|
Written by Kőrösi Zoltán
|
|
Tuesday, 30 April 2002 |
|
There are no translations available
"Esik a hó, reggel óta esik, és este van már, amikor leülök a konyhaasztal mellé, és vizes a kezem a mosogatástól, nézem a cseppeket a bőrömön, a kezem ráncaiban, nézem a cseppeket a szárítóra támasztott tányéromon, nézem a cseppeket a poharamon, nézem a fényt a vízcseppeken, nézem a fényt a csempéken, a foltokat a viaszosvászon terítőn, nézem a sötétséget a túloldalon, nézem a sötétséget az ablakban, s azt, ami még azon is túl van, lám, este lett, és esténként én mindig azt kérdezem magamtól, hogyan lehet az, hogyan, az emberek vajon hogyan tudják elviselni az életet. Mert nem csak az idő folyik el előttem, az elmúlt napok, az egyformán lecsöpögő évek, de látom az árnyékokat is a konyhakövön, és a lábam alatt olyan a kövek rácsa, mintha árnyék volna. Nézem a párkányon, a járdán, a fák csúcsain világító havat, nézem a fákat, tudom, hogy folytonosan csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, nézem a fénybe hulló hópelyheket, felvillannak és a sötétbe olvadnak újra, alig volt reggel, s már este van megint."
Az írás a Jelenkor 2002/4. számában olvasható.
 |
|
Last Updated ( Monday, 26 March 2007 )
|
Works 
RSS-csatorna hozzászólásai