Kõrösi Zoltán elõzõ könyve, a Budapest, nõváros Tolnay Veronika történetével kezdõdik, aki egynapos asszonyként a Ferencvárosba érkezik, egy olyan kisvárosból, ahol kígyózó füstcsíkok maradnak mozdulatlanul a levegõben. Veronika ebben a könyvben is itt van, de most nem egy szövegben újrateremtõdõ város épül köré, hanem egy generációkon átívelõ, szerelmekkel átszõtt családtörténet, amely Veronika gyerekkori barátnõjének, Flaschner Gizellának a családját fonja, indázza körül. A családfa ágai, indái és levelei ugyanúgy fonódnak egymásba, mint annak a karperecnek a díszítése, amely egy odesszai kereskedõ ajándékaként kerül a Flaschner-családba. De valójában nem is ettõl a rejtélyes, szakállas férfitól indul szövegbeli útjára a karperec, hanem a múlt feneketlen kútjából, a kereskedõt a kisvárosba elhozó folyóból, a váratlanul feltörõ, többeket elpusztító forrásból. A vízbõl jön ez az ékszer, és a vízbe tér vissza majd, hiszen elsõ viselõjének ükunokája, Kövesdi Ilona a regény végén Budapestrõl visszatér a kisvárosba, és a folyóba dobja.

A karperecen indázó gyökerektõl nemcsak a család történetéhez, vagy a regényben újraírt irodalmi hagyományhoz juthatunk el, hanem a könyv központi témájához, a szerelemhez is. Idéznék egy részletet: „Szeretkezéskor Ilona úgy érezte, mintha valami ismeretlen, buja növény indái fonnák körbe, simogató levelû, soha nem volt kertek illatát árasztó fonatok, olyan vad indák, amelyek elhatolnak a teste legrejtettebb zugáig is, soha nem képzelt vágyakat és soha nem remélt élvezeteket keltve életre onnan." A testi szerelem szemérmesnek tûnõ leírásai Kõrösinél a magyar irodalom errõl a kérdésrõl nehezen beszélõ vonulatába kapcsolódnak bele, mégsem maradnék meg annál az egyszerûen lekerekített véleménynél, hogy a mai irodalomra már nem jellemzõ visszafogottság hiányérzetet kelthet az olvasóban. Egyrészt azért nem, mert nem hiszem, hogy a testi szerelemrõl való beszédnek egyféle megoldása lehetne, amelyet ráadásul „fel kell találni", vagy „ki kell dolgozni", az ezzel a feladattal (sosem értem, ki által) „megbízott" íróknak. Másrészt azért gondolom, hogy egy összetett kérdés könnyed félresöprése lenne hiányt emlegetni, mert a Milyen egy nõi mell? éppen a test és a szerelem szembeállíthatóságát emeli ki központi témaként, már a kötet hátoldalán olvasható mondattal is. Nem állítás ez, hanem kérdés: „Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez?" És ez a kérdés elvisz a címbe foglalt nõi mellhez, a lélekben megmaradó szerelem és a romló test leginkább Kövesdi Ilona alakjához kapcsolódó ellentétéhez is, aki egy nála fiatalabb férfi iránt érez be nem teljesülõ, gyötrõ vágyat: „Nézte magát, a blúzát is levetve nézte a testét, a ritkuló, töredezõ haját, a megereszkedett melleit, a furcsán megnövekedett, sötétbarna mellbimbókat a szétterülõ udvarukkal, a hasán keresztbe futó múlhatatlan horpadásokat, a karján lötyögõ hústalan bõrt, a nyaka gyûrõdéseit, a szeme alatti ráncokat és a homlokán a mély rovátkákat, nézte a kezén, a kézfején és a karján is a szaporodó barna májfoltokat, nézte ezt a hatvan éves testet, és hiába kereste benne azt a Kövesdi Ilonát, aki odabent lakik."

A léleknek lakást jelentõ vagy azt börtönbe záró test, amely ki van téve a pusztulásnak, a regény hõseinek otthont vagy csak átmeneti szállást biztosító házakkal is párhuzamba állítható. Kõrösi regényének ugyanis nemcsak emberi szereplõi vannak, de hõssé válik benne a sárgára festett bolondokháza, amelybõl kiszabadulnak az ápoltak és az emberek közé keverednek, ahogy a levegõben elvegyül a szállongó por; a rakodóház, a Forrás Szálló, a ferencvárosi házak. És, szinte észrevétlenül, „hõssé" lesznek a mondatok, szavak, a szöveg maga is. Szövegrészek vándorolnak Kõrösinél egyik szereplõtõl a másikig, hõsök keresik a helyüket a mozdulatlan, forróságot árasztó kisvárosban, vagy a pusztuló, újraépülõ Ferencvárosban, motívumok szövik át a regényt, nem egyszerûen fel-felbukkanva, de folyamatosan új jelentéseket hozva. A karperecen kígyózó növények például a mû végefelé már a betegség, a rákos burjánzás metaforáivá válnak, ismét összekötve házat és testet: „Itt áll ez a kékre festett ház a Körúton, s a gyomrában, mint valami fényes burokban növekedõ daganat, húsos levelekkel és gumós indákkal tobzódnak azok a növények."

Irodalomtörténész vagyok, és kritikus, mondja rólam ennek a könyvbemutatónak a meghívója. Egyik szerepemben többszempontú, objektív értelmezést kellene adnom az új Kõrösi-regényrõl, a másikban meg bírálnom kellene, keményen. Minden megtörténhet még köztünk, szándékaim komolyak, de most, úgy kétheti ismeretség után csak annyit mondanék: szeretem ezt a könyvet. Szeretem azt, ahogy kinéz, és azt, amilyen belül. De nem vagyok féltékeny. Örülnék, ha beleszeretnének minél többen.

Forrás: litera 

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés