A tárt szárnyú lepke Kõrösi Zoltán elsõ, de nem elõzmények nélküli regénye. A testtõl való szabadulás útja címû korábbi elbeszéléskötete már jelezte azokat a lételméleti, elbeszélés-technikai, illetõleg motívikus sajátosságokat, amelyeket e regény is továbbfejleszt. A két kötet kölcsönös értelmezhetõsége címválasztásuk okán is felvázolható. A lepke-metafora a test materiális fogalomkörétõl amúgy távolesõ könnyedség állapotát formalizálja, s ezzel felveti a tõle való elszakadás lehetõségét is. Korai szimbolizációjában a lélek megjelenítõje, mely a halál után ebben a formában száll ki az élettelen testbõl. A szabadulás vágya az álom szférájában teljesedhet ki, mint ezt a mûvészeti alkotásokban már több évszázad óta tapasztalhatjuk. Kõrösi regényében az álom azonban nemcsak helyettesíthetõ, a nappali valóságot ellenpontozó állapotként jelenik meg, hanem állandó élethelyzetként, az identitásépítés színtereként is. Az álom idõszaka immár nem a hagyományosan megszokott éjszaka, hanem a délután pár órás könnyedsége: "...valami szinte reménykedõ szabadságféleséget jelent, könnyûséget és diadalt, mert ez is világos, hogy a délutáni alvást lehet ugyan menekülésnek mondani az éjszaka elõl, de a kábaság és a gondolatok cikázása tagadhatatlanul magával hozza a reménykedést és a kiút illúzióját is, egyszerûbben szólva: a délutáni könnyûség teszi elviselhetõvé az éjszakát, de a következõ éj visszavonhatatlanságát is...".

Az álom alkotó folyamata során megformált történeteket látszólag két elbeszélõ közvetíti. Kettejük szituáltsága térben és idõben is különbözik egymástól. Az elsõ narrátor (a továbbiakban A) életének helyszíne a mai nagyváros (Budapest), amelynek légköre taszítja õt. Délutáni álmaiban sem tud megszabadulni negatív élményeitõl, minden amit ilyenkor lát szintén a kint nyomasztó tapasztalataihoz kapcsolható: „az elsõ cseppek már megsötétítették a koszos aszfaltot, s a föld fölé nyomták a bûzt, a benzingõzt, a kipufogók füstjét, a villamos nyomán kavargó szürke port, az éttermek konyhaablakaiból és az út menti ócska bódék szellõzõnyílásaiból kiáradó zsír fojtó páráját, a pincenyílásokból szivárgó áporodott penészszagot, s felpuhították a járdákon, a falak tövében szerteszét heverõ kutyaszart, aminek a bûze összekeveredett az egymást lökdösõ emberek izzadságszagával, a portól, kosztól, esõtõl és izzadságtól nyálkás testek öklendeztetõ kipárolgásával, a málladozó falak rohadásos lehelletével, a silány mûanyaggal és a gumik csípõs párájával...". Ennek az életvilágnak ellenpontozásaként, a másik narrátor (a továbbiakban B) idõben korábbi, leírásai alapján valószínûleg századvégi, századeleji kisvárosba vezeti a befogadót. Olyan anekdotákat elevenít fel, amelyek a boldog békeidõk atmoszféráját idézik, s így a premodern horizontot bevonva fûzik tovább az elbeszélés fonalát. Ez utóbbi episztémére jellemzõ, obszervációs modellben mûködtetett történetmondás bontakozik ki e fejezetek lapjain. A századforduló irodalmának regiszterei elevenednek meg (impresszionisztikus, szecessziós, naturalisztikus elemek): „és fenn a hegytetõn, a sárga kõkerítés mögött Cziróki János körbehordozta a még langyos elsõ fõzetes demizsont, hogy kóstolót kínáljon a szolgálatos ápolóknak és az orvosoknak is, aprócska buborékokkal gyöngyözõ szilvóriumot, ami langyosan siklik alá a nyelõcsövön, de rögvest forró hullámokat küld vissza a gyomorból a még jóformán a nyelven bimbódzó mézes szilvaízhez, a vér és a szilvaillat forró hullámait, vörösre festve a füleket és virágokat nyitogatva az orrokon, szilvóriumban párolódó szirmocskákat...". Ahogy a „dolgok rendje" eme történeti korszakban kibontakozott, aszerint választ hangnemet, beszédmódot, történetmondási szabályokat a szerzõ. Viszont mindez prózapoétikai értelemben a szövegközöttiség és a stílusimitáció jegyeit mutatja.

A regény intertextuális szövegviszonyai a világirodalmi hagyomány és a korábbi Kõrösi-szövegek felõl is beláthatóak. Az imitációs megformálás kapcsán említett századfordulós horizont jelenlétét Franz Kafka naplóiból és leveleibõl átvett idézetek uralják. A vendégszövegeket beolvasztó szerzõi intenció a regény végén konkrét megfogalmazást nyer, tehát ha a korábbiakban nem is jelöli pontosan ezeket a szöveghelyeket, végül mégis utal azok jelenlétére. A regény mottójaként választott Kafka-idézet "paratextuális" jelenségként, már elõreutaló jelleggel A tárt szárnyú lepke szövegvilágának egészére jellemzõ kérdésfeltevést rögzít: "(...) Ahogy egy másik délután, rövid álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig éreztem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyrõl kérdezte: »Maga mit csinál ott?« És egy nõ azt felelte a kertbõl: »Ozsonnázom a zöldben.« Én pedig elámultan micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet.". Az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén álló bizonytalan pozíciójú identitás szembesül itt, egy zárt szerkezetû, autonóm magatartásformával. A Kafka-citátumok kilépve eredeti szövegkörnyezetükbõl egy olyan esztétikai kommunikáció részeivé válnak, amelyben a kétféle szövegvilág egymásbaépül és összeolvad. Az átvett idézetek értelem-konstrukciói a történeti alakulásfolyamatok következtében természetszerûleg módosulnak. A modernség szemléletében már megkérdõjelezõdik a nyelv szubjektum általi uralhatóságának gondolata. Erre lehet kiemelt példa Hugo von Hofmannstahl Levél (Chandos Brief) címû munkája, ahol is a beszélõ megfogalmazza kételyeit azon felfogással szemben, amely a nyelv funkcióját csak a rögzített jelentésadásban látja. A Kafka-szöveg e nyelvszemléleti fordulat idején keletkezett. A Kõrösi-mû pedig szándékát tekintve, már egy utómodern horizonton is túllépve fordul vissza ezen felfogáshoz. Osztja ugyan a nyelvi megelõzöttség dilemmáját, de mégis esélyt ad a történetnek. "... mert van, hogy beszélni sem lehet, mert a szavak erejét már kevésnek gondolja az ember...". Ezt a felvetést nemcsak A tárt szárnyú lepkében, hanem a Kiméra címû novellában is olvashatjuk. A regény szövegterébe beépül egy-egy a korábbi elbeszéléskötetbõl megismert írás (Kiméra, A postás) bõvített változata. Az önidézés ezen formái mellett érvényre jut még a regény kontextusán belül létrejövõ elemek visszatérése is. A körforgásszerû szövegszervezés szintén azt az elgondolást mutatja, hogy az elbeszélõ én számára a valamikor elmúltnak tekintett tapasztalatvilágok újrafelismerése, folyamatos élõként nyilvánul meg a jelenben. "Az "ismert" csak újrafelismerése révén jut igazi létéhez, s mutatkozik meg akként, ami." (Gadamer)

Kõrösi Zoltán prózájában a nyitó részekben szinte már közvetlenül érzékelhetõ az a mûvészetalkotó hagyomány, amely a romantika és a századforduló olvasási és befogadási regisztereiben erõsen érvényesülõ létértelmezõi és metafizikai dimenziót tárja föl. Amennyiben az ébrenlét a megragadhatóval kapcsolatos, annyiban a mûvészet is lehet az ébrenlétet célkén értelmezõ és ebbõl adódó arte faktum. Mindez a következtetés talán távolra vezet, de mindenképpen jelezhetõ, hogy ez a kiindulás a realista mûvészetelméleti és szépirodalmi kánonra emlékeztetne, azonban szerzõnk megkérdõjelezi ezt: "... az alvásból az ébrenlétbe vezetõ út hosszúnak, s fõképp valószerûtlennek tûnik, legalább olyan valószerûtlennek, mint az álomtalan alvás, igen, de vigyázat!, ezt az ébredést mégis inkább nevezhetném valamiféle újra és újra bekövetkezõ állapotnak, semmint átmenetnek, hiszen az ébrenlétet célként érteni talán még nevetségesnek is hatna:".

A regény szerkezeti felépítését a duplikációs megalkotottság jellemzi, vagyis minden fejezet kétszer szerepel. Az elsõ variációt az A elbeszélõ, a másodikat a B adja közre. Egyedüli kivétel az utolsó 9. rész, amely az addigi narratív gyakorlatot megtörve, a két elbeszélõi szálat egybeolvasztja. A korábbiakban jól elkülönített, az egyes szövegsíkokat meghatározó karakterisztikumok (pl. tipikus szereplõk, az elbeszélõket elválasztó identifikációs jegyek) a zárlat víziójában kapcsolódnak össze. A szöveg struktúrája, tehát egy olyan külsõ formát utánzó (mimetikus) poézist határoz meg, amely ismét csak a lepke metaforához utalja a befogadót. Az ismétlõdõ fejezetek, akárcsak a pillangó szárnyai, végül egy õket összefogó prózaszerkezetbe futnak. Az utolsó rész fordulata nem meglepetésszerû, hiszen azt a regény végig elõkészíti. Már az elsõ fejezet invokálja egy, az elbeszélõ szubjektumon kívül esõ s általa elképzelt identitás létezésének lehetõségét: „és akkor máris itt van egy másik város, azt is mondhatom: egyikben sem jártam, sem itt, sem ott, s akkor most ki tudhatja, valójában mi különbözteti meg a kettõt, hát még ha azt is hozzátoldom, hogy talán abban a városban is a házak, a lakások, a szobák, s szobákban az ágyak, a paplanok, a lepedõk, a nyirkosra izzadt párnák, mert ott is fekhetne éppen valaki, valaki, mondjuk egy tanár, egy vasutas, vagy miért is ne?, a biztosításban dolgozó férfi, vagy egy kis múzeum barna köpenyes alkalmazottja, feküdne, vagy üldögélne félálomban és gondolkodna?, nem mondom elég furcsa ezt elképzelnem, furcsa és mégis jó."

A megegyezõ léthelyzeteket artikuláló szituációkban az én-formák helyettesíthetõkké válnak, s a fejezetek elõrehaladtával az elbeszélõk identitása között húzódó határvonal is folyamatosan halványul. Ez megmutatkozik az egyes egységeket záró és az újakat megnyitó imaginációs képek hasonlatosságában. Az álommotívumok esetleges repetitív megjelenései felvetik annak a lehetõségét is, hogy az elbeszélõk egymást mint fikciót gondolják el. Az idõben korábbi én a késõbbit, vagy pedig retrospektív jelleggel az utóbbi konstruálja az elõbbit.

Az identitás megosztottságának jeleit a regény alakítástechnikai sajátosságai is magukon viselik. Az A narrátor szólamát elsõdlegesen az én-elbeszélés jellemzi, míg a B narrátor a perszonális és az objektív közlés egyidejû alkalmazásával árnyalja saját beszédmódját. A különbözõ álmok, elképzelt szituációk közvetítése elsõ személyû formában, a történetmesélés anekdotizáló módozatai pedig, harmadik személyben realizálódnak. Az elbeszélõ és a történet homodiegetikus viszonyában (G. Genette) a narrátor az általa elbeszélt események implicit szereplõjeként is elgondolható. A beszélõ a kisváros múzeumi alkalmazottjaként meséli el a különféle történéseket, olyan fókuszáló pozícióból, amely szemlélõdõ jelenlétét feltételezi. A testtõl való szabadulás útjának írásaiban is már megjelent az az elbeszélés-technikai sajátosság, hogy a leíró és a párbeszédes részek írásképileg nem válnak el egymástól. Azzal, hogy a szerzõ a dialógusokat nem vezeti be, a befogadó kompetenciájának függvényében alakul ki szövegeinek olvasási, megértési stratégiája. A külsõ beszéd úgy hagy nyomot a narrátor szólamán, hogy miközben intonációs sajátosságait megõrzi, nyelve mégis az idézõ beszédéhez hasonul (Bahtyin). Az elbeszélõ szövegeinek és a szereplõk belsõ beszédének összefonódása megfigyelhetõ akkor is, amikor a narrátor úgy közli a regényalak gondolatát, hogy eközben az elbeszélés lineáris vonala nem szakad meg.

A láthatóan több szinten is megvalósuló egybejátszás, összeolvadás a szöveg más formai jegyeiben is tetten érhetõ. A többszörösen bõvített mondatok már-már összecsúszó alakzatai az idõbeli folytonosságot, a végtelenített beszéd szövegszervezõ dinamikáját érzékeltetik. Ennek ellenpontozásaként fõként a belsõ monológok alkalmazásakor tapasztalható a szaggatottabb, szintaktikailag hiányos mondatok aktivizációja, amely nemegyszer a prózaszöveg átpoetizálásához vezet.

Az egymásba forduló és visszatérõ szövegalakítási eljárás veszélyeket is rejt magában (az egysíkú, kis térben mozgó elbeszélésmód lesz domináns). Kõrösi Zoltán kötetének írásaiban azonban jól érzékelhetõ ennek a technikának a létértelmezõi kételyekhez kapcsolható szándékoltsága. Ehhez párosul még az a formai és stílusimitációs készség, ami sajátos karaktert ad e szövegeknek. Egyazon hermeneutikai ívben kapcsolódik össze a századforduló változatos formavilága, a jelen széttartó, dolgok utáni tapasztalatával. (Jelenkor)

Forrás: Alföld  

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés