Könyvet úgy olvasok, hogy elõször nem. Csak forgatom ide-oda a lapokat, barátkozunk. Ez egy képeskönyv, tehát a módszerem szerint a befogadásban a képek megelõzik a szöveget.

A fotókat a KVB embere, Czabán György készítette, ügynökhöz méltó, szakmai önérzetrõl tanúskodó alázattal. A képeken pedig számomra legalábbis könnyen azonosítható emberek és színhelyek láthatók, Varga Lajos Márton, komp, Katona Imre, néhány vascsõ, Balázs Attila, Mészáros Sándor, söröspoharak, szar, József körút, Csordás Gábor, egy iskola, ABC, szamár, egy kocsma, Badár Sándor, a Vidámpark egyik bódéja satöbbi. Majdnem egyidõben a képek észlelésével mintegy melléjük olvasom a címeket, szinte mindegyikben ott van az eset szó, egy helyhatározóval megjelölve. Nyíregyháza, Debrecen, Gyula, Sátoraljaújhely, Békéscsaba, sorakoznak a helységnevek, ráérõsen betáblázzák Magyarországot, Keletrõl Nyugatra haladva, egy hosszabb budapesti kitérõvel, egészen Sopronig. Mindez azt sugallja, hogy Kõrösi új könyve, hogy kedves szavamat használjam, erõteljesen világszerû, finoman fogalmazva fölkínálja a referenciális olvasási stratégiát.

Ha azonban, mondjuk, az Alföld tiszteletre méltó szerkesztõjérõl készült felvételt egybevetjük a debreceni eset leírásával, látható, hogy a szöveg Hatvani Lászlóról szól, aki ugyan Mészáros Sándorhoz hasonlóan szintén tanít a debreceni tudományegyetemen, de szerves kémiát. Mögötte viszont föltehetõen az egyetem önmagával többé-kevésbé azonos épülete látható. Ezúttal az FBI egyik ügynökére utalva, a baglyok nem azok, amiknek látszanak.

A Történetek a csodálatos csecsemõk életébõl mûfaji önmeghatározása: útiregény. Az útiregény fõhõse mindig az elbeszélõ, hiszen az õ szemével látjuk a bejárt világot. A magát sehol meg nem nevezõ elbeszélõt persze éppúgy bajos volna azonosítani Kõrösi Zoltánnal, mint a fényképen látható Mészáros Sándort a szövegben olvasható Hatvani Lászlóval. Ezért kérdéses, melyik processzus az erõsebb, a fénykép elemi realitása hitelesíti Mészáros Sándor valóságát fölhasználva Hatvani László figuráját, vagy éppen fordítva, az elképzelt Hatvani kezdi ki Mészáros Sándor realitását. Az a pletyka, telesportos fordulattal élve, csak hab a tortán, hogy a szerkesztõ úr a képet nézegetve nagyon nehezen ismert magára.

Ez a lebegtetett realitásélmény a regény talán legerõsebb hatáseleme. Az elbeszélõ nyelve talányosan pontos, azért írom, hogy talányosan, mert minden megvan benne ahhoz, hogy unalmas legyen, jelzõi és határozói bosszantóan elhasználtak, dikciója fájdalmasan eminens, csak éppen, és ez már a szerzõ, Kõrösi Zoltán titka, ezek az elemek úgy mûködnek együtt, mint egy Doxa alkatrészei. Ha valamit leír, eseményt vagy tárgyat, azt nagyon pontosan látom, mintha a szöveg kicentizett érzékisége révén magam is szemtanúvá válnék, holott õ sem az(!), az én olvasatom szerint nincs a könyvben olyan eset, amit a narrátor ne mások elbeszélését idézve adna elõ. Nem csodákra vadászik, hanem a csodáról tudósító bizonytalan beszámolókra, ezért utazza körbe Magyarországot. Azt gondolná az ember, hogy a kutatás szenvedélyének megszállottja, de kissé kenetteljes, nyugodt szentenciái azt sejtetik, elõre tudja, bármennyi adatot gyûjt is, a csoda valódi természete és értelme kiismerhetetlen, legfeljebb tipologizálásra vállalkozhat, megfelelõ elõkészületek után. A könyv látszólag ennek az elõkészületnek a dokumentuma. Olvasója azonban, segítené bármily alaposan is a tipológus mocskos munkáját, nem jutna közelebb a rejtély megismeréséhez. A világ képtelen együttélni a csodákkal, soha semmit nem tanul belõlük, éppoly nyomtalanul múlnak el, mint amilyen magyarázhatatlan a keletkezésük. Ebbõl a szempontból mindegy, saját szemünkkel látjuk, vagy hallomásból ismerjük meg õket, a tanácstalanság egyetemes. Kõrösi elbeszélõje ennek a világosan belátható tudásnak a birtokában utazza végig az országot, mintha valami magasabb erõtõl kapott penzumot teljesítene, olyan feladatot, amelynek, és ez számára is nyilvánvaló, nincsen valódi megoldása.

Egyedül a végsõ rezignáció ad hírt a világ valódi természetérõl. A könyv bravúrja az, hogy ez a rezignáció nem az írott térben, vagy másképp fogalmazva, a narrátor figurájában tragizálódik, hanem bennem, az olvasóban, a szövegrõl való utólagos gondolkodás közben. Ezért azt gondolom, hogy ez a könyv valójában nem a csecsemõk csodálatos életének történeteirõl számol be, hanem a világba vetettség hideg, szenvedélytelen és terméketlen fájdalmáról hallgat. Éppen ezért tartózkodtam attól, hogy e csodák természetérõl, a történetmondás algoritmusairól vagy a regény dramaturgiájáról írjak. A jól formált narráció mögött a szerzõ súlyos némaságát érzem, az õ csendjéhez képest az elbeszélõ gondosan kimunkált retorikája üres, ellenszenves fecsegéssé mállik. A könyv valódi tétje, persze, nem a történetek elbeszélésének lehetõsége, legyenek bármily csodálatosak is, hanem, mint minden írásnak, az, hogy aki ír, képes-e magát kimondani. A szerzõ az én olvasatomban gyõzött. Kõrösi Zoltán éppen a hallgatásával tudott megszólítani. Furcsa, de ha jól értem, amit mond, arra talán éppen az (egy másik) írás a gyógyszer.

Forrás: Élet és Irodalom

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés