FÉNYMÉRÕ

- avagy: szövegtörés -
(Szolnoki József: Pannon halom)

1. Úgy mondják, hogy a radikális mellérendelés, ugyebár, nem csak azt feltételezi, hogy minden mindennel összefügg, s hogy az alkotásban, a virtuális és végtelen egészbol kivágott metszetben a kiragadott elemek teljes mértékben egyenértékuen állíthatóak egymás mellé..., nyamm-nyamm, hanem azt is jelenti, hogy az összekapcsolt részek egymást is értelmezik, s így, korábbi jelentéstartalmukkal együtt adják összesített jelentésüket, új értelmüket. Lásd: citátumok, plágium és karaoke.

2. Állítólag a töredékesség, a csonkoltság manapság már általánosnak tekintheto poétikai jelenség, másképpen nevezve kortünet, ami könynyed hányavetiséggel posztmodernnek is szidható.
Szolnoki, te posztmodern!!!

3. A legnagyobb rejtély számomra az, miként lehet dokumentumfilmként látni Szolnoki József filmjét. Jó, tudom, dokumentum minden mualkotás, hiszen akár a szerzo szándéka ellenére is megörökíti önmagát, a szerzot és a korát…, na de mégis?!

4. Másrészt, ha Beckett, Örkény, A kopasz énekesno, vagy az Übük minimum a dokumentálásai a huszadik századba csöppent ember egzisztencialista kételyeinek, létbe vetettségének (azok), akkor nyilvánvaló, hogy a pannon halmok szolotokéi közt bukdácsoló, és töredékes, érthetetlen metanyelvet beszélo Szolnoki-figurák is valóban dokumentumai a huszadik század végi Pannóniának. Ilyen értelemben tehát a Pannon halom, mint gesztusrendszer, pontosan muködik, a töredékességgel és értelmetlenséggel tükrözi a töredékességet és értelmetlenséget, ráadásul képes mindezt határozottan érzelmesen megtenni, érintés- és névmágia. (Ergo: a Pannon halom dokumentumfilm, méltán nyert e kategóriában Mediawave és egyéb díjat..., a kígyó lelkesen és élvezettel harapdálja önnön farkát.)

5. Természetesen jóérzésu nézo-olvasó-levelezo nem ír le olyasmit egy dokumentum jellegu film szereