Kõrösi Zoltán tizedik könyve ez a mostani (egy interjúkötet, regények, novellás- és rövidpróza kötetek után), egy családregény - helyesebben: több család regénye. Pontosabban: egymást keresztezõ sorsok regényes útvesztõje. Az olyan "archaikus" történetsémák, mint az önéletrajz, a nevelõdési regény, kaland-, történelmi vagy épp a családregény a maguk vegytiszta létformájában nem fordulnak elõ a kortárs irodalomban - ezek az elbeszélésmódok nincsenek meg egymás nélkül. Ha a teljesség igénye nélkül számba vennénk az elmúlt néhány év könyvsikereit, mondjuk, Závada Páltól Rakovszky Zsuzsán át Spiró Györgyig, könnyen beláthatnánk, hogy az egymástól idõben, térben, szemléletben és felsorolhatatlanul sok mindenben távol álló világok egyaránt mélyen bevésõdtek az olvasói emlékezetbe. Az említett mûvek nyilvánvaló erényein túl fontos közvetítõ szerepe van azoknak a mûformáknak, elbeszélésmódoknak, amelyek ezekben a széles körben ismert és népszerû mûvekben az alapstruktúra építõköveinek tekinthetõk, s amelyek éppen az említett "archaikus" regénytípusokból származnak. Kõrösi Zoltán könyve ugyan erõteljesebben megõrzi a családregény mûfaji jellegzetességét, nem ölti magára például sem az önéletrajz szubjektivitását vállaló elbeszélés formáját, sem a nevelõdési regény céltudatos narratíváját, de a könyvben ábrázolt életsorsok alakulását erõsen meghatározza az a történelmi idõkeret, amely részint meglehetõsen tágas, a XIX. század közepétõl körülbelül a mai idõkig húzódik, részint pedig a magyar történelem sorsfordító pillanatai körül sûríti be a narrációt. Az elsõ és második világháború, a holokauszt, 56 és a rendszerváltás évei oly módon mutatkoznak meg a szereplõk életében, hogy az elbeszélés ritmusának lassításával mintegy állóképek keletkeznek, így erõsítve fel a történelmi háttér egyébként vízjelszerûen megjelenített kontúrjait. A kötetben megelevenített százötven év 288 oldalban elmesélve elsõ hallásra talán túlságosan is gyors tempójú elbeszélést feltételez, holott a regény két poétikai jellegzetessége, a ritmusváltások és a metaforikus-motivikus ismétlõdések egyfajta mitikus szemlélettel telítik, sûrítik és tágítják a láncszemként fûzõdõ, novellisztikusan kerek fejezetekben elmesélt történéseket.

Mielõtt néhány mondatban megkísérelném röviden összefoglalni a regény szüzséjét, elõrebocsátom, hogy a kötet fõcímét elhibázott, félrevezetõ, mondhatni, ordítóan marketing szempontú döntésnek tartom, sokkal inkább helyénvaló lett volna az alcímet kiemelni: Hazánk szíve. A címben megfogalmazódó kérdés a történet egyetlen pontján, egy elsõ világháborús ütközet leírásakor említõdik, de a testre vagy a szerelemre utalás efféle közvetlen és leegyszerûsítõ gesztusa méltatlan a regény finom, áttûnõ rezdülésekbõl megteremtett világához.

A történet, körülírásokból következtethetõen, Baján indul, egy mitikus jelentõségû esemény elbeszélésével, amikor is "néhány évvel a nagy szabadságharc után" a folyóparti rakodóházat egyik pillanatról a másikra összerombolja és a föld színével teszi egyenlõvé egy hirtelen nagy erõvel feltörõ forrás. A váratlan katasztrófa nyomán ismeretlen eredetû nyílhegyek és halpikkelyekre emlékeztetõ ezüstpénzek kerülnek elõ a föld mélyébõl, amelyek a regény folyamán, csakúgy, mint sok egyéb motívum, esemény, metaforikus mondat, bekezdés, újra és újra elõbukkannak. "Úgy úsznak a történetek az idõben, mint a szerteszét dõlt rakodóház forgácsai" - mondja a közelebbrõl nem azonosítható narrátor, akinek a nézõpontját magától értetõdõen fogadja el az olvasó, hisz "mindentudása" mint afféle történeten kívüli, elfogulatlan szemlélõé, a nyelve által válik hitelessé. Egyfelõl stilizált, kissé patetikusan poétikus, amire egyébként nagyon hamar ráhangolódunk, mert elegánsan kiegyensúlyozott a választott modor, másfelõl pedig szenvtelen és pontos. A nyelvezetnek ez az áttetszõ absztrakciója pedig harmonikus viszonyban van a regényszerkezet azon jellegzetességével, ahogy bizonyos szöveghelyek, mintegy kiemelésként, vissza-visszatérnek a szövegben, megerõsítve a történések közti párhuzamosságok, egyidejûségek, máskor ismétlõdések mitikus keringését fejezetrõl fejezetre (amit tovább fokoz, hogy a fejezetek mindig az elõzõk zárásában felvillanó képekkel nyílnak).

Magától értetõdõ, hogy mindez távolról sem kelti a családtörténet lineáris elbeszélhetõségének látszatát, s hogy az idõben így keletkezõ rések rányomják bélyegüket az ábrázolt életsorsok alakulására. Ily módon férhet bele a kötetbe a Morvaországból Bajára telepedõ Flaschner õsök és leszármazottaik története, a velük kapcsolatba kerülõkével együtt, "összegabalyodva, szétszálazhatatlanul, mint az egymásba nõtt fák gyökerei"; de így férhetnek meg ugyanazon regényben a Felvidékrõl Budapestre költözõ, munkaszolgálatba, majd haláltáborba elhurcolt Weinand (késõbb Vágó) Péterrõl, Orlik Ilonáról és gyermekeikrõl szóló fejezetek is. Hiábavaló és az olvasói élvezetet romboló gesztus volna e helyt összefoglalni a regényben megjelenõ motívumok (mint amilyen a nemzedékrõl nemzedékre hagyományozódó karperec vagy néhány férfi szereplõ öröklõdõ figyelme az elektromosság iránt), és az összeszövõdõ-szertegubancolódó események sorát, köztük a váratlanul és méltatlanul félbeszakadt viszonyban fogant, nõies külsejû Flaschner Arnold és a háborúban eltûnt szerelme történetét. Vagy Vágó Liszi harminc évig tartó titkos kapcsolatát egykori tanárával, amely azzal az egyszerre tragikus és megalázó helyzettel végzõdik, hogy az agyvérzést kapott tanár családjának Liszi ápolónõi szolgálatait ajánlja fel, csak hogy a férfi mellett lehessen a haláláig.

Aki olvasott már Kõrösi-történeteket, az bizony ismerõs epizódokra, ismerõs belsõ idézetekre, vagy épp más szerzõktõl származó citátumokra bukkanhat. Ezek a szövegközi ismétlõdések olykor egész novellák - némileg átdolgozott változatban. A Budapest, nõváros címû kötet egyik remek elbeszélése, a Szerelem, mint valami csíra, benne rejlik az új regényben. A Télidõbõl a Budapest, nõvárosba is bekerült Hókígyó kifejezett vándorszövegnek mutatkozik: az a megrendítõ történet, amelyet a váci fegyház igazgatónõjének egykori menye beszél el, emlékezetes novellája volt az említett könyveknek. Meglepõen szervesen tudott beépülni újabb helyére, hiszen ahogy korábban is mondtuk, a regényszerkezet akár önálló novellákként is olvasható fejezetekbõl kapaszkodik össze, s a már említett metaforikus ismétlõ gesztusok pedig észrevétlen varratként tartják össze ezt a különös szövetet. Így az anakronisztikusnak tûnõ szerzõi döntés, a családregény a nagy elbeszélések utáni korban, elegánsan és élvezetesen igazolódik a regénnyel. (Bár nem feltétlenül merül fel minden olvasóban a kérdés az ezredvégi, vagyis már ezred eleji családregény hiábavalóságáról...) Nincs alkalmunk most arra, hogy tovább soroljuk a vándormotívumokat Kálovits hentes-mészáros alakjától a gyönyörû Yeats-soron át, "Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz", Ismail Kadaréig (ha jól fejtem): "úgy sorjáznak a napok, mint a jégcsapok", hogy csak a számomra legemlékezetesebbeket idézzem. Mindenesetre Kõrösi Zoltán új regényében mint az eddigi kötetei legjobbjában gyûltek össze a korábbi mûvekbõl "kiszakadó történetek". Érett, megragadó, megrendítõ könyv született, amely azzal szembesít szerzõt és olvasót, bárhogy élünk, "nem azért van az idõ, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük" - ám nem mindenki a sors kegyeltje. Alkalmas könyv, alkalmas idõben. Amelyben fenntartás nélkül írható le ilyen bátor mondat: "Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak nem marad már komoly okom a létezésre."

Szívünknek jól irányzott regény, amely ott találja el olvasóját, ahol a legnehezebb elérni, s ahol a legsérülékenyebb is: hazánk szíve az olvasó szíve, ennél kevesebbel nem is szabad beérnünk.

Forrás: Élet és Irodalom 

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés