebb betûvel van, s a belsõ címoldalon zárójellel- ezek tipográfiai megoldások. Bennem az elmúlt évek története (akkor is, ha csak néhány évrõl van szó, ahogy eredetileg terveztem ezt a regényt, s akkor is, ha száz év történetei fonódnak össze, ahogyan végül egymást húzták ezek az évek) éppen ebben a kettõsségben értelmezhetõ: a test, az ösztönök földközeliségében, és az élet élése helyett leginkább a túlélést választó megalkuvásokban, elhallgatásokban, gyávaságban. Nem lehet nem észrevenni, hogy fejezetenként elhelyezel néhány bölcs megállapítást. Szinte ritmusa van egy-egy ilyen megállapításnak, ahogy felszínre tör a szöveg tengerében.. Kõrösi: Remélem, nem ironikusan nevezed bölcsnek ezeket a szentenciákat… Ami pedig a ritmust illeti, úgy hiszem, gõgösek és önteltek vagyunk, egocentrikus világképet kapunk, nevelgetünk és adunk, s közben nem merjük vagy tudjuk elhinni, milyen erõsen uralkodnak rajtunk a genetikai örökségünk szabta vonásaink. Az ismétlõdésekkel, pld. a szerelmi jelenetek rokonságaival, generációkat összekötõ azonosságaival én errõl akartam beszélni. Arról, hogy a mozdulatainkban az apánk, nagyapánk, anyánk és nagyanyánk is ott van. Rászólunk a fiunkra és rémülten halljuk az apánk hangját. S persze nem csak a test mûködik így, nem csak a gének, hanem a mémek, a kapott és továbbadott kultúra, a nyelv is. Beledarálódunk a hétköznapokba, nem tanultunk meg mesélni, történeteket mondani és beszélni, s jobb híján szentenciák, bölcsességek párlódnak át a napokon, heteken, éveken. S még jó, ha ezeket meg tudjuk õrizni, el tudjuk mondani. Igaz, ilyenkor talán kinyílik az idõ, s a zakatolás megáll, körülnézhetünk. Nemcsak a történelmet írod meg privát aspektusokból, de a kultúrtörténetet is. Nyilván mindent nem lehet 340 oldalba Adytól Babitson át az Édes Annára is utalva megírni a teljes magyar sorsot. Mi alapján szelektálsz? Tervezed-e, hogy egy még nagyobb regényben írod meg a XX. századi magyar történelmet? Kõrösi: Nem Magyarország történelmét akartam én megírni, hanem egy Magyarország nevû család családtörténetét. A regényemben élõ emberek nem is az úgynevezett történelemben élnek- de hát vajon ki az közülünk, aki a reggeli kávéivás közben arra kapja fel a fejét, hogy hû, micsoda történelmi idõben vagyok? A hétköznapok nem arra vannak kitalálva, hogy fölfelé tekintgessen az ember, mint ahogyan a disznónak is olyan a nyakcsigolyája, hogy nem tudja felszegni a fejét. A szerelmes évek –Gyávaság alakjai nem hõsök: olyan emberek, akik mellett, fölött, mögött ugyan rohan és kattog a történelem, de õk a magánmitológiájukba, a szerelmükbe, a családtörténetükbe vannak bezárkózva, s csupán paravánként, széljegyzetként szûrõdik be hozzájuk az, hogy például 44.március 19-én megszállják Budapestet a németek, Lajka kutyát felküldik nem retour utazásra a szovjetek, körmös traktorok látogatnak a Hortobágyra és megkezdi rendszeres adásait az Iskolatelevízió… Ilyen értelemben azt is mondhatom, hogy nem én szelektáltam, hanem az a valós családtörténeteken alapuló erõs életanyag, ami eldöntötte, hogy a történelembõl mi szûrõdhet be ezeknek az embereknek az életébe. S az utolsó kérdésedre: nem történész vagyok és nem is akarnám megírni a történelmet, írja az helyettünk is magát. Éppen ez a baj: ebben a hegyek közötti medencében évtizedek óta úgy élnek az emberek, hogy a beszéd helyett a hallgatást, a kiválás helyett az elvegyülést, a történelem helyett a belesímulást, várakozást választják. Így volt ez évtizedekig, s úgy látom, így van most is. Nem a történelemben léteznek, nem átélik az életüket és az idejüket, csupán albérlõkként karistolnak. Különben is: kit érdekel a történelem? Egy jó történet sokkal erõsebb és igazabb, mint a valós történetek, hiszen sok élet és sok idõ sûrûsödik össze benne. Éppen ez az irodalom és egy jó regény értelme. Az új regénye, a Milyen egy nõi