- A könyvet csinos, barna szalag öleli körbe, rajta ez áll: Édes Anyanyelvünk Pályázat ELSÕ DÍJ. Mi jut eszedbe róla?

- Egyrészt nem illendõ, fõleg egy nyertesnek, a pályázati kiírást minõsíteni. Másrészt az utólag is látszik, hogy kicsit talán elsietett volt ez a kiírás. Azt hiszem, hogy a kiírók valami olyasmit gondolhattak, mint amilyen elképzelések lebegtek a Móricz Zsigmondot a Hét krajcár novellával felfedezõ pályázatot kiíró Nyugatosok szeme elõtt. De hát tudjuk, hogy Móricz Zsigmondok sem teremnek minden pályázatra, másrészt meglehetõsen homályos volt ennek a kiírásnak a megszövegezése. Tulajdonképpen semmi nem zárta ki azt, hogy akinek éppen összeállt egy kötetnyi kézirata, az el is küldje. Amennyire én láttam, az 1300 beküldött prózai pályamûben jócskán voltak a mostani könyvhétre megjelenõ könyvek is. Más kérdés, hogy az eredeti célja a pályázatnak, miszerint a nem professzionális írók közül ismeretlen tehetségeket fedezzenek fel, magának a kiírásnak a pillanatában már lehetetlenné vált.

- Szerintem az is kizárt, hogy a zsûri ne ismerjen rá egy-egy jól ismert, kiérlelt "hangra".

- Két dolgon gondolkodtam a pályázati anyag beadása elõtt. Az egyik a jelige volt, másik pedig az, hogy ez a beküldött anyag - mintegy százoldalnyi anyagot, körülbelül a könyvemnek a felét küldtem be - az utolsó betûig megjelent vagy az ÉS-ben vagy a Népszabadságban. Eszembe jutott, hogy ez vajon okoz-e majd valamilyen problémát a zsûrinek. S mert láthatóan nem okozott, ez viszont nekem hozott fejtörést, hiszen innentõl a következõket gondolhatom.

Nem olvassák a legnépszerûbb magyar napilapot, illetve a legnépszerûbb magyar irodalmi hetilapot. Mindezt természetesen nem feltételezhetem egy hivatott zsûrirõl.

Gondolhatom azt is, hogy olvassák, de eltekintettek az azonosítástól.

És gondolhatom azt is, hogy olvasták és felismerték ezeket a szövegeket, és ennek tudatában hozták meg az ítéletüket, ami persze a jeligés pályázást egybõl idézõjelbe teszi.

Megvallom, nem tudom eldönteni, hogy a lehetõségek közül melyiket szeressem. És ráadásul nem is olyan fontos ez az egész.

- A Horánszky utcában, a K. Petrys galériában tartott, vetítéssel egybekötött könyvbemutatón azt mondtad, hogy inkább regény, mint novelláskötet ez a munkád. Miért?

- Nem inkább regény, hanem az: két embernek a regénye. Az egyiket Kõrösi Zoltánnak hívják, aki Ferencvárosba költözött, a másik meg Ferencváros nevezetû személy regénye, ahogy egy Kõrösi Zoltán nevû ember barátkozik vele. De valóban, ha prózapoétikai szempontból közelítjük meg, akkor három szövegfajta van ebben a könyvben. Az egyik a klasszikus novella-forma - tulajdonképpen ezek a kötet pillérei -, a másik egy tárcanovella-sorozat, ami fel-felbukkan, és harmadikként vannak a személyes bejegyzéseim. A könyv szervezõdésében viszont az a döntõ, hogy a történetek egymásba játszásán túl, a szövegekben is vannak átfedések, illetve motívumvándorlások, és ez egy olyan háló, ami az egész mûvet összefogja. Ami nem jelent többet (kevesebbet sem), mint azt, hogy a rövidebb szövegek a hosszabb novellák folytatásai és viszont. Szeretném hinni, hogy ez egy érvényes prózapoétikai megközelítés, bár azt hiszem, a könyv lényegérõl nem sokat árul el.

- Sajátos ritmust adnak a hosszabb novellákkal induló majd egyre rövidebb szövegekkel záródó fejezetek. Mintha a gyorsuló idõt érzékelném ez által, és azt, ahogy az elmúlás utolsó észleleti pillanatait igyekszed megörökíteni.

- Szerettem volna egy olyan belsõ prózaritmust megcsinálni, ami egyfajta zeneiséget, váratlanságot, és ez utóbbi segítségével, magát a meglepetés élvezetét is adja az olvasónak. Végülis - ha nem hangzik nagyképûen- a kiszámíthatóság, az egyfajta rutinnal végzett mesterség ellenében igyekeztem elmozdulni egy picit.

Mit jelent ez? Maguk a történetek meglehetõsen erõs sûrítettségûek. Olykor egy mondat nyolc, tíz évet jelent egy szereplõ életében - majd ezek a történetmondások állnak meg néhol egy-egy pici motívum részletesebb kibontására. Ezt a fajta hullámzást, ezt a fajta ritmust szerettem volna a könyv egészére is érvényesíteni. Ez volna a szerepe a klasszikus novellákhoz és tárcanovellákhoz képest a személyes bejegyzéseknek a szöveg egészében.

De mielõtt még valaki azt hinné, hogy valamifajta õrületes konstrukciót akartam, akarok én az olvasó elé tenni, hozzá teszem, hogy legfõképp egy zsigeri szinten is élvezhetõ prózanyelvre törekedtem.

- Nos, hát ez a legmesszebb menõkig sikerült is...

- Azok, akik olvasták már ezt a könyvet, azt mondták, hogy ebben a könyvemben van az eddigiek közül a legtöbb szeretet és legtöbb melegség.

Kicsit fanyarul válaszolhatom erre, hogy ez tán nem is nagy kunszt, hiszen az elõzõkben nem sok volt, legalábbis nem ebben a közvetlen formában.

Egyébként igazad van, valóban értelmezhetõ úgy a kötet szövegeinek sorba állítása, mintha valamifajta aprózódást, darabolódást akarna modellálni az egyes fejezeteken belül. Sok fejtörés elõzte meg a kötet megszerkesztését. Ezt nemcsak magamra, hanem a Kalligram Kiadóra, Mészáros Sándorra és Szigeti Lászlóra is értem. Kétségtelen, hogy van egy ilyen fajta felépítettsége a szerkezetnek, de nem hiszem, hogy ez valami veszteség érzetet akarna kelteni. Éppen ellenkezõleg. Azt mondanám, hogy a klasszikusnak nevezhetõ novellaformától haladnak a belsõ kis bejegyzésekig, és bizonyos fajta megnyugvásig. De hogy tudatosság és szerkesztés korántsem mûködik olyan egyszerûen, arra elmondom példának, hogy ezeket a személyes bejegyzéseket az elmúlt év során külön-külön kis csokrokba gyûjtve publikáltam. Általában noteszba írtam fel, aztán vittem fel számítógépre, úgy és annyit, hogy egy ívbe, egy jelentésbe szervezõdõ egésznek érezzem õket. Nem tudom mi az oka, soha nem terveztem elõre, de minden egyes alkalommal tizennégy oldalra rúgott ezeknek az apró bejegyzéseknek a léte. Ennyit a tudatosságról és a véletlenrõl.

- Nem jellemzõ rád a misztikum, de ezek után nehéz lenne megállnom, hogy ne tegyek szóvá néhány szembeötlõ összefüggést. Édesapád hentes volt és Ferencváros a "tápláléklánc megtestesült példája", írod. Az Üllõi út régen Kõrösi út volt. A 14-es ismétlõdésrõl már nem is beszélve. A Jelzés címû bejegyzésedben pedig szó esik a jelek figyelésérõl.

- Várj csak, édesapám mindössze hentes lett volna, ha nem alakul másként a sorsa, a Ferencvárost minõsítõ bejegyzést pedig ironikusnak szántam...

Egyébként meg ki ne tudná, hogy a ránézés, a tekintet azonnal meg is szervezi a látványt... A könyvemhez, ehhez a regényhez egy Hrabaltól kölcsönzött, és Pepin bácsitól származó mondatot választottam mottóul: "Ez a világ õrjítõen szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom..." - többek közt azért, mert az élet élvezni akarásán túl itt Pepin szerintem errõl a figyelõ, átalakító tekintetrõl is szól.

Egyébként nem értem, hogy senki másnak nem tûnt föl, hogy ennek a különös sorsú városrésznek, ahol minden az élelmiszerrõl szólt közel százötven éven át, a térképen összetéveszthetetlenül lapockacsont formája van.

- A Véletlen címû novellában viszont valaki, olyasvalamit vesz észre magán, amire csak az "érthetetlen" a legjobb válasz. Az eltûnés folyamatosan ismétlõdõ motívum a kötetben. Egy kicsit a hiány könyve is lehetne. Szívszorító a Pápa-féle tejivó eltûnésének - még a fõszereplõ életében visszavonhatatlanul bekövetkezõ -, hiányának a története.

- Az biztos, hogy nem akartam melankolikus, nosztalgikus könyvet írni. Más kérdés, hogy nagyon nehéz Budapest történetérõl melankólia és nosztalgia nélkül beszélni. A huszas-harmincas évek irodalmát tanuljuk az iskolában, a világvárossá épülõ Budapestet emlegetjük, s a régi képekrõl egy lakhatónak ható, barátságos város néz vissza ránk. Már ez is elég volna. És az is igaz, hogy számtalan régi ember, régi épület, történet tûnik fel ebben a könyvben. Meglehet, egy régi történet elmesélése rögvest nosztalgiát és melankóliát hív elõ. Csakhogy a melankólia teljesen normális állapot (lásd Hamvas), éppen ezért nem is féltem én ettõl, viszont tartózkodni akartam az édességétõl.

Sok-sok történetre bukkantam, szinte húzták elõ egymást, valóságos rajzással bukkantak elõ. Én meg azt szeretném, hogy a bennük meglevõ nosztalgia, melankólia mint valami méz csalogassa az olvasót, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a méz alatt egy kócból készült, keserû madzag is ott lapul.

- Meghagyod az érzelmeket az olvasónak, miközben, aki ilyeneket ír, az maga is érzelmes ember. Hogyan és miért vagy képes erre a távolságtartásra? - gondolok itt a Légy címû írásra.

- Sokat sétálok notesszal a zsebemben. Sok mindent feljegyzek, amit látok és hallok.

Ha odafigyelsz a történetekre, akkor a történetek megkeresnek. Hrabal írja egy helyütt, hogy teljes joggal feltételezhetõ, hogy legalább annyi legenda létezik, mint ahány ember él körülöttünk. Profán módon azt is válaszolhatom Neked, hogy mindössze feljegyeztem ezeket a történeteket, és az a vicc, hogy akkor még nem is füllentettem.

De ha kicsit okoskodhatok: gyakran olvasom, látom, milyen bosszantóan egyhangú sok magyar rövidprózában a szövegek lezárásának mikéntje. Tulajdonképpen azt hiszem, ezekben egy bevett írástechnika, egy kényelmes olvasói magatartást szolgál ki. Sajnos, túlságosan erõs a lekerekítés, a katartikus befejezés akarata. A mai novellairodalmunk legjavában is mintha szántszándékkal csapná hátba egy-egy ilyen lezárás a szöveget. Úgy hiszem, amit ez a gátlások nélküli, omnipotens írói habitus feltételez, lemetszi, beárnyékolja azt a területet, ahol az olvasó megteremti magában újra a szöveget. Ráadásul manapság sok történet csúszik el a félreértelmezett anekdotizmus miatt is. Miért süket a mai magyar próza Füst Milán, Szép Ernõ, Mészöly szövegeire?

- Tehát õket tartod elõképeidnek?

- Mondjuk úgy, hogy a Budapest, nõvárosban, mint ahogyan például az elõzõ, a Télidõ címû könyvemben is egy olyan novellatípust szerettem volna megalkotni, ami egyfelõl - szövegszerûen is - kerek és befejezett, másfelõl képes arra, hogy valami jólesõ nyitottságban, lebegésben tartsa az egyébként befejezõdõ történetet.

- Engem meglepett a könyv tipográfiai, nyomdatechnikai merészsége. A lapokon alkalmazott színezés és a fotók elhelyezése, szinte minden oldalt külön esztétikai élménnyé varázsol. Ennek ellenére nemhogy a szöveg ellen dolgozna, hanem magába simítja a szövegek hangulatát. Nagyon jó érzés kézbe venni.

- Az archív fotók megtalálása, a mostaniak elkészülése és a mindezekkel való foglalatosság számomra sok örömöt okozott. Létezik egy fantasztikus gyûjtemény, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyûjtemény, ott kutakodtam mintegy négyezer archív fotó és képeslap között. Aztán Czabán Gyurival nekiindultunk Ferencvárosnak, az Iparmûvészeti Múzeum kupolájától a Dzsumbuj drótkerítéséig. Miután összeállt a megrostált képkollekció, a szövegekkel együtt bevittük a kiadóba, és szabadkezet adtunk nekik. Õk pedig egyszerûen belefeledkeztek az anyagba, és rendkívül megható módon, hihetetlen energiákat fektettek bele. Alkotótárssá léptek elõ, és egy külön jelentésréteget adtak hozzá a szövegekhez. Olyan átgondolt motívumrendszert hoztak létre a maguk eszköztárával, ami egyértelmûen felelt a szövegeimre. Ez a fajta könyvgondozás, kiadói gondolkodás ezideig ismeretlen volt az életemben. Ezúton is köszönöm nekik, megemlítve a fantasztikus pozsonyi Hrapka Tibort.

- Mint ahogy az ember szeme állandóan visszatér egy jó fotón valamely neki tetszõ pontra, ugyanúgy térsz vissza az írói pozíciót tekintve, a teret megfigyelõ állásaidba: az erkélyre vagy a lakás ablaka mögé. De ugyanígy kap értelmet a szövegi ismétlõdés is. Mintha egy író és egy kamerás ember prózáját olvasnám.

- Ebben a könyvben, ha pusztán a történetek vázát figyeljük, elmondható, hogy rendkívül kevés fikció van. Persze az, hogy ezek az esetek megtörténtek a valóságban, senkit ne tévesszen meg, ez nem azt jelenti, hogy az itt leírt történetek azonosak az elõképükkel.

Van egy novella ebben a kötetben, Tulipán címmel, aminek az egyik szereplõje, egy férfiember, egy négytagú nõi család minden egyes tagját elõbb-utóbb élettársul vagy feleségül veszi, kizsigereli és tönkre teszi õket. A napokban mondta nekem valaki, hogy õt ez mennyire megrázta, merthogy az a férfi mennyi rosszat és gonoszságot követett el ezekkel a nõkkel, de õ, mint olvasó, egészen biztos benne, hogy ez a férfiember egyébként ezt nem akarta és nem tudta, hogy rosszat tesz. Kevés olvasói megjegyzésnek örültem ennyire. Ez az a fajta nyitottság, eldöntetlenség, amit én szeretnék ezekkel a szövegekkel, illetve ez az a viszony a megtörtént és az elmesélt között, amire törekszem.

- A nõ, szépsége romlásával a pusztulást, életadó képességével a halhatatlanságot szimbolizálja. Ferencváros is egyszerre pusztul és épül. Emiatt lett nõváros?

- Sokan megkérdezik, hogy miért nõváros. Nyilván van benne valami vicces is, hogy egy férfinevet viselõ városrész nõvárosnak nyilvánítódik, s van a címadásban játék is a fõváros és nõváros között. Hozzáteszem, egy olyan városban élünk, aminek a legmagasabb pontjáról folyton egy feltartott kezû nõ bámul ránk, csak mi nézünk vissza rá...

Egyébként tényleg azt gondolom, hogy a tereknek, a házaknak, a körülöttünk épített tájnak igenis van valamifajta neme. Ha megemlítem Berlint és Rómát, egy férfivárost és egy nõvárost, akkor szerintem érhetõ, hogy mire gondolok. Az Orrocskák címû (nagy-budapesti-szerelmes-regény) regényemben használtam elõször ezt a metaforát, ahol Budapestet egy középkorú, erõsen hervadó félben levõ asszonyhoz hasonlítottam, mondván, hogy a hosszan elnyúló és még sudár combjai volnának a pesti oldal, a kúpos formájú budai hegyek a melleket formázzák, és valahol középtájon bozontosodik a Margit-sziget.

Más kérdés, hogy a magyar nyelv nem használ nemeket, s emiatt ez is, mint annyi minden más, elsõ hallásra talán túlságosan egyértelmûnek, direktnek hathat.

S hozzáteszem, hogy természetesen játszani sem lehet veszélytelenül. A késõbbiek folyamán úgy szervezõdött a kötet, hogy már nincsen is benne olyan novella, amiben ne nõ lenne a központi alak.

- Alaposan megismerted ezt a városrészt. A megismerés folyamata minél mélyebb annál megállíthatatlanabb. Egy nõ megismerhetõ ilyen alapossággal?

- A várossal is úgy van az ember, hogy minél többet sétálsz benne, minél több történetet jegyzel föl, annál inkább érzed a magad kicsiségét, és a magad történetének a típusosságát a többihez képest. Így van ez a nõkkel is. Ha mindazt a véletlent, akár misztikumra hajlóan, akár nagyon is racionálisan megközelítve összeveszed, ami elvezet/elvezetett egy nõhöz... Vagy amirõl azt hiszed, hogy valamit is megismertél belõle, akkor is tudod, hogy ez egy teljesen reménytelen vállalkozás. És addig jó, amíg reménytelen. Füst Milánt idézve - hazamész és mi marad végül más, mint a titok. De hát ez az egészben a legjobb.

- Titok az is, hogy mi lesz a jelenlegi változások vége. Ugyanis a Heverõ címû novellában kirajzolódott elõttem egy folyamat. Megjelenik a városrészben a rend, a szépség, és ezzel együtt begyorsul az idõ és lehajtott fejû emberek sietõs léptekkel szelik át a teret.

- Egyáltalán nincs bennem értékítélet ezzel kapcsolatban. Hogy egy profán példával éljek, mondjuk évekkel ezelõtt lehetett szidni a gyorsétterem-láncokat, hogy bejöttek Magyarországra és milyen undorító junk foodot adnak, ami igaz is, csak hát az a helyzet, hogy ezekben mindig tisztaság volt és letörölték az asztalt. A tiszta asztal szerintem jobb, mint a koszos asztal. Vagy, hogy ezt egy másik példával mondjam, Krúdytól származik az a mondás, aki varrógép hangú utcáknak nevezte a ferencvárosi utcákat, mivel szintén Ferencvárosban élt jó ideig, és Cholnoky barátjával sokat sétált mifelénk, nos, õ mondta, hogy a nõi érdekességhez, jegyezzük meg, bizonyos értelemben azért mégis csak hozzátartozik egy szép új cipõ is.

Vagyis, valami attól, hogy rendesen meg van csinálva, legyen az nõi cipõ, díszburkolat egy sétálóutcán, vagy mondatok sorjázása egy szövegben, attól feltehetõleg jobb, élvezhetõbb lesz. Ennyit gondolok errõl. Egyébként meg figyelek és jegyzetelek.

Forrás: litera