Ágoston Zoltán: Kõrösi Zoltán: Szerelmes évek (Gyávaság)

“…csak míg élünk, akik élték

õket, csak addig élnek, az emlékezet érték-

közömbös mézében mumifikálva.”

(Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall)

Az 1970-es évek elején a Magyar Televízió államilag, cenzúra által szavatolt adásrendjében nem találkozhattunk horrorfilmekkel. Jól emlékszem azonban, milyen rémisztõ hatást keltett bennem egy-egy túlvilági unalmú vasárnap délutánon, amikor – a nézõk kérésére – megjelent a fekete-fehér mozgóképen a koros primadonna, Honthy Hanna flitteres operettjelmezben, szépítõszerekkel a felismerhetetlenségig elmaszkírozva, s valószínûtlen tónusú fejhangon rákezdett a “Hajmási Péter, Hajmási Pál” kezdetû dalra. A jelenség úgy megbabonázott, mint a kígyó látványa a majmot. A dermesztõ mesterkéltségnek és valószerûtlenségnek ezt a fokát messze idegenebbnek éreztem, mint az akkori kezdetleges sci-fi sorozat, az Orion ûrbéli fantáziavilágát. A most tárgyalandó könyv forrásvidékére visz ez a személyes élmény, hisz Kõrösi Zoltán regénye, a Szerelmes évek (Gyávaság) talán leghangsúlyosabb rétegeként költi újra a reális abszurd hatvanas-hetvenes évekbeli korszakát, az író gyerekkorát, s épp a Csárdáskirálynõ címû operett allúziói szövik át meg át a mûvet.

Ha összevetjük a Szerelmes éveket és Kõrösi elõzõ, Milyen egy nõi mell? címû regényét, több hasonlóságot is felfedezhetünk a kettõ között. Ott is két család összefonódó sorsát mutatja be a szerzõ, azaz elvileg mindkettõ családregényként is olvasható, abban is a regényfigurák boldogságkeresése áll az elõtérben, továbbá a szerelem mibenlétének körüljárása mindkét mûben az írói ambíció egyik legfõbb tétje. Ezt a kapcsolatot erõsíti minden bizonnyal az az írói döntés is, hogy míg a korábbi kötet hátsó borítóján az “Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez?” kérdés látható, addig a mostanin a “Te tudod, hogy mire való a szerelem?”. Ám az ezúttal elbeszélt idõ már kisebb távolságot fog át, s a huszadik századra koncentrálódik. Egy – a harmincas évek végén kikeresztelkedõ – zsidó család sorsát szövi össze a regényíró a saját, dunántúli hentes-kereskedõ felmenõinek élettörténetével, mindkét szál anyagát a dokumentált valóság körébõl merítve (a másik család története egy interjúkötetbõl származik). A szövevényes történet rekonstruálását mellõzöm; elég annyi, hogy e zsidó család két nõalakja, anya és lánya szakácsnõkként vészelik át az ostromot a budai német katonai parancsnokságon, majd egy német tiszt segítségével jutnak ki onnan a végsõ orosz roham elõtt. A lány utóbb tanítónõ lesz és hozzámegy a kommunista fordulattal vagyonát vesztõ családból érkezõ és az új rendszer katonatisztjévé váló férfihoz. Az õ házasságukból születik az a regényalak, “Apa”, aki magával Kõrösivel egykorú, s egyfajta alteregóként nem kis részben az õ gyermeki tapasztalatain keresztül válnak a hatvanas-hetvenes évek a regény meghatározó korszakává.

Az elõzõ regénnyel az elbeszélés módjában is érzékelhetünk hasonlóságot, ám az új kötet a korábban próbára tett elbeszélõi módszert jelentõs mértékben új vonásokkal, technikákkal gazdagítja, összetettebbre formálja s egyben – hatásmechanizmusát tekintve – radikalizálja. A Szerelmes évek kétféle elbeszélõvel építkezik, az egyik hagyományos, mindentudó fajta, a másik egy kamasz-féle, aki a felmenõk történetének elmesélésébe sajátos színt hoz, amennyiben azokat gyermeki perspektívából nevezi meg (Apa, Anya, Apa Apukája stb.). Ezáltal valamelyest az egész elbeszélésre a kiskorúság árnyéka vetül, ami olykor rímel azokra az ábrázolt motívumokra, amikor a regényszereplõk némelyike viselkedik infantilisan – mindezt viszont már a kiskorúságban tartott társadalommal is összefüggésbe hozhatja az olvasó. A narráció e két szólamán túl egyenesen kollázsszerû technikáról beszélhetünk, ugyanis a szerzõ a privát történetek elõadása közben minden átmenet vagy jelzés nélkül – vélhetõen talált szövegekbõl vett vagy ilyen hatást keltõ – bekezdéseket iktat be a történelmi-politikai tények, a társadalmi kontextus felvillantására (például a Jugoszlávia ellen az ötvenes évek elején épített védelmi rendszerrõl vagy az aranycsapatról). Ezek a betétek a mindentudó elbeszélõ tónusától is különböznek, tárgyszerûség és a személyesség nullfoka jellemzõ rájuk, s számos ponton hatásos kontrasztban állnak a családtörténeti szállal, helyenként viszont a szöveg koherenciájának lazulását eredményezik.

Az ilyesfajta tárgyias közléseknek a regény szövegvilágába emelésére Kõrösi egy másik eszközt is használ: a narráció bizonyos pontjain, nemritkán a fõszöveg ellenpontozására, a margón helyez el hosszabb-rövidebb megjegyzéseket. E meglepõ módon odabiggyesztett, szupertárgyias közlésekbõl olyan tényekrõl értesülhetünk, mint hogy “Amikor 1950-ben Magyarországon feloszlatták az apácarendeket, a 41 rendnek 650 házban 10213 tagja volt”. E lapszéli (kon-?, para-?, hyper-?)textusoknak a funkciója nyilvánvaló. Miközben Kõrösi olvasmányos, magukkal ragadó, az érzékiség különbözõ szintjeit tematizáló és érzéki hatású  történeteket ad elõ, nem akarja, hogy az olvasó teljes egészében belefeledkezzen a mesébe, hanem különbözõ elidegenítõ effektusokkal él. A margón olvasható szöveg néha akkor is ironikus hatást kelt, ha maga a közlés személytelen (“A Technocol folyékony ragasztó kiválóan alkalmas volt papír, mûanyag és fa tárgyak egymáshoz ragasztására”), s ezek eszünkbe juttathatják Esterházy nevezetes használati útmutató applikációját a Trabant útfekvésének kiválóságáról. A Verfremdungseffektek máskor éppen nem a lexikonszócikkek neutralitását idézik, hanem már eleve ironikus szemléletûek, mint például ez: “Az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport öröklakásai”. Nem kevés ezek közül valamilyen nyilvánvaló politikai-történelmi hazugságot tûz tollhegyre az adott idõ brosúraszövegei formájában: “1968. augusztus 20-án a Magyar Néphadsereg is részt vett a Csehszlovákiának nyújtott internacionalista segítségnyújtásban”. De ilyen az is, amikor a második világháború utáni csehszlovákiai kitelepítéseket a lakonikus “szervezett lakosságcsere” kifejezés kíséri a margón vagy egy zsidó szereplõ háborús sorsával kapcsolatos alábbi megjegyzés: “Azt mondták, hogy a munkaszolgálatosok a maguk módján szolgálják a Hazát”.

Máskor egyszerûen csak az adott kor, évtized ismert hívószavai, relikviái jelennek meg a lapszélen: az ÁVH-tól a kommunista szombaton, Böbe babán és Morzsa kutyán, valamint Aradszky Lászlón át az ÁFÉSZ-ig. Az idõközben javarészt megszûnt intézmények vagy jelentõségüket vesztett nevek a mulandóságra figyelmeztetnek a maguk põreségében, egyedül, magyarázat nélkül állva a könyvlapok szélén. A fiatalabb olvasók számára nem magától értetõdõ jelentésû mozaikszavakról Rakovszky Zsuzsa Decline and fall címû versére asszociálhatunk, mely szerint “Eltûnnek majd, el fognak tûnni végképp / az alkotmányjogi vagy hadtörténeti / fogalmakról elnevezett mozik / és cigaretták. El a vízmûvek, az ÉPGÉP, / a takarékos életvitel elõnyeit / reklámozó gyufásdobozok”. S talán nem egyszerû ráfogás, ha a mottónkban is idézett gondolatot is ide citáljuk. Kõrösi regényének szellemétõl ugyanis nem idegen, ha azt mondjuk, hogy mindez addig és úgy létezik, amíg az “emlékezet értékközömbös mézébe mumifikálva” fellelhetõ.

Említettem már, hogy a hatvanas, hetvenes évek rétege a könyv súlyponti része. Azoknak az olvasóknak, akik a szerzõvel azonos generációból származnak, az adott kor hívószavai a ráismerés örömével többletet nyújtanak. Igaz lehet, hogy Magyarországon ez az idõszak nem keveseknek boldog gyerekkort adott, míg felnõtt fejjel már – a ’68-as csehszlovákiai intervenció és a magyarországi gazdasági reformok kifulladása után – aligha volt lehetséges illúziókat táplálni az “emberarcú szocializmusról”, így számos gondolkodó embernek a hetvenes évek a posvány, a pangás évtizedét jelentette, amelynek idején a viszonylag biztos, szerény gyarapodásért a társadalom jelentõs része politikailag korrumpálódott. Kõrösi regénye megmutatja, ki, mit, miért áldoz fel vagy bocsát áruba. A regény nem igenli, hanem értelmezõ és kritikus formában elénk tárja a magyar huszadik század történelmébõl – különösen ’56 eltiprása után – a társadalom döntõ többsége által levont tanulságot, hogy az életben maradás esélyét az jelentheti, ha meglapulunk (73.o.), de nem vezet jóra az sem, ha túl sokat morfondírozunk erkölcsi problémákon (150.o.). Hogy a szerzõ ezt a kritikus szándékát egyértelmûvé tegye, Nádas Péter mondatát emelte a könyv mottójává, mely szerint “Élni tanítani a felnövekvõ generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különbözõ felfogás”.

A könyv a mindennapi életbõl vett közemberekrõl mintázza szereplõit. Nem a környezetüket vagy akár a társadalmi-történelmi folyamatokat is befolyásolni képes, jelentõs egyéniségek õk, mi több, még saját sorsuknak is inkább elszenvedõi, mint alakítói. Kõrösi személyfölötti intézmények, nehezen megragadható-átlátható erõk és folyamatok függvényeiben ábrázolja hõseit, akik maguk is ezekbõl vezetik le az életüket meghatározó erõvonalakat. Ettõl függetlenül persze, sokszor bizonytalanul és homályos céllal, de törekszenek valamire, és rendszeresen töprengenek, lamentálnak is a boldogság mibenlétérõl, a jó életrõl, az erkölcsi jóról, rosszról és hasonlókról. Nem állíthatjuk tehát mégsem, hogy Kõrösi regényvilága eliminálná az egyéni felelõsséget. A könyv nem menti fel a felelõsség alól például a kommunista rendszer hadseregében hivatásos tiszti szolgálatot vállaló férfit, “Apa Apukáját” sem. Igaz, az elbeszélés eleve nem is “helyezi vád alá”, hanem nagyjából megmutatja, mit miért csinált, megpróbálja mindezt megértetni magával és az olvasóval, miközben mellé teszi a szereplõnek a saját apjával folytatott beszélgetését, amelyben az folyamatosan kitér a fiúi döntés apai szentesítésének felelõsségátvállaló gesztusai elõl. Máskor az ötvenhatos forradalmárok súlyosan elítélõ véleményével szembesíti a katonatisztet és feleségét, anélkül, hogy ezt a szöveg bármivel is ellensúlyozná, korrigálná. A rendszerváltást követõ idõszakban játszódó fejezetben aztán azt is láthatja az olvasó, hogyan válik semmivé az a hétvégi ház és telek, amely egy idõ után a tiszt életének értelmévé vált. Azt mondhatjuk tehát, hogy Kõrösi regénye nem rángatja a történelem ítélõszéke elé figuráit, hanem az olvasóra bízza a gondolkodást és az ítélkezést.

A regény alakjai olykor esendõ bölcselkedésbe fognak, megkísérlik szavakba önteni a boldogságról, az idõrõl, a sorsról szerzett tapasztalataikat. Még inkább jellemzi õket azonban a szavak nélküli létezés élménye. Szagok, látványok, sejtések, érzések, különbözõ pszichológiai  és esztétikai szenzációk részesei, melyek jórészt csak a mindentudó elbeszélõ által jutnak szóhoz. Az elbeszélés során különbözõ korokban és más-más szereplõk sorsában ismétlõdõ motívumokkal, helyzetekkel, érzelmekkel, gondolatokkal találkozunk. Szerepük a regény hatásmechanizmusában az, hogy rávilágítsanak arra a kiszolgáltatottságra, mely az egyes embert a közönyös társadalmi és természeti erõk vonatkozásában jellemzi. Ami az egyik regényalak megfogalmazásában így hangzik: “az élet sokkal erõsebb nálunk” (111.o.). Ugyanez másrészt viszont az emberi természet állandóságát is feltételezi, ami épp azt teszi lehetõvé, hogy némi értelmezõ munkával és empátiával képesek legyünk megérteni-megközelíteni olyan sorshelyzeteket, amelyek régen halott emberekkel, rég letûnt világokban történtek meg.

Szükségesnek tûnik néhány szót szólni az operettrõl, fõképp a Csárdáskirálynõ szerepérõl a mûben, amely néhány hasonló opusszal együtt Magyarország tömegeinek nyújtott kulturális és – meglehet beteljesíthetetlen – életvezetési mintákat a huszadik század szinte egészében – tapasztalataim szerint nagyjából a nyolcvanas évekig, amikor is a szappanoperák a Dallasszal kezdõdõen kezdték átvenni ezt a szerepet. Nem kétséges, hogy Kõrösi regényének legfõbb kulturális pretextusa a Csárdáskirálynõ: nagyon hangsúlyosan, de nem egyértelmû módon. Nem egyszerûen arról van szó ugyanis, hogy számos szereplõnek – különösen “Apa” szüleinek – ez az operett képezi a boldogságról szõtt terveik mintakönyvét, és ez milyen mulatságosan kisszerû, hamis és a többi. Ez is benne van a könyvben, különösen annak talán leghumorosabb, leggroteszkebb részében, amikor az operett-elõadás kulturált megtekintése közben a pár a másnapi disznóölés részleteit tervezgeti, s a szülõk tenyeres-talpas valósága az operett finomkodó hazugságával kerül szembe.  Másrészt viszont épp a Csárdáskirálynõ szereplõi emlegetik azt a megírandó regényt, amelynek majd a szerelemrõl kell szólnia, s bizonyos értelemben Kõrösi Szerelmes évek címû regénye azt az ígéretet teljesíti be a maga módján, de legalábbis ezzel az utalással játszik el. (Innen nézve a regénycím nagyon ironikus töltetû ugyan, de csak innen nézve. Az egész mû azonban, úgy vélem, ledobja magáról azt, mivel nem homogén módon ironikus. Ezért tehát – hasonlóan a Milyen egy nõi mell? címhez – rossz választásnak tartom.)

A Szerelmes évek sajátos módon vegyíti az érzelmességet és az iróniát. Fõként az operett-minták beemelése révén a regény közvetlen formában juttatja szóhoz szereplõinek érzelmeit, nosztalgiáit. Az elbeszélés általában nem megy elébe e megnyilvánulásoknak stilisztikai, retorikai eszközökkel úgy, hogy kimondásuk pillanatában az irónia már eleve fel is számolja azokat. Kõrösi könyvében így a kortárs magyar irodalomban általában megszokottnál közvetlenebb formában találkozhatunk a regényalakok érzelmeivel, amelyek fõképp a szerelemre, a boldogságra vonatkoznak, s a szereplõk társadalmi státusa, mûveltsége okán nem a világirodalmi kánonból nyernek ihletet.  Kõrösi jellemzõ eljárása a mellérendelés: szövegbetéteket, jelesül operett-, sláger-, katona-, munkásõr-dalszöveg implantátumokat helyez regényalakjainak érzelemközlései mellé, jelezve az õket körülvevõ-befolyásoló nyeli és kulturális kontextust. Számomra ez a vonás is annak a vélelmezett törekvésnek a jele, hogy a könyv kisegzisztenciáit az elbeszélés valamiképp emancipálja az ábrázolás során.

Kõrösi regénye olvastán felrémlik bennem Danilo Kiš novellája, A holtak enciklopédiája, amelyet “a híres emberek teljes hiánya” jellemez, s megalkotásának célja, hogy “minden istenteremtményének egyenlõ hely jusson az örökkévalóságban”. A fikció szerint az a titokzatos munka a holtak egyenlõségét akként akarja megvalósítani, hogy csak olyanokról ír, akik nincsenek benne egyetlen más enciklopédiában sem. A Szerelmes évek, Kõrösi Zoltán regénye is efféle emberekrõl szól, érzékenyen, megértéssel, hol mulatságos, hol szívszorító történetek által.

Ágoston Zoltán

http://www.es.hu/index.php?view=doc;23272

Kõrösi Zoltán: Szerelmes évek (Gyávaság)

Kõrösi Zoltán legújabb könyve már önmagában is kettõs regény, hiszen a fõszöveg mellett hol sûrûbben, hol ritkábban lapszéli jegyzeteket olvashatunk: az elmúlt ötven évrõl készült „fényképek" szöveges nyomai, igen széles skálán mozogva, a Grand benzinmotoros cséplõgéptõl a Hungária Utazó Nagycirkuszig ívelnek. A lapszéli jegyzetek ugyanakkor megnyithatják minden olvasó személyes regényét is, hiszen rajtuk keresztül végiggondolhatjuk, saját, illetve családi „regényünk" hol tartott éppen Gagarin ûrutazásakor, vagy azt, mi jut eszünkbe a Color Star televíziókról. Ez az írói fogás (amelyet csak ritkán éreztem következetlennek, például akkor, amikor Sztálin halála nem ért meg egy lapszéli jegyzetet) egyrészt a személyes irodalom kapcsán gyakran emlegetett, szöveg és olvasó közti párbeszéd miatt érdekes, mivel ebbõl is világos lehet, hogy nem az író saját életérõl meglévõ esetleges ismereteink miatt olvashatunk személyesként egy regényt.

Kõrösi Zoltán új regényében két gyönyörû ballada olvasható, hõsei - Bianka, illetve Liza és Szidike - véletlenszerûen csöppennek a történetbe, részvételük elhanyagolható, szerepük nélkülözhetetlen. Magányos nõk, akiknek egész életükben egyedül, magukba és titkaikba zártan kell megtalálniuk a megmaradás, a túlélés módját és erkölcsét, õk azok, akik a külvilág uralhatatlanságával szemben az önuralom belsõ köreit járják. Sorsuk szólama úgy hangzik a Szerelmes évek polifóniájában, akár a görög tragédiákban a kardaloké: a felszín konfliktusainak esetlegességeit, banális ismétlõdéseit az õ csöndes, szívós mûködésük ellenpontozza.