mellhez képest számos életrajzi, privát elemet is tartalmaz. Van-e ilyenkor az íróban egy kontroll, hogy mi az, ami publikus, mi az ami nem. Mit szólnak hozzá a családtagok? Kõrösi: Az igaz, hogy a regény alapmintázatához két család történeteit használtam fel, s az is igaz, hogy ebbõl az egyik az én családom volt. Nem mintha ezt terveztem volna: eredetileg és hosszú ideje a kisfiú koromról, a hetvenes évekrõl akartam írni: arról az idõtlen, szakaszolatlan, furcsa gomolygásról, amit nekem azok az évek jelentettek. De hiába futottam neki többször is, valahogy hamis, kívülálló maradt a szöveg, miközben azt is szerettem volna persze elmondani, ami egy kisgyerek világértéséhez tartozik: a szagokat, ízeket, tapintásokat. Sokadjára értettem meg, hogy a gyerekkorom elbeszéléséhez beszélnem kell azokról, akik meghatározták ezeket az éveket: a szüleimrõl, s hogy róluk meséljek, meg kell értenem az õ nevelõdésüket is. Szóval mire felkaptam a fejem, már száz év történetét írtam… Ami pedig a publikus-nem publikus, valós-nem valós viszonyát illeti… természetesen mindig az a fikció a regényben, amit mások valóságnak hisznek, és az a megtörtént, amit senki nem hinne el. De tény, hogy ez az elsõ regényem, amit Apám elolvasott, s az is tény, hogy nemrég telefonon mondta, hogy a közeli rokonságból megüzente valaki, elolvasták a könyvet, nincsen semmi baj, de többet nem mondanának… ellenben jobb, ha egy darabig nem utazom hozzájuk…. Korábban a rádióban dolgoztál, most egy internetes lapnál. Amikor az ember ír, becsukja az ajtót maga után, de vajon mégis: beszivárog-e a szemléletedbe, alakításmódozatokba mondjuk a netes univerzum? Kõrösi: Ennél a regénynél például nem is tudom, hogyan dolgoztam volna a net nélkül. Azt a fajta kettõsséget, amirõl az imént beszéltem, a magántörténelem és a hivatalos, tényekkel és évszámokkal, nevekkel leírható történelem kettõsségét formai értelemben is meg akartam jeleníteni, ezért az elbeszélés margóján minduntalan felbukkannak évszámok, nevek, lexikonszócikkek, megjegyzések. Úgy képzelem, mint valami cölöpök sorát, ezt a sok oldaljegyzetet, ami arra szolgál, hogy rajtuk ugrálva mégis csak végig lehessen menni az elmúlt száz éven, netán közéjük mindenki beleolvashassa a saját történetét is, Ady Endrétõl a gõzmotoros cséplõgépig, a kiváló úttörõ nyakkendõtõl a Wartburg de Luxig. És egyáltalán nem tagadom, hogy ezeknek a széljegyzeteknek a megírásához gyakorta a nethez fordultam, mondjuk így, a regény háttereként szolgáló „valós” világ megjelenítéséhez a virtulis világot használtam… érti valaki ezt a mondatot? Van site-od, kapcsolatot tartasz olvasókkal, néha megírod a történeteiket. Személyileg is intézményesülsz. Jó-e ez? Milyen magatartást követel ez meg az írótól? Pl.: minden levélre válaszolsz? Kõrösi: Intézményesülök?! Ez rettenetesen hangzik. Kövesülök. De az igaz, hogy elég sok levelet kapok, talán azért is, mert ennek a regénynek a természetéhez tartozik, ezt látom az olvasókkal való találkozások során is, hogy megnyitja az õ emlékeiket is, és elõbb-utóbb el kezdik mesélni az élettörténeteiket. Alapvetõen ezt ajándéknak gondolom, és legjobb tudásom szerint válaszolok a levelekre is. Az már nehezebb, amikor fiatal emberek tanácsot kérnek az írásaikat vagy a publikálást illetõen, nehéz nekik elmondanom, hogy nem igazán tudok okosakat mondani… egyfelõl emlékszem, nekem is milyen fontosnak tûnt egykor egy-egy ilyen szó, másfelõl megpróbálom körülírni, hogy akár a nyelvi, akár a gyakorlati megoldásokat úgyis csak önmaguk találhatják meg… A Szerelmes évek kapcsán jutott eszembe: Milyen technikái vannak az embernek arra, hogy a könyvében ne nosztalgiázás legyen, hanem emlékezés. Miként tudja megkerülni az író a nemzedéki érzelgõsséget, hogyan lehet irodalommá szelídíteni a dolgot? Kétségkívül úgy vagyunk berendezve, hogy az ember elérzékenyül a hajdani önmmagát szemlélgetve, legyen szó a kerek fejû fényképek nézegetésérõl vagy az emlékek idézgetésérõl… de bizton állíthatom, a regényemben nem nosztalgiázni akartam. Hiszen mi a fenét lehet nosztalgiázni a Kádár-korszakon? Sõt, inkább attól tartottam, hogy fojtó, szomorú lesz a könyv. De meglepve látom, s alighanem az olvasás-újraalkotás természetéhez tartozik, hogy az olvasók jelentõs része mégis csak nosztalgiázik is. Másképpen tán úgy is mondhatom, hogy sokkal kifinomultabb társadalmi emlékezet és sokkal folyamatosabb történelmi tudat kellene ahhoz, hogy az emlékezéseink ne forduljanak érzelmességbe… de ezt ki-ki rendezze el magában, a ki-ki alatt értem jóravaló országunkat is. Itt évtizedekig nem volt célszerû emlékezni és mesélni, újra kell tanulnunk ennek a technikáit is. Azt viszont nem is értem, mit jelent az, hogy irodalommá szelidíteni? Tévedsz! Az irodalom sûrûbb, élesebb, keményebb, mint a szerencsés felejtésekre berendezkedett emberi emlékezet. Éppen ez az értelme: megnyalatja velünk a mézesmadzagot, de aztán a torkunkon akad, nem tudjuk kiöklendezni sem. A regény alcíme: Gyávaság. Van-e valami, amit annak idején bizonyos okokból nem írtál meg, mondjuk: gyávaságból? Mihez kell írás közben a legnagyobb bátorság? Kõrösi: Mondom, nem is alcímnek, inkább páros címnek gondolom ezt. És ha valamit nem írtam meg, az remélem nem gyávaság volt, hanem bele kellett épülnie az idõnek, a saját idõmnek is a szövegbe, hogy éretten, készen álljon elõ. A regény legfontosabb nõalakja sok rokonságot mutat Anyám sorsával. A vége felé elakadtam az írással, és két hónapig nem tudtam elõre mozdulni. Nem a regényhez tartozik, hogy ez az idõ volt Anyám haldoklása, láttam, mivé lehet egy emberi test, hogyan múlik el belõle az élet, s hogy mi marad utána. Láttam és éreztem a tehetetlenségemet. Aztán amikor eltávozott, úgy hiszem, vele együtt tudtam már megírni a regény befejezését, egy olyan részt, ami éppen annak a nõalaknak az elmúlásáról szól. De bevallom, noha kellett volna, ezt a fejezetet azóta se tudtam újraolvasni, olyan nagyon belül van. Még a korrektúrára is másokat kellett megkérnem itt, hogy javítsanak helyettem, nem vagyok még felkészülve a halál újraélésére. A könyv reflektál a legfontosabb, ismert történelmi eseményekre. Van-e olyan történelmi tény, amely kevésbé közismert, és a Szerelmes évek tárja fel elõször legalább is szépirodalmi szempontból? Kõrösi: Ha az úgynevezett történelem felõl nézzük, akkor úgy remélem, ez a regény a kisemberek zárt ajtók mögötti történelmérõl beszél úgy, ahogyan elõtte még talán nem tették. Arról, hogy az élés bátorsága helyett tudatosan vagy önkéntelenül miért választották a túlélés gyávaságát, a kiválás helyett az elvegyülést. Arról, hogy a boldogság ezen a vidéken miért csak az emlékekbe menekült, s miért nem tarthatott vagy tarthat rokonságot a jelen idõvel. Másfelõl éppen a szüleim generációja volt az, akik alól a történelem kétszer is kirántotta szõnyeget: egyszer a 1947-es államosításokkal, erõszakos társadalmi mobilizációval, másodszor pedig az úgynevezettt rendszerváltással. Csakhogy míg az elsõ idejében fiatal és tehetséges emberek voltak, addig a másodikat már nyugdíjas-közeli állapotban élték meg, és nem is érthették. Apámék öten voltak fiútestvérek, s lám, miközben a maguk módján a létezõ szocializmusban ilyen-olyan karriereket csináltak, a rendszerváltás után tanácstalanokká váltak, s el is mentek az életbõl. Azt hiszem, éppen a történelem, a mi tájainkon száguldozó történelem otrombasága és kibeszéletlensége az, amirõl ez a regény szól: a hiányaink és elhallgatásaink. Ezért is mondom, hogy ajándéknak tekintem, ha egy olvasóm nem csupán újraolvassa, újjáalkotja önmagában a könyvemet, de ráadásként még meg is ajándékoz a saját történeteivel. Hiszen ha valami, hát a tiszta beszéd nagyon hiányzott és hiányzik errefelé.

< Prev		Next >