Kõrösi Zoltán új regényében két gyönyörû ballada olvasható, hõsei - Bianka, illetve Liza és Szidike - véletlenszerûen csöppennek a történetbe, részvételük elhanyagolható, szerepük nélkülözhetetlen. Magányos nõk, akiknek egész életükben egyedül, magukba és titkaikba zártan kell megtalálniuk a megmaradás, a túlélés módját és erkölcsét, õk azok, akik a külvilág uralhatatlanságával szemben az önuralom belsõ köreit járják. Sorsuk szólama úgy hangzik a Szerelmes évek polifóniájában, akár a görög tragédiákban a kardaloké: a felszín konfliktusainak esetlegességeit, banális ismétlõdéseit az õ csöndes, szívós mûködésük ellenpontozza.

Kõrösi epikájának az utóbbi években ezek a nõalakok az erõsségei, a Budapest, nõváros (2004) és a Milyen egy nõi mell? (2006) is rájuk épült, Bianka, Liza és Szidike "eseteivel" pedig többé-kevésbé vázlatos formában már a legutóbbi kötetben, a Délutáni alvásban (2007) találkozhattunk. Az újraírás egyébként is jellegzetes vonása a szerzõ munkamódszerének. Körösi mintha az emlékezetében kerengõ történettöredékeknek, amelyek között idõvel teljesen elmosódnak a valóság és a fikció határai (hiszen emlékezetünk éppen ennek az elmosódásnak a terepe), mindig más-más jelentõséget tulajdonítana, a megszólalás más-más súlyú terheit bízná rájuk. Ebben a prózaspirálban sokkal fontosabbnak látszik az arányok játéka, mintsem hogy az elbeszélés határozott formát öltsön, így valamennyi Kõrösi-kötet mozaik szerkezetû. Az új könyv is az, noha a korábbiaknál engedelmesebben látszik megfelelni egy klasszikus családregény kritériumainak. Ám nem azoknak felel meg.

Nemzedékek lánca a huszadik századi magyar történelemben. Ez volna elsõ pillantásra a kötet sémája. Csakhogy e történelem minden rettenetével együtt is egykedvû és érdektelen. Minél akkurátusabban sorakoznak világháborúk, forradalmak, diktatúrák eseményei, minél nagyobb - mondhatni: nyomasztóbb - a margón elhelyezett információk, adatok, nevek, hírek tömege, annál nyilvánvalóbb, hogy teljesen mellékes, mindezek mennyire ismerõsek az olvasónak. Egy idõsebbnek "a könyökén jönnek ki", egy fiatalabb pedig fütyül rájuk. Nos, pontosan ez is a szerepük, tudniillik csupán annyiban és addig van jelentõségük, amennyiben és ameddig alkalmazkodtunk hozzájuk. Úgy is mondhatnánk: a Szerelmes évek az alkalmazkodás emlékeit gyûjti be (ezért is viseli provokatív-bántó alcímét: Gyávaság). Hogy egy család életében mikor van soron a kitelepítés, és mikor a Wartburg, természetesen nem mindegy, de a személyiség bensõ szenvedéstörténete nem eszerint alakul. A meghatározó élmény egy katona szótlan szerelme a világégés kellõs közepén, és életre szóló megrázkódtatás, hogy akár egy anya is összekeverhet bennünket a más gyerekével.

Ugyanígy járunk a szokásos nagy nemzedéki tablókkal. A könyv részletesen megismertet bennünket a Kovatsits fiúk egyikének boldogulásával, de a narráció középpontjában mégsem a nevén szerepel (annál is inkább, mert zokszó nélkül "végrehajtott" katonai paranccsal magyarosítva el is veszti ezt a nevet), hanem egyszerûen így: Apa Apukája. Az egyébként szenvtelen mesélõ ugyanis a legfiatalabb utód nézõpontját választja. Innen nézve minden egyszerre fájdalmas a tapasztalatlan tekintetnek, s ugyanakkor "passzé" is. A világ, amelyet a legjobb volna hátrahagyni.

Apa magának a szerzõnek a generációját képviseli. A gesztus, amellyel átruházza a mesét a gyerekre, önmagában sokatmondó. Az pedig, ahogyan ez a mese nem a történelem, és nem is a Kovatits fiúkról, hanem Márkus Gizelláról, Apa Anyukájáról szól, túl a szerzõ érzelmi kötõdésén ismét az autonóm nõi hõsök iránti ragaszkodást jelzi. Gizella nem elvált asszony, nem vénlány, hanem feleség és anya, mégis õbenne fejezõdik ki a természeti és historikus vegetáció közös folytonossága. Ilyen értelemben magányos hõs, aki az elmúlások és születések mozdulatról mozdulatra, mondatról mondatra ismétlõdõ szertartásaiban a kötést képviseli - a másik iránti szenvedély, vágy és gondoskodás kötését.

Reményi József Tamás