José Saramago: Kicsi emlékek

Különösebb töprengés nélkül is tudom, hogy az elmúlt években aligha bonyolódtam olyan könyvekrõl szóló beszélgetésbe, ahol óvatlan pillanatban ne ajánlottam volna olvasásra José Saramago valamelyik regényét. Legfeljebb azon gondolkodtam hosszabban, hogy melyik könyvét soroljam elõre, hiszen fõként maga az összetéveszthetetlen Saramago-nyelv, a magyar dikciótól olyannyira különbözõ történetmondás és saramagoi bölcselet, a végtelen mondatok, az összeolvadó dialógusok és függõbeszédes narráció különös keveréke az, amit szerettem volna/szeretnék megmutatni mindenkinek.

Szép Ernõ kéziratban lappangó önéletrajzi kötetének megjelenése széles körû és egyöntetûen örömteli visszhangot váltott ki az irodalmi és nem irodalmi lapok recenzenseinek körében; talán nem is volt az utóbbi hetekben ennél gyakrabban emlegetett kötet.

Egy fiatalember kétségekkel és bûntudattal telve hallgatja szeretett anyja szemrehányásait és intelmeit arról, hogy miként teszi tönkre az életét az, milyen kiszolgáltatott és megalázott lesz, aki az egyetem elvégzése és a biztos állás helyett a mûvészetet, például a festészetet választja. Aztán hosszú, hosszú sétára indul Isztambul utcáin, hogy hazatérve leüljön az asztalához, és csak annyit mondjon: Író leszek.

Így végzõdik Orhan Pamuk Isztambul címû könyve, s mondhatnánk azt is, itt kezdõdik az igazi történet.

"David King angol mûvészettörténész több mint húsz éven át gyûjtötte a Szovjetunió történelmét, a forradalom és a szovjet korszak fontosabb eseményeit, vezetõit megörökítõ eredeti fényképeket és azok késõbbi, retusált változatait. A hamisítások a rendszer ördögi cinizmusáról és döbbenetes egyéni tragédiákról tanúskodnak. A világhírû gyûjtemény számos képét és dokumentumát bemutató kiállítás egyszeri alkalommal lesz látható Budapesten, a Nyílt Társadalom Archívum kiállítótermében, a Centrális Galériában (Budapest, Nádor u. 11.) március 12-tõl április 25-ig."
(idézet "A komisszár eltûnik" címû kiállítás prospektusából)

(Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió.Magvetõ, 2008, fordította: Fodor Zsuzsa))

Elképesztõ, hogy Daniel Kehlmann 1997-ben mindössze huszonkét évesen írta meg ezt a regényt. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor ez volt az elsõ könyve,  nem tudom, mi a fenével töltötte addig az idõt, mentségére szóljon, hogy mostanra, harminchárom éves korára már tucatnyi mûnél jár, ezideig (nála aztán fontos a kitétel) a legsikeresebb regénye, A világ fölmérése nem csupán világhírt és az eladási listák megdönthetetlen bajnoki címét hozta meg neki, de 2006-ban a nagybecsû Kleist-díjat is.

Út

Hét-nyolc évesen, amikor a nyaralás idején egy reggel, vagyis inkább kora délelõtt biciklivel mentünk a faluból a… hová is? Azt hiszem, a majorba, (Újmajor, így hívták, gondolom lehetett egy régi major is), abba a falu melletti épületcsoportba, ahol a teheneket tartották.

(négy mondat a határokról)

Rózsika néni, aki a kora hetvenes években (még korántsem néniként) a csodálatos siófoki éjszakában dolgozott, majd egy, a csepeli szabadkikötõben bezárt áruszállító konténerben kis híján megfulladva jutott ki Triesztbe,

Nem kétséges, gondos munkával megalkotott, szép könyv, igazi Lázár Ervin-hommage ez a kötet, ám ahogy olvasom, nemigen értem, vajon miért választották a létrehozók a „Napló” címet.

Nem egészen értem, de örülök neki.

)

- Kaszás Gergõrõl -  

Tudható, hogy vannak olyan színészek, akik, ki tudja miként, egyszerûen kimaradnak az idõ rendes múlásából. Ki tudnak maradni. Persze, kétség ne legyen, azért sorjáznak velük is az évek, múlnak és jönnek a szerepek, lám, esténként most már férfihõsök lesznek, bajuszos, zord apák, hosszú fülû szamarak, pocakgyanús, meglett emberek, ám mégis.

- Bozó Andreáról -

Minden embernek van egy olyan belsõ, soha nem változó kora, életkora és önmagáról alkotott képe, amiben a leginkább azonosnak gondolja önmagát önmagával.

Ami a munkát illeti, voltam már gázállomás-karbantartó, kertészeti segédmunkás, hajtó, szerszámgyári segédmunkás, culáger, bútoripari segédmunkás, figuráns, teremberendezõ, úszómester, újságárus,, sportújságíró copyrighter, tanár, szerkesztõ, dramaturg, fõszerkesztõ.

Nagyjából ebben a sorrendben.

 „A semmit nem gondolóknak élete a legkellemesebb.” (Sophokles)                                       

„Nem igaz, hogy a jó nem gyõzedelmeskedhet a rossz felett – csak az angyaloknak is úgy kellene szerzõdniük, mint a maffiának (Vonnegut)            

Úgy tûnik, errefelé már mindenki belga. Mindenki belgának gondolja magát.           És is belga vagyok. Én is belgának hiszem magam.          

Jesszusom, lehet, hogy Belgiumban élek, csak eddig nem vettem észre?                     

"Tudniillik én Fehérváron jártam középiskolába.

Jött évente az obligát osztálykirándulás, minden második alkalommal Esztergom jutott a tanárok eszébe, olyan volt már, mint egy memoriter: Visegrád-Nagyvillám-Dunakanyar-Esztergom. Buszozás és vidámság, megmerevedett nyak, bedagadt szem, enyhe hányinger."