Kõrösi Zoltán új regényében két gyönyörû ballada olvasható, hõsei - Bianka, illetve Liza és Szidike - véletlenszerûen csöppennek a történetbe, részvételük elhanyagolható, szerepük nélkülözhetetlen. Magányos nõk, akiknek egész életükben egyedül, magukba és titkaikba zártan kell megtalálniuk a megmaradás, a túlélés módját és erkölcsét, õk azok, akik a külvilág uralhatatlanságával szemben az önuralom belsõ köreit járják. Sorsuk szólama úgy hangzik a Szerelmes évek polifóniájában, akár a görög tragédiákban a kardaloké: a felszín konfliktusainak esetlegességeit, banális ismétlõdéseit az õ csöndes, szívós mûködésük ellenpontozza.

Az idõ nem vezet sehová

Kõrösi Zoltán könyvbemutatójáról

A kettõsség a regény erõssége. A szövegtest és a lapszéli jegyzetek kettõssége, a hétköznapok és a történelem kettõssége, a szerelmek és a gyávaság kettõssége. A számítógép fölött rajzszögekkel rögzített jegyzetlapoknak. Félelmeink, boldogságaink elkísérnek bennünket, kettõsségek által létezünk mi magunk is. „A kinyújtott mutatóujjamat végighúzom a homlokom közepétõl a lágyékomig, mintha ketté akarnám választani magam, egyik felem ide, a másik felem oda, egy csillogó csík, ami most már mindig itt marad.”

Az idõ nem vezet sehová

Élet az, amire és amiképp az ember visszaemlékszik

Szerelmes évek – Gyávaság címmel áprilisban jelent meg Kõrösi Zoltán legújabb regénye. A könyv a szerzõ gyermekkorának évtizedérõl, a hetvenes években létezett szocializmusról és a benne élõ emberekrõl szól: öt nemzedék sorsát végigkísérve mesél a boldogság és a gyávaság kettõsségérõl. A könyvet a szekszárdi közönség a szerzõ által ismerhette meg – az Illyés Gyula Megyei Könyvtárban, Gacsályi József könyvtáros, költõ, író közremûködésével.

Ahogyan Kundera írja Az élet máshol van címû regényében, a múlt „ruhája színjátszó taftból készült, s ahányszor csak rápillantunk, mindig másmilyennek látjuk”. Összecseng ezzel a Szerelmes évek mondata: „… az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni”. Nemcsak ezért szólok a cseh mesterrõl persze, hanem annak okán is, hogy Kundera mesél úgy (bár õ lassabban és talán nem is ennyire mozaikszerûen), ahogyan Kõrösi ebben az éjszakán átlopott regényben, szertelenül mindenfelé hagyott lábnyomokról.
Tudatos technikáról beszélünk: az író számos helyen él az intertextualitás (különben is talán kikerülhetetlen) eszközével. Így esik szó a Milne Micimackójából ismert alapvetésrõl, amely rámutat, hogy senki sem mondhatja, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. A filozófia ösvényein különben is szívesen és gyakran jár Kõrösi; könyvében, „akár egy hálóban, felbukkan a múlt, és mellé ereszkedik a jövõ”. Ilyen csapásokon érjük el Tolsztoj elhíresült regénykezdõ mondatát is: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”

   Ahogyan a szemlélt családok életérõl elmélkedünk, idõrõl idõre hallat magáról a történelem is, ahogyan fõsodra mellett, de néha attól megérintve léteznek a kötet alakjai. Jórészt kérdések formájában jelzi Kõrösi ezt a távolságot, amely szereplõit Adytól, Bartóktól, vagy éppen Kondor Bélától elválasztja. Miközben benne vagyunk nyakig a létezõ szocializmusban mozgalmi és népies dalaival, emblematikus tárgyaival együtt – Color Starostul, Wartburgostul és EV jelzésû vasúti kocsistul. Így lesz Kundera Jaromiljának sajátos kelet-közép-európai életmódjához hasonlóan Apának és Anyának jellegzetes, hetvenes évekbeli magyar sorsa.
A Szerelmes évek – Gyávaság ugyanis családtörténeteket beszél el. Hogyan is? Írója fiának szemszögébõl, Apa Apukájáról és NSZK–Magyarország focidöntõrõl meg királyaftáról mesélve helyenként hosszú mondatokkal, ismétlésekkel, érzetek és hangulatok leírásával. Ahogy azt Kõrösi Zoltán Szekszárdon is elmondta, benne amorf, gomolygó emlékek élnek a gyerekkoráról – de azok idõrõl idõre visszatérnek elméjébe, miképpen az elrebbenõ dolmányos varjak a szántóföldekre.
A regény idõben utazó levéllé válik ezáltal. Történetté, amelyet az akkor szocializálódott emberek nem tudtak elmesélni; s amely most mégis elmondatik. Ellenszegülve annak az óriási fogyatékosságnak, amelyet Kõrösi a rendszerváltás a késõbbiek során nagy árat követelõ hiányosságának nevezett. Éppen ezért kell a históriánkat elregélnünk; hiszen „amirõl beszélünk, az úgyis itt marad közöttünk”, akkor is, ha ide-oda kapva, részletekben meséljük ki magunkból, mert így az idõhöz lesznek hasonlatossá, ami „egyáltalán nem egyenes vonalban fut, és nem is vezet sehová”…
Az idõ elõl pedig nem menekülhetünk – vélekedett Kõrösi Zoltán a könyvbemutatón. Történeteink, ismerõseink lépten-nyomon feltûnnek a mindennapokban. A honlapján életrajzában így ír errõl: „Sok Kõrösi Zoltán van, olykor szembe jönnek velem az utcán, köszönnek is. Ott megy kézen fogva a feleségem és a fiam.” Regényében pedig szembenézésre biztat. „Ha valami elõl úgyse futhatsz el, akkor fordulj meg és lépj közelebb.” Ha ugyanis közelebb tudunk lépni, akkor egyre-másra nyílnak elõttünk az ajtók, s végül száz év történetét kell elmesélnünk, hogy egy évtizedet bemutassunk.
A történet, ha jó – fogalmazott az író-olvasó találkozón Kõrösi Zoltán –, leválik az írójáról. Élet, életminta lesz belõle, mém, amely utánzás útján másolódik egyik agyból a másikba. Olvasó és író egyetlen regénybõl így állít elõ számtalan regényt. Ez az a cél, amely miatt író akart lenni – idõközben felismerve, hogy õ bizony el akar mondani valamit. Ezen túl pedig azért ír, emelte ki, mert jó ezt tenni, mert a szavakon keresztül is elérhetjük azokat a kegyelmi pillanatokat, amelyeket még a szerelemben és a futballban talált meg. Nevezetesen, hogy valami nálunk nagyobb és több cselekszik általunk.
„Arra való a szerelem, hogy megsokszorozza a jót, és távol tartsa a gonoszt.” – adja meg a választ regényében Kõrösi a saját maga feltette kérdésre a szerelem mibenlétérõl. Mindenkinek meg kell találnia a szerelmet; a kegyelmi pillanatok bárminemû forrását, amellyel eszköze lehet a nálánál többnek. Olyasmi ez, mint „átmenni a töretlen havon a kiskapuig, és nem is jönni vissza. Mindenki keresse meg a saját kapuját, vagy ha mást nem, a saját kapuja mellett azt az ajtót, amin beléphet. De járkálhatna is akár ezekben a nyomokban, mehetne újra és újra, mindig körbe, járkálhatna, ahogyan körbefordul az idõ.”
Olykor persze megijedünk s azt mondjuk: „Tudom én hogy nem kellene effélét írnom…”, de rá kell jönnünk, hogy „azt is hagyni kell, hogy néha megmutathassák a szavak, mennyire erõsebbek nálunk”. Hiszen a történeteit mindenkinek el kell mesélnie, magáért a mesélésért és magáért a hallgatásért, és általuk emlékeznie kell, „nem a változás és nem az idõ múlása miatt, hanem mert az emlékek akarták, hogy õrizze õket”.

   A kettõsség a regény erõssége. A szövegtest és a lapszéli jegyzetek kettõssége, a hétköznapok és a történelem kettõssége, a szerelmek és a gyávaság kettõssége. A számítógép fölött rajzszögekkel rögzített jegyzetlapoknak. Félelmeink, boldogságaink elkísérnek bennünket, kettõsségek által létezünk mi magunk is. „A kinyújtott mutatóujjamat végighúzom a homlokom közepétõl a lágyékomig, mintha ketté akarnám választani magam, egyik felem ide, a másik felem oda, egy csillogó csík, ami most már mindig itt marad.”

Kosztolányi Péter

    Három vagy négy éve történt talán. Cigarettázva üldögéltünk az aprócska konyhában, bent kék fénnyel villámlott némán, magának vetített a tévé. Apám beszélgetés közben felállt, és a beépített szekrény felsõ polcáról kis kotorászás után egy rozsdásodó kulacsot emelt le. „Katonai kulacs" - mondta, én bólintottam, hogy tudom, idáig egyetértünk. „A nagyapádé volt, hazahozta a frontról." - Bólintottam megint, mert hát mit lehet tenni ilyenkor, s õ folytatta: „Annak idején beleejtett az öreg egy dugót, amit sehogy sem tudott kipiszkálni belõle. Nekem adta, hátha majd sikerül - próbálkoztam is dróttal, hurkapálcával, órákig kínlódtam vele, nem ment." Meglóbálta a kulacsot, a válasz tompa, alattomos zörgés. „Most pedig ünnepélyesen továbbadom neked, már elég nagy vagy hozzá. Tiéd a feladat, amit sem a nagyapád, sem az apád nem tudott megoldani." Vihogtunk persze, rázogattam a kulacsot, ami immár az enyém is volt, a rozsdafoltos, mélyrõl zörgõ tradíció - kinek, ami jut: fele királyság, cizellált, óezüst karperec vagy egy II. világháborús tábori kulacs.
    A családi múlttal való találkozás persze megtörténhet másképpen is, elfogódottsággal, szikrázó pátosszal akár - tulajdonképpen nem ez a fontos. A kérdés inkább az, hogy létezik-e egyáltalán követhetõ és élhetõ hagyomány, vagy mindenki a maga útját járja, s csupán a kollektív emlékezet teremti meg a közösség generációkat összekapcsoló, nosztalgikus élményét. Kõrösi Zoltán családregényében a személyes létnek és tradíciónak ez a fajta ambivalens kettõssége meghatározó jelentõségû. A Milyen egy nõi mell? márquezi hagyományokat követõ, vibrálóan életteli mû: kúszónövényre emlékeztet, ahogy cizellált mondatfolyondáraival átölel idõt és teret - így foglalva keretbe a magyar történelem közel kétszáz évét és két család, a Flaschner és a Weinand (Vágó) família közös történetét. Organikus jellege mellett Kõrösi prózája végtelenül repetitív: ismétlõdõ sorokból, toposzokból születik, akárcsak Philip Glass gépesített etûdjei - ha új futamok, szereplõk lépnek is be a játékba, a dallam mindvégig változatlan marad, s csak variánsokkal bõvülhet tovább. A Felvidékrõl érkezõ Flaschnerek és a morva származású Weinandok egy Duna-parti kisvárosban telepedtek meg a XIX. század elején, hogy új hazát és otthont találjanak - több nemzedéken átívelõ közös történetük pedig lüktetõ egyformasággal íródik majd újra és újra századokon át, hogy végezetül elérje a kétezres éveket. Sorsuk kovácsolódik eggyé abban a finom mívû, növényi mintázattal díszített ezüst karkötõben, amit még az elsõ Flaschner lány kapott egy folyóból kimentett, odesszai kereskedõtõl - s ami idõvel az életet adó nõi energia, az örök visszatérés jelképévé válik. „Az ezüstfonatokon levélkék indáztak egymásba, mint az összegabalyodott levelek, olyan volt az az ötvösmunka, mintha távoli, széles földek valami réges-régi kincsébõl bukkant volna, sok száz év elõtti, s talán már nem is létezõ növények fémbe fagyasztott képével." Az ékszer stafétaként vándorol kézrõl kézre az asszonyok között, akik - hogy az örök visszatérésnél maradjunk - szinte tökéletesen egyformák, szavaik, nevetésük visszhangként echózik a múló évtizedek során. Kõrösi Zoltán sablonokat alkalmazott alakjainak megformálásakor: a nõk tarkója általában göndör, pihés, lábikrájuk gömbölydeden izmos, míg a férfiak inasak, orruk markáns, kreol testükbõl pedig a vágy illata árad - ez a két jellegzetes karakter talál egymásra idõrõl idõre a történet folyamán, hogy aztán nemzzenek Lisziket, Gizellákat és Jánosokat, saját képükre és hasonlatosságukra. Létezésük is bizonyos ritmust, szabályrendszert követ, s bár nem is tudnak róla, folyamatosan ismétlik elõdeik tetteit; még mozdulataik is egyformák.
    Kõrösi hõsei megélik a hagyományt, génjeikben, ösztöneikben hordozzák - de nem ismerik. Generációik között nincs valódi kapcsolat, így tudás, tapasztalat sem adódhat tovább. A múlt egyedüli hírnöke számukra az óezüst karperec, amit, ha eljön az idõ, az asszonyok karjukra öltenek; ezért történhet meg az, hogy nemzedékek követik el ugyanazokat a hibákat és bûnöket a felismerés, az önreflexió lehetõsége nélkül - ezért hullnak az asszonyok egyformán a vágy csapdájába, hogy gyönyörükbõl aztán régi-új élet foganjon. „Az lenne jó, ha nem kéne test a szerelemhez?" - kérdezi magától egy helyütt Kövesdi Ilona, a regény egyik szereplõje. Idõs asszony már, a tükör elõtt állva méregeti ráncos arcát, bütykös, görbe ujjait, s leveszi blúzát is, hogy lássa, milyen a melle, egy nõi mell. Igen, a test nélküli, isteni szerelem volna jó, megszabadulni az újjászületés, az örök ismétlés édes gyötrelmétõl; úgy látszik, a Milyen egy nõi mell? labirintusából ez az egyedüli kiút.
    Kõrösi Zoltán rendkívüli tudatossággal hozza létre komplex regényvilágát. Finom intertextuális utalásaival mintegy tiszteleg a nagy õsök, Ottlik Géza és Mészöly Miklós elõtt. Generációs hálózata pontos, visszaellenõrizhetõ - már ha az olvasónak kedve van egy kis családfakészítéshez -, írói montázstechnikájával, vagyis a repetitív szövegészletek idõnkénti beillesztésével pedig sajátos, regényen belüli utalásrendszert alkot. A kötet szerkezeti szempontból egy szonettciklus felépítését másolja: az egyes fejezetek utolsó sora megegyezik a következõ etap elsõ sorával, az utolsó fejezet pedig mesterszonettnek is tekinthetõ, hisz jóformán az összes addig elõforduló „vendégszöveget" magában foglalja. A hímes, technikás szerkesztési mód valóban lenyûgözõ - egyetlen hibája, hogy valósággal az olvashatatlanságig ismétli a regényt, ami a vége felé már inkább hasonlít egy mobil szoborhoz, mintsem irodalmi mûhöz; autonóm, az értelmezõtõl független szöveggé válik. A Milyen egy nõi mell? végtelenített történet - önmagába zárul, akár egy karkötõ növényi ornemantikával díszített, cizellált fémpántja.
    Örökségemhez visszatérve, egy meggörbített kábel segítségével már másnap kipiszkáltam a palackból. Büszke voltam és kicsit csalódott, hiszen végül is csak ennyi - egy hagyománnyal kevesebb, egy dugóval több.

Koncz Tamás