A HÛSÉG HAJÓTÖRÖTTJEI

A Boldogságnovellák alcímmel ellátott kötet sajátos megvilágításban láttatja a mindennapok kisembereit. Leguralkodóbb jellemvonásuk egy olykor elvont értelmû hûség, az indokolatlannak tûnõ ragaszkodás életük megszokott körülményeihez és személyeihez. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Ezek az életmetszetek átértelmezik a boldogság fogalmát is, hiszen a túlzott hûség erényében megragadva passzivitásuk olyan mértékûvé lesz, hogy a körülöttük csak nagyon lassan elmozduló világ is sebet ejthet rajtuk. Az elbeszélések többségében a férfi a konzervatívabb, a maradibb figura, aki hisz ebben a redukált boldogságlehetõségben, aki mindenen keresztül fönn akarja tartani az emberi kötelékeket, görcsösen ragaszkodik a mindennaposhoz, a megszokotthoz, s nem veszi észre a másik életszerûbb boldogságigényét; sokszor a túlzásba vitt hûség bûnébe esik. A Szeretni orvos hõse az idõs férj halála után továbbra is feljár az özvegyhez, megszokásból, szeretetbõl, hogy aztán életüket is összekössék nyolcvanévesen, a közösen elfogyasztott ebédek, a délutáni együtt-szendergések csöndes reményében. A Csempe címû novella már jóval összetettebb emberi viszonyokat és boldogság-káprázatokat ábrázol. Lazsádi korán nõsül, feleségébe minden egyéni ambícióját feláldozva szerelmes, minta-apa, minta-férj, aki szinte hübriszként is értelmezhetõ boldogság-akarása miatt szenved hajótörést. „Nincs is nagyobb öröm, mint az egyformaság, amiben megáll az idõ” (19.o.) – vallja meg naiv életszemléletét. Élete mindennapjait sablonosan kicentizve, az örök változatlanságban képzeli el. Amikor a nála aktívabb, a világ iránt nyitott felesége otthagyja, mondván, hogy egyetlen férfi érintésén keresztül nem ismerhette meg az igazi szerelmet, Lazsádi visszahúzódik önmagába, visszavásárolja régi lakását, ahol valaha feltételek nélkül boldognak mondhatta magát, s ide hozza minden szemrehányás nélkül halálos betegségében megtért feleségét is. Csak a temetésen gondolja át, „hogy hiába a sok egyformaság, mégiscsak az idõ gyõzött.” (27.o.)

Ezzel párhuzamos történet Kertész esete is (Boldogság), aki szinte a szótlanságig egyszerû lényével szeretne belesimulni felesége életébe. A hõsök egyébként is keveset beszélnek és még kevesebbet töprengenek sorsuk fölött, érzelmi reakciójuk ábrázolatlan, de leginkább mégis ez a hatásos eszköz adja a novellák hiteles feszültségét. Az asszony itt is hûtlen lesz sok-sok év után, és a pár tagjai lakásukat képzeletbeli vonalakkal elválasztva folytatják külön életüket. Itt is a halálos betegség adja vissza a férfinak a hûtlent, és neki marad a feladat, hogy a haláláig gondoskodjék róla. „Nem is az a kérdés, hogy mi a boldogság, a szenvedés hiánya, az a boldogság, hogy amikor már elmúlt az élet, akkor is lehessen emlékezni rá.” (74.o.) Szinte becketti a fõhõs Kertész boldogságfogalma, és ez a minimalista szemlélet szinte abszurddá torzítja a többi szereplõ életszemléletét is. Az egyforma férfihõsök sorából csak kissé lóg ki Sulyok sorsa (Angyalka), aki felesége halála után lesz õrületesen féltékeny, mert a teljes jelentéktelenségben, mozdulatlanságban leélt élet után a feleség sírjára egy idegen is hord virágot. Az élõ tehetetlensége a halott rejtett életével szemben porig alázza, míg csak ki nem derül, hogy a sírkertészek jutalmazzák idegen csokrokkal a temetõbe naponta kilátogató Sulyok hûségét.

A lineáris szerkezetû, egy-egy sorsot bemutató hagyományos elbeszélések mellett találhatunk a kötetben néhány snittekkel építkezõ, egy adott szituáció, helyszín hangulatát életképszerûen bemutató novellát is. Kõrösi Zoltán klasszikus novellistákra emlékeztetõ erénye a szûkszavúság, a figurák pontos, élményszerû megragadása, a kisszerû tragédiák felfejtés nélküli bemutatása, amikor is a történet hõseinek validitása szinte az olvasó emlékezetében bomlik ki a maga gazdagságában, s vigasztalódnak meg kimondatlan szenvedéseikben. Talán a Nyár adja vissza legteljesebben a kötet elején idézett Szép Ernõ-vers szemlélõdésbe elmerülõ hangulatát. Az abszurd elemeket sem nélkülözõ elbeszélés hõsei egyszerre vannak jelen egy parkban, más kapcsolat nincs is közöttük. Egy idõs ember, aki tíz halkonzerv olaját szürcsöli ki egy padon, míg a halakat a dobozban hagyja, talányos, Bodor Ádámos kétségeket gerjeszt az olvasóban, hogy a maradékkal, a tartalommal mi lesz. Egy kávézó asztalánál két barát üldögél, az élet nagy kérdéseirõl merengenek, egy idõs asszony fehér zománcos ágyban tol egy felnõttet, mintha babakocsi lenne, s közben tõmondatokban elmondja, ami körülötte látható, s amit mi, olvasók már részletesebben tudhatunk. Egy szerelmespár, aki néhány közhelyszerû mondattal átvonul a színen, mintha Robert Browning És Pippa énekel címû drámájából lépne ki, hogy aztán a képzeletbeli kamera végképp a magánéletét elpanaszló baráton idõzzék immár.

Kõrösi Zoltánnak rengeteg története van. Olyan, mintha örökké egy vonaton utazna: „A vonatok nem lehetnek történetek nélkül, ezt mindenki tudja. Elmennek az állomásokra, lerakják a történeteiket, újabbakat vesznek fel, így járkálnak ide-oda.” (Vonatok, 137.o.)

Vö. Kácsor Zsolt: Gyémántvágó érzékeny területen