|
There are no translations available
„bájos, finom, vásott, kellemes, mulattató, megható, mély” (Kosztolányi)
Szép Ernő kéziratban lappangó önéletrajzi kötetének megjelenése széles körű és egyöntetűen örömteli visszhangot váltott ki az irodalmi és nem irodalmi lapok recenzenseinek körében; talán nem is volt az utóbbi hetekben ennél gyakrabban emlegetett kötet.
Ahogyan azt az előszót jegyző Vida Lajos leírja: „Csaknem ötven éve, hogy a Natália két egymástól eltérő gépelésű, de lényegében azonos szövegű kézirata Szép Ernő saját kezű javításaival a költő hagyatékából – nővérei kívánsága szerint – az Országos Széchenyi Könyvtárba került. A regényről Réz Pál adott hírt egy tanulmányában, majd említi Márványi Judit is; Purcsi Barna Gyula bővebben foglalkozik vele monográfiájában, életrajzi adatokat is merít belőle. A megírás idejét Szép Ernő nem jegyezte fel a kéziratra, de a szövegből kikövetkeztethető, hogy az 1945 után keletkezett (utcanevek, utalás a második világháborúra), vélhetően az Emberszag után.”
Nos, a kötet valóban a kora gyerekkor említésétől a diákéveken át 1905-ig követi a szerző életét, s természetesen rengeteg önéletrajzi adalékot tartalmaz, ám azt gondolni, hogy pusztán biográfia volna, kétszeresen is tévedés. Egyfelől nem az életrajzi adatok, lakóhelyek, család és rokonok a legfontosabbak benne (utóbbi kettőről lényegében Szép Ernő nem is igen beszél), hanem kezdettől és egyedülien a vers; a versírás, a költőség, a közlés, a nyelv. Vagyis a visszaemlékező Szép Ernőnek az életrajzi adatoktól az anekdotákon át az iskolákig minden azért és úgy méltó említésre csupán (beleértve az „életet” is), ahogyan a versírást szolgálja. Másfelől pedig ugyan a szöveg többször is azt a hatást kelti, mintha egy hosszabb önéletrajzi mű eleje, afféle bevezetése, a pályakezdet megörökítése volna, ám kétség se fér hozzá, hogy Szép Ernő többet és mást akart elmondani ennek a nevezetes évnek az elmesélésével.
Megítélésem szerint a Natália egyszerre ars poetica és példázat, úgy, hogy ehhez egy önéletrajzi nevelődési regénynek is mutatja magát.
Szép Ernő az 1905-ös év keretéből ki-ki lépve, látszólag könnyedén csapongva, a mesélés szálát el-elejtve, újra felvéve, a siker, a költőség, a beérkezettség tudatában, s a világháború rettenetei után emlékezik vissza arra a Hajdúszoboszlóról elszármazó kisdiákra, aki már debreceni és mezőtúri tanulóként is csakis és kizárólag a versírással akar foglalkozni. Mesél, mert mesélni akar, s a mese nyelve telis-tele van a mesélés és csevegés helyzetét idéző, annak gesztusait imitáló fordulatokkal, kiszólásokkal: „Kedvem kerekedett elszámolni fiatalságomnak egy esztendejéről…”; „az addig való időt mesélem el…”; „csak azért hoztam szóba…” „node térjünk vissza…” „elmesélem, hogy mulattassam az olvasót vele…” stb. Mesél, mert ez a mesélés az a cselekvés, ami a jelenidőben (a mesélés jelenidejében) értelmet és méltóságot ad a létezésnek; s mesél, mert a mese, mint eszközrendszer, a társalgás és csevegés, mint elnyűhetetlen gesztus, lényegileg tartozik hozzá a Szép Ernő-i világszemléléshez.
Ez az a nyelv, ez az a félreállás, amivel a legkomolyabb dolgokról frivol bájjal lehet beszélni (már az első bekezdésben: „Félig-meddig már akkor firkálásból életem…”). Ez az a halvány mosoly, amivel egymás mellé rendelheti, vagy éppen felcserélheti a lényegest és „lényegtelent” - hogy magára a létezés felfoghatatlanságára és abszurditására csodálkozzon folytonosan.
Nem mintha Szép Ernő effajta súlyos kijelentésekben élné ki magát. Éppen ellenkezőleg. világlátása elsősorban nyelvi attitűd: a kisebbítés, infantilizálás, a csodálkozás és kérdezés filozofikuma.
Az 1905-ös év története így egy, a kisgyerekkorára, mint a versírások kezdetére, gyerekkorára, mint a korai versírásokra és olvasásokra, kamaszkorára, mint a költőség kezdeteire visszaemlékező költő irata. Önéletírás, amiben csakis a nyelv, a vers a fontos, minden más csak háttér és anekdota. Viszont éppen ez a kor-és életrajz az, ahol a téveszthetetlen SzépErnői-nyelv és stílusfordulatok keletkezéséig láthatunk vissza. A kisdiákok töréneteiben nem a lányok meglesése a fontos, hanem a vágyakozás és a korfestő és felidéző nyelv, ahogyan Szép elmeséli ezt: pl.: „beadni ezért nemigen lehetett a diákokat, hiszen tulajdonképpen bókot adtak azoknak a lányoknak: dícsérték a lábukat (igaz, hogy csak az egyiket.)”
Lám, itt van a könnyű beszéd raffináltsága, az imitált élőbeszéd humora és bája. Szép egyik legfontosabb eszköze a mondatokon belüli felcserélt szórend. Hátraveti az állítmányt, s ezzel kizökkenti a megszokott mondatritmust, ráadásul nagyon is tudatosan ehhez kapcsolja az infantilizáló alulfogalmazást, vagy a humort és a szövegből, a narratív pozícióból való kiszólást. Ebben a könnyed, csevegő mesében a legkomolyabb tételek szinte csak mellékesen említődnek meg, s persze minduntalan felbukkan az egyes szám első személyű névmás – Én –, mint az infantilizáló mesélés hangsúlyozása, s a kicsit eltartott, elemelt nyelv eszköze. („Jött a tél; fűtést nem kaptam, cudar hideg lett a szobám, megmerevedtek az ujjaim. Én nem tudtam otthon verset írni; sok verset írtam, komolyakat.”). Persze benne van mindaz a romantika és elveszettség is, ami az elveszett kisgyermektől az éhezésen át Reviczkytől Adyig, Kosztolányiig a kor sajátja, de mellettük benne van Karinthy és Királyhegyi is. Beszédszerűség, humor és báj keverednek így, s teremtik meg azt a nyelvet, amiben a váratlanság, a meglepetés az egyik nagy erősség. Vagyis, miközben (az életrajzot is követve) bizonyos mértékig felfejthetők Szép nyelvének forrásai, a latin iskolázottságtól a német hatáson át a zsidó családok szóhasználatáig, az egyik legfantasztikusabb vonása az, hogy kiszámíthatatlan, kódolhatatlan tud lenni. Látszólag gátlások és kötöttségek nélkül fordul a „legkomolyabb” közlésekből a humorba, a szomorúságból akár a léhaságba, frivolságba is. („A legtakarosabb kisasszonykák járták a várost az előfizetőívekkel a tanár úr felkérésére. Mezőtúron világhírű voltam.”) Ugyanakkor ez a leírt vidéki világ – a szoboszlói, debreceni, mezőtúri panoptikum – s aztán a nagykamaszként megcsodálkozott budapesti élet nagyon sok rokonságot tart pl. Kosztolányi Alakok-jának figuráival. Egy-egy jellemvonással, kistörténettel rajzol fel típusokat, élettörténeteket, ám, Kosztolányihoz képest, közelebbről és „alulnézetből”, valóban egy kisgyerek és egy kamasz szemszögéből – tehát a tipizálás helyett a valószerűtlenség felé tolva mutatja meg őket. Ilyenek például a boltos házaspár, Feri bácsiék, akik szinte soha nem beszélgetnek egymással és soha nem találkoznak, egy életen át nem tudnak együtt enni, ugyanis egyiküknek állandóan a kasszában kell ülni. Vagy ilyen az albérletet kivevő két vasutas, a kövér és sovány, Stan és Pan, akik szabadidejükben sört isznak, aztán meg vadul birkóznak, hogy kijózanodjanak…
S persze, ez roppant fontos, a látszólagosan könnyed (és élvezetes!) csevegésben nagyon is szigorúan működő és ironikus nyelv ez. A versszerűen sűrű mondatokat kiszámított (társalgási) ritmusban oldja a humor, s a narráció, a szövegből való kiszólások egyetlen alkalmat se mulasztanak el, ha a szerző önnön reményein, érzésein, szenvedésein ironizálhat. („el kellett tanulnom a politikus versecskék csinálását”; „kettőt vettek havonkint, többre nem reflektált a szerkesztő”; „szörnyű propagandát csináltak akkor a sorsjegyáruló bankok”; „olyan kopasz volt, mint a körmöm”” stb.)
Ez a visszaemlékező Szép Ernő nyelve: a néhol már akkor (tehát 1945 után) szándékosan alkalmazott, hangulatfestő korstíl, a beemelt nyelvi rétegek, a kiszámíthatatlan szórendű mondatok és a humor, a társalgás imitálása, a mesélés gesztusrendszrének és fordulatainak vissza-visszatérése - mindez együttesen a világ abszurditására való folyamatos rácsodálkozást jelenti, a létezés csillapíthatatlan döbbenetét.
Ez az élettörténet a versírás és az éhezés története, úgy, hogy az olvasó könnyedén olvashasson mind a kettőről.
Ez a történet egy kisgyermek kamasszá, egy ksidiák költővé válása, úgy hogy az olvasóban egy pillanatig se támadhat fel a kétely, hogy költőnek lenni márpedig a legtöbb és legszebb, ami egy diákkal, s kamasszal történhet, s ehhez éhezni és szenvedni a legtermészetesebb, mi több, egyedül célra vezető eljárás.
Szép Ernő laza átkötésekkel, szándékolt társalgási ugrásokkal siklik egyik támából a másikba, miközben maga a társalgási stílus, a beszédhelyzet az egyik legfontosabb közlendője. („Hol is tartunk? Igen. Elkezdtem azon a télen igen kopott, vedlett lenni.”; „Most jut eszembe, láttam Mezőtúron is szocialistát, összesen egy percig láttam” stb.).
A pontos megfigyelés a viszolygással, a megszokhatatlansággal keveredik, az alulnézet az oldalnézettel. Így lehetséges, hogy az az esszéisztikus és akár önállóan is olvasandó rész, ahol Szép Ernő a vers mibenlétéről, a költővé válásról, és a nyelvről elmélkedik, s lényegében teljes ars poetica-t ad a költőségről, ritmusról, nyelvről, versről - talán a leginkább zsúfolt az infantilizáló mondatokkal. („nézegettem szokásom szerint a házakat; mind ott állanak, ahol tegnap állottak, eszökbe se jut másik utcába költözni”; „Az is fájt egy kicsit, hogy a házakban nem ismerik egymást a lakók”; „Egyszer elsírtam magam este, vacsora közben, mitől? Csak attól, hogy azon a kenyér yarkán, amit a fűszeresnél adtak, rajta volt a pékcédula, akit rá szoktak Pesten a kenyérre ragasztani.” Stb.)
„Ezt az arcbámulást soha le nem szokom: ha gyalog vagyok vagy ha villamoson vagy autóbuszon ülök, mindig minden embernek, nőnek, gyereknek megnézem az arcát, csakúgy, mint ahogy megnézem mnden nap az ég felhőit.”
Lám, a nyelv határainak feszegetése öszekapcsolódik a kimondhatóság és megérthetőség feszegetésével, amihez infantilizmus és folyton ironiába csapó filozofikum két szélsősége kell. Szép Ernő látszólag folyamatosan kimenti magát a komolyság alól, hogy a létezésre való rákérdezés megmaradhasson.(„Semmi nem akarok lenni. (Sikerült is) /…/ Semmihez a világon nem volt kedvem, csak az íráshoz…” )
Szép Ernő mesélői magatartása a mesélés nyelvének törvényei szerint működik –szórakoztatni akar, meglepetést okozni. Az érdekesség nála esztétikai kategória. („Egyszer, amikor a feje nagyon fájt, avval a vallomással tisztelt meg Jozefa, megmondta, hogy annak székrekedés az oka, ő még érintetlen,; és az ilyen tiszta lányokat üldözi a székrekedés.”)
Csakhogy ez a beszéd folyamatosan lazítgatja is a nyelv megszokásait, a váratlanságok, akár a gesztus, akár a nyelvi fordulatok váratlanságai újra és újra módosítják a mesélői nyelvet: Szép Ernő nagyon is megdolgozik a lazaságért és léhaságért. Ezért van a pozícióból való folyamatos, szinte már frivol, pimasz kibeszélés is: „Most jön kérem Natália. Az ő nevét tettem címnek a könyvemre, így azt az illúziót kelhetem az olvasóban, hogy szerelmes regényt vett a kezébe.”
S ne feledjük, hogy minden könnyedségével ezek a történetecskék egy végtelenül kemény, hiteles alulnézetből mutatják meg a századelő magyar kispolgári világát. A szép és izgató Natália egy felvidéki kisváros szegény sakterének a lánya, aki azért szökött meg otthonról, a férjhezmenetel elől, a „szent” családtól, mert asszonyként nem akarta kopaszra borotváltatni magát, a kóristák gyönyörű kardalokat zengenek a divatos operákból és operettekből, hogy némi percentet kapjanak a vacsora árából.
A maga költővé, gyerekből ifjúvá, vidéki kisdiákból pesti újságíróvá válásának történetébe ágyazza bele Szép Ernő a Pestre szökött kisvárosi zsidó lány, Natália történetét: egy se nem bús, se nem vidám perdita-történetet, ami legalább annyira szól a kiszolgáltatottságról, reménytelenségről, mint a két ember egymásra találásáról, egymásba kapaszkodásáról és szükségszerű elválásáról. Az ifjú költő akkor lehet a bárcás lány szerelme fizikai értelemben, amikor Natália betegség (sárgaság) miatt tizenkét napig nem dolgozhat. Amikor pedig megérkezik a gyógyulás, nix dajcs!, véget vet a kalandnak is. Nem a költő, hanem a lány.
Szép Ernő azért Szép Ernő, mert amikor elmeséli a vidéki zsidó lány bukásának a történetét, mielőtt az olvasó meghatódna, hozzá meséli a maga zápfog-húzását is: „Cigarettázott a hímje, s a hím is, nőstény is véres köpéseket eresztett maga elébe.”
Vagyis, ahogyan a mondatokban a megszokott mesélési fordulatokat és rétegeket feszegeti, úgy a szöveg látszólag laza, ám nagyon is működő és kiszámított szerkesztésében egymásra felelteti a tragikust és a meghatót, az abszurdot és az erotikust, a rettenetest és az anekdotikust.
A különös és megunhatatlan nyelv melett ez a szerkesztés a regény másik nagy bravúrja.
A pesti világ ábrázolása, Natália és a „szerelem” története a New York-kávéházba fut ki: a vágy, a versről, költőségről való elmékedés, a perdita-szerelem csakis és egyedül a költőséghez vezethet. Szép Ernő szó és érzelem nélkül ott hagyja a szövegben Natáliát , s innentől már csakis a költőségről és a versről beszél - „Óh, a vers. Az érdekel engem a legjobban az egész világon. Az az én lélegzetem, a szívem dobogása.”
Natália, a prostituált Szép Ernő számára az érthetetlenség, a szépség, az ösztönösség, a taszítás és a vonzás keveréke – amikor az ifjú költő a prostituáltak felszabadításáról és a társadalom igazságtalanságáról retorizál, az ablakban ülő lányok egyszerűen kiröhögik. (A harmadik nem szól hozzá, nem is hall semmit, mert éppen kuncsafjta van…) Natália perditasága a fővárosba költözött ifjú számára az élet allegóriája, az életé és Budapesté, azé a városé, ahol szépség, ösztönösség, vonzás és taszítás keverednek érthetetlenül.
Szép Ernő hétköznapi anekdotáinak, kistörténeteinek ez a legfőbb jelentése: nem a patetikus fordulatokban, hanem a hétköznapokban bújuk meg az igazi rettenet; a valóság nyomora az apróhirdetésekből tűnik elő. A szépernő-i csevegésben, laza szövésű anekdotákban ezért állnak úgy a mellékes mondatok, keményen, mint a bevert szög: „kár, hogy már nem sokáig élek, elfelejtem, ha meghaltam, a Sárhán kóristáit is, olyan kedves mulatságom pedig rájuk emlékezni.”
A tizenkét napos szerelemből az út a felnőttségbe tart, a Natália-kaland a gyerekkor vége. A nevelődési regény jelentése persze az, hogy a nagyvárosba felköltözött, kimaradt diák immár a fényes New York kávéházban az írók, költők asztalánál foglalhat helyet, mi több, megkaphatja első névjegyét is, Ady, Színi, Bíró Lajos és Kabos Ede, Vészi József mellett ott a név: „Sz.E. – a Budapesti Napló belső munkatársa”.
Mindennek értelme van és mindennek van értelme, hiszen a vers hitelesíti.
A kezdet, az 1905-ös év egyben a megérkezés is. Nincsen út, nincsen hová. Versek vannak, mosolygás, anekdoták, bámuldozás és irónia.
A többi a sorok mögött.
(Szép Ernő: Natália, Noran, 2008.)
 |
Works 
RSS-csatorna hozzászólásai