A legutóbbi két kötet (Télidõ; Budapest, nõváros) esetében pedig a kapcsolat olyannyira szoros, hogy terjedelmes bekezdések, történetek vándorolnak át belõlük a legújabb regény szövegébe. Ez a mostani könyv tehát egyfajta szintézisként is felfogható, mint az eddigi korpusz problémáinak összefoglalása, legfontosabb történeteinek újraírása, illetve új kontextusba helyezése. A történetcsírák és motívumok ilyen jellegû megsokszorozása, késõbbi kötetekbe való beépítése már korábban is alapvetõ eljárása volt a Kõrösi-prózának, mint ahogy a rövid fragmentumokból, kisebb elbeszélésekbõl összeállított nagyobb szövegegység létrehozása is jellemzõ technikának tekinthetõ.

Ez a mostani, magát egyértelmûen regényként definiáló szöveg sem egyetlen átfogó, hanem több kisebb narratívát vázol fel. Ezek a történetek azonban szorosan összefonódnak, egymással kapcsolatban állnak. Az egymás mellett, idõben és térben némiképp szinkronban futó történetek bizonyos csomópontokban találkoznak, keresztezik egymást, hatással vannak egymásra. Bár a regényben megszámlálhatatlanul sok, önmagában is kerek, lezárt történet zsúfolódik össze, ezek nagyrészt három család históriája köré csoportosulnak, egy galíciai származású zsidó, egy morvaországi, Magyarországra települõ német és egy alföldi parasztcsalád sorsának bemutatásával. A mozaikszerûen építkezõ szöveget a tematikus összekapcsolódásokon (a különbözõ családok tagjai, leszármazottai egymás ismerõseivé, szerelmeivé, barátaivá válnak) túl egy rendkívül erõs motivikus-metaforikus háló is összetartja. A más-más szövegkörnyezetben újra meg újra visszatérõ mondatok, bekezdések, motívumok - amellett, hogy sorozatos ismétlésük által kitüntetett jelentõségûvé válnak - egy olyan kapcsolatrendszert rajzolnak ki, mely képes a szöveg koherenciájának biztosítására, arra, hogy a rövidpróza-szerû darabok valódi egységgé álljanak össze. Ezek a vándorló mondatok és motívumok át- meg átszövik, végigtekergik a szöveg testét, hogy minden kontextusban új jelentéstartalommal teljenek meg, mialatt hordozzák magukkal a korábbiakat, rámutatva olyan egyezésekre, illetve párhuzamokra is, melyek a puszta tematikus kapcsolódásokon keresztül nem feltétlenül válnak láthatóvá. Mint a regény egyik legfontosabb motívuma, egy szereplõtõl szereplõig vándorló, indaszerû, levelekbõl összefonódó karperec: „Az ezüstszalagon levélkék, fonatok indáztak egymásba, mint az összegabalyodott gyökerek, olyan volt az ötvösmunka, mintha a távoli, széles földek valami réges-régi kincsébõl bukkant volna elõ, sok száz évvel ezelõtti, s talán már nem is létezõ növények fémbe fagyasztott képével." Ez a centrális elem az említett, szöveget behálózó motívumrendszeren kívül természetesen egyéb sajátságok metaforájaként is olvasható. A „fémbe fagyasztott kép" például a múlt elbeszélésének, a mimézis lehetõségének kérdésére világít rá. Hogyan állítható meg az idõ, hogyan merevíthetõ képekbe a múlt, a megélt események sora? Erre a problémára rendkívül sok utalás található olyan mondatok formájában, melyek egyrészt mindig szervesen kapcsolódnak ahhoz a történethez, történetdarabkához, melyben elõfordulnak, másrészt azonban a regény szervezõdésének, felépítésének legfontosabb kérdéseire - mintegy metaszövegekként - is reflektálnak. Az emlékezés mûködésmódjából szükségszerûen következik, hogy a múltbéli históriák és történések megörökítése sohasem kizárólag rekonstrukció, hanem - és ezt a regény fent említett önreferenciális mondatai nem gyõzik hangsúlyozni - konstrukció eredménye is: „Mindegy már, hogy a szó volt elõbb, vagy a történet, az emlékezet õrizte meg a múltat, vagy a képzelet építette fel a régi idõket." A „szitáló idõ" belepi a nyomokat, elfedi, elfeledteti a valódi történéseket, így az összes történet, „mint minden történet, értelmezhetetlen és visszahozhatatlan, elmúlt, elszállt, elmerült, és nekünk többé semmi közünk hozzá." Ennek megfelelõen nem alakulhat ki a hagyományos értelemben vett, valahonnan valahová tartó narratíva, hiszen az mindenképpen valamiféle teleologikusságot, egyértelmû jelentésességet, haladási irányt implikálna. Jól meghatározott irány helyett inkább az állandó visszatérés, az örök körforgás (és itt megint felidézhetõ a karperec önmagába záródó képe) és ismétlõdés az, ami az életet (és a szöveget) strukturálja. Az egymás mellett felbukkanó, hol összekapcsolódó, hol széttartó történetek, az erõs motivikus háló, a múlthoz, a történelemhez való viszony mind párhuzamba állítható Mészöly Miklós prózájának sajátságaival, az elbeszélés lehetõségeirõl alkotott elképzeléseivel. Az író vezetékneve is szerepel a regényben, és sok jól ismert Mészöly-mondat úszik, ismétlõdik a szövegben.

Mindezek mellett a nyelv, az elbeszélõi hang, a leírások stílusa is egyértelmûen Mészöly szövegeit idézik. Kõrösi könyve sem fél az úgynevezett nagy kérdésektõl, az emberi élet legalapvetõbb problémafelvetéseitõl, nem tart attól, hogy bölcselkedésével nevetségessé válhat, és szerencsére nem is válik azzá. Egyik legnagyobb erénye a regénynek éppen ebben a bátorságban rejlik. Nem a cím alapján esetleg feltételezhetõ szexualitás lesz az, ami ezt a könyvet szókimondóvá, bátorrá teszi, hiszen a testi szerelem magyar irodalomban jelen levõ, némiképp még mindig finomkodó vagy hallgatásba burkolózó paradigmáján nem igazán helyezkedik kívül - és éppen ezért tûnik elhibázottnak és félrevezetõnek a cím, mely pedig mintha épp ezt ígérné -, hanem az érzelmek, a halál és az élet szinte transzcendensnek tûnõ kérdéseinek feszegetése. Nem fél a pátosztól, a szentenciaszerû, aforizmaszerûen sûrített megállapításoktól, nem próbál úgy tenni, mintha semmit sem tudna, hiszen sok mindent tud. Kifejezésmódja mindezek ellenére sosem válik patetikussá (sokkal inkább a rezignáltság, egyfajta beletörõdõ nyugalom jellemzi), bár egyértelmûen az irodalmi hagyomány klaszszikusan szép, az élõ beszédnél jóval stilizáltabb, költõi nyelvet használó vonalához sorolható. Esterházy Péter Mészöly Miklós tündöklése címû esszéjében írja: „...véletlenszerû részletben bizonyosan MM a legnagyobb magyar író, mindent és mindenkit belevéve a Halotti beszédtõl mondjuk Benedek Szabolcsig. Nagy erõt sugároznak ezek a darabok, fényt, és azonnal, tisztán mutatnak is valamit az irodalomból. Nem azt, miért, minek az irodalom (...) hanem hogy milyen, milyen is az irodalmi nyelv. (...) minden porcikájában arra figyelmeztet, hogy minden mondat mögé oda kell állni mindenestül: ez különbözteti meg az irodalmi szöveget minden mástól. Mindig, mindenestül." Nagyjából ugyanez áll Körõsi Zoltán új regényére is, hiszen nem csupán történetei érdekesek, hanem akárhol felütve a könyvet, rendkívül szép mondatokra bukkanhatunk, melyek nem tartanak a patetikusságtól és a manapság kifejezetten nem divatos témák feszegetésétõl. A Milyen egy nõi mell? nem naiv abban az értelemben, hogy válaszokat talál ott, ahol nem lehet, hogy fix pontokat jelöl ki ott, ahol nem lehetséges, de nem fél föltenni a kínos kérdéseket még akkor sem, ha azokra sok esetben nem adható felelet, hanem csak az erre való képtelenség rezignált beismerése marad.

A könyv egyik legfontosabb témája a szerelem, s nem elsõsorban a testi szerelem, hanem a férfi és nõ között lehetséges viszonyok minõsége, jellemzõi, variációi. Van a történetszálak között egész életen át tartó viszonzatlan szerelem, beteljesült, boldog házasság, folyamatos távollétre épülõ kapcsolat éppúgy, mint ahogy az idõsebb nõ fiatalabb férfi iránt érzett szerelmére, a megcsalatásra, a szenvedélyes szerelemre, vagy a szeretõstátusban lét megaláztatásaira és apró örömeire is akad példa. A szerelmet tehát nem egyszerûsíti le, nem idealizálja a szöveg, nem feltételezi, hogy csupán egy, ideális megnyilvánulási módja létezhet, hanem bemutatja majd minden dimenzióját, pozitív és negatív hozadékaival együtt. A különbözõ történeteket tehát a szerelem motívuma is összeköti, minden kis história egy külön történet, s ennek megfelelõen, ezek köré épülnek a regény fejezetei (összesen húsz), melyek címe alatt zárójelben minden esetben egy vagy több név olvasható, mely meghatározza, ki(k)nek a történetébe kapcsolódhat be az olvasó. Feltûnõ, hogy e zárójeles nevek között szinte kizárólag csak nõi nevek szerepelnek. A regény története, illetve történetei ugyanis szinte kizárólag nõi sorsokon keresztül, a nõk szemszögébõl kerülnek bemutatásra. Olyan világ ez, melyben a férfiak szinte soha nincsenek jelen - háborúkban és fogolytáborokban esnek el, betegségekben halnak meg, börtönbe kerülnek, elhagyják otthonukat -, ám épp hiányuknál fogva jelentõsek. Nem pusztán nincsenek, hanem hiányoznak, betöltetlen ûrként eltûnésük után is tovább léteznek. Az események fókuszában mégis a nõk állnak. Az õ életükön, mindennapjaikon, érzéseiken és gondolataikon keresztül ismerjük meg Magyarország történetét a XIX. század közepétõl egészen napjainkig. Hasonlóképpen, mint Rakovszky Zsuzsa legutóbbi regényében: egyedülálló nõk szemszögébõl, s nem felülnézetbõl, hanem a hétköznapok történéseibõl összeállva, mintegy alulról ismerünk rá történelmünk eseményeire, elsõsorban Budapest (ezen belül is majdnem kizárólag a Kõrösi-szövegek legfontosabb referenciája, Ferencváros) és egy vidéki kisváros helyszínein. Hazánk szíve nagy valószínûséggel nõi szív - mint ahogy a szerzõ számára Budapest is nõváros -, hiszen a nõk azok, akik a látszat ellenére, és hõstettek híján is biztosítják a megmaradás lehetõségét. A szülés, a gyermekek felnevelése az, ami biztosítja a fennmaradást, akár egy haza fennmaradását is.A regény tehát nemcsak szerelmes regényként, hanem történelmi regényként is olvasható, és sok vonatkozásban még a családregény általános sémáinak is megfelelni látszik.

A család, a történelem, de még a szerelem paradigmáin belül is rendkívüli jelentõsége van az idõnek, s ez a tárgyalt regénynek is jelentõs kérdésévé válik. Az idõ meghatározása, lényegének, szubsztanciájának kutatása, mint a világot mozgató, illetve rendszerezõ struktúrának a megértése, a múlt, a jelen és a jövõ egymáshoz való viszonyának feltárása egyaránt fontos feladata a szövegnek. Természetesen nem definiálja, hiszen nem is definiálhatja a fogalmat, viszont sok hasonlatot, metaforát, megszemélyesítést alkot, melyek mindegyike az idõ más-más aspektusára hívja fel a figyelmet. A történetek elbeszélése egy-egy pillanatra megszakad, hogy ehhez hasonló mondatoknak adjon helyet: „Mintha felhõk torlódnának egymásra, gyors és lassabb, elérhetetlen felhõk, nem is felhõk, maszatos üveglapok, közéjük zárva szikkad az idõ."; „Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idõ."; „Vajon az idõ a múltból igyekszik a jövõ felé, mint egy folyó, ami a tenger felé tart? Vagy a jövõ jön egyre csak szembe velünk, s mielõtt észrevehetnénk, máris a megfoghatatlan múltba porlik?" S ha a szereplõk sorsán keresztül valamiféle implicit elképzelésrõl mégis képet kaphatunk, akkor az az, hogy nincs más, csak folyamatos jelen. Hasztalan visszafelé, vagy akár elõre tekingetni, hiszen a múlt, jelen, jövõ közötti határok voltaképpen megfoghatatlanok. S a regény tanúsága szerint mindig éppen akkor a legjobb, amikor megáll, kizökken, egy pillanatra felfüggesztõdik az idõ. Az idõ, melynek kétségtelen múlását a nõk öregedése, testük változása jelzi leginkább. S éppen az idõ szükségszerû múlása, a halál elkerülhetetlensége miatt fogalmazódhat meg a szöveg talán leggyakrabban (bár nem mindig pontosan ugyanabban a formában) viszszatérõ mondata: „Nem arra való az élet, hogy túléljük, hanem hogy átéljük." Nem haladni valami felé, közben eltékozolni a napokat, hiszen nem a megérkezés a legfontosabb, hanem az út. A jól ismert Mészöly-mondat is rendre elõkerül: „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton." S valóban, a regény történeteiben nincsen megérkezés, nincs megoldás, nincsen olyan befejezés, mely az elõzményeket visszamenõleg jelentésessé tenné. A lezárás a halál, de megoldás, megérkezés valahová, a szöveg sugallata szerint, nem létezik. Mint ahogy a karperec sem egyenes vonal, hanem kör alakjával az örök visszatérés, az újrakezdés szimbóluma.

Ha pedig nem a cél, a megérkezés irányítja az életet, akkor mi az, ami ritmust szab neki? „A szív a titka mindennek. Cuore, amici. A szív és a ritmus." A ritmus a szöveg struktúrájában is rendkívül fontos. Nem a szív ritmusa ez, mert nem egyenletes, hanem hol lassuló, hol váratlanul nekiiramodó, hol meg-megálló szakaszok váltakozása. Bizonyos órák és napok eseményei részletesen, lassú hömpölygéssel mesélõdnek el, majd egy váratlan ritmusváltás után akár öt-tíz év története sûrûsödik néhány mondatba, aztán egyszer csak megáll az idõ, egy-egy mozdulat vagy gesztus szinte állóképpé merevedik. Ezek az elbeszélõi ritmusváltások azonban meglehetõsen ciklikusan követik egymást, így aztán sosem zavarják a befogadót, hanem egyfajta sajátos ritmus szerint ragadják magukkal. Ez a regény ugyanis valóban magával ragadó, szinte letehetetlen. Nem mondhatni, hogy próbára teszi olvasóját. Bár tanulságai és sok esetben poétikai megoldásai is korszerûek és újszerûek, ezek befogadásához nem szükségesek irreális erõfeszítések. Szerethetõ, olvasmányos, nehezen felejthetõ regény, mely indákkal fonja körbe befogadóját, egy olyan szöveg olvasásába, melyet nem túlélni, hanem átélni kell.

Forrás: Forrás

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés