Kõrösi Zoltán

Fotó: Kocsis Zoltán

A legújabb Kõrösi Zoltán-kötet húsz novellát tartalmaz, húsz kis remeklést örömtelenségeinkrõl és örömlehetõségeinkrõl, szeretéseinkrõl és szeretni nem tudásunkról, szerelmes és szerelemtelen éveinkrõl. S igen, szó kerül benne hûségrõl és hûtlenségrõl is, mint az emberi kapcsolatok egyik, ám nem kizárólagosan legfontosabb elemérõl. A történetek azonban jószerével nem e tárgy körül forognak. Mert az a bizonyos hûséges férfi éppen úgy feltûnhet az olvasó elõtt a következõ lapon, mint az a másik, a hûtlen, éppen ezért az alcímet sem szabad szó szerint értelmezni: ezek a „boldogságnovellák” nem boldog írások boldog emberekrõl, hanem boldogtalanságaink és boldogságeshetõségeink minõségi tanúsítványai.

S fõleg nem egy boldog író írásai – igaz, Kõrösi íróként nem is boldogtalan. Kõrösi Zoltán számomra ízig-vérig „fõvárosi” gyökerû alkotó, a szónak persze nem földrajzi, hanem szociokulturális értelmében: úgy érzem, polgári a tekintete, pedig tudom, nem szereti (õ sem szereti) az irodalmi felcímkézést. Nem azt mondom, hogy nem ismeri vagy nem tudja megírni a kelet-európai falusi életet, és nem is azt, hogy egy „fõvárosi” író jobb vagy rosszabb író lenne a „falusinál”. Hanem azt olvasom ki a prózájából, hogy inkább a nagyvárosi csúcsforgalom lüktetésére ver a szíve, semmint a falusi vasútállomásokon átzötyögõ tehervonatok lassú zakatolására. Új kötetének legtöbb hõse is a városi középosztályban van otthon: levegõzni a balkonra jár, sétálni a körútra.

Az õ hétköznapi figurái a mindennapi társadalmi élet intézményeiben szerzik lelki sebeiket. Jellemzõ az alakjaira, hogy nem küszködnek identitásválsággal: a maguk társadalmi szerepük és helyük szerint élik meg a szenvedést. Soha nem a szociális pozíciójuk bizonytalan, „csak” az emberi sorsuk. Feltûnõ az is, hogy nem perlekednek se ördöggel, se istennel, sem semmiféle metafizikai teremtõ erõvel: e novellák hõsei nem a nagybetûs Létezést élik, hanem a kisbetûs életüket. Nem istennel harcolnak, hanem létezõ – majdnem azt írtam: valóságos –emberi drámák szereplõi.

Kõrösi a mai társadalomban élõ megfi gyelõ: nála megrendítõ történet kerekedik egy villamoson tett utazásból, novellacím a füles fotelbõl és halálos kaland a temetõbe járásból. Amúgy a Füles fotel, a kötetbõl ez az egyik kedvenc írásom, amelyben Kõrösi ilyen színvonalon képes írni az éjszakáról: „Nem is volt igazán éjszaka, csak koromfekete lepkék kerültek elõ, egyszerre sokan lettek, összetapadtak és eltakarták a fényt. Érezni lehetett a testük puhaságát, és ha visszafojtotta a lélegzetét, hát hallani lehetett az alig-alig mozduló hártyás szárnyak zizegését is, aztán már minden egyes szárnycsapást, néha. Ha valahol rés támadt közöttük, felvillant egy-egy apró fény, úgy, akár a felhõk mögül a csillagok.” Aztán ugyanebben az írásban a nappali hõségrõl: „Süt a nap, füst leng az aszfalt fölött, benzingõzzel remeg a levegõ, egymáshoz tolt dobozok, úgy sorakoznak a körúti házak, dobozok a dobozokban, doboz az ágy is.”

A szerzõ könyveit olvasom és szeretem, magamban „várostájképnek” elnevezett leírásait pedig kimondottan nagyra tartom: megszoktam, sõt rászoktam, hogy írásai zömében ragyogóan megírt természeti képeket találok. A kortárs prózairodalomban kevesen tudnak olyan gyönyörûséges és lírai természeti képeket produkálni egy-egy városi utcáról, ahogyan õ. Ebben a tekintetben írásmûvészete Nádas Péteréhez mérhetõ. S abban is, hogy Kõrösi nyelvének, stílusának andalító zsongása van, amely a látszólag bukolikus derû ellenére sem válik falssá, nem fordul émelygõs giccsbe és nem lesz emészthetetlenül gejl. Hûséges olvasói már tudják: a hangulatfestés Kõrösinél messze nem öncélú tobzódás a nyelvi eszköztárban, hanem a történetek elmesélhetõségének egyik legfontosabb eleme. Az aprólékos mûgonddal megformált Kõrösi-mondat ugyanis olyan, mint a gyémántvágó: tökéletes szerkezetû, szép és nemes, ám nagyon tud fájni, ha érzékeny területre téved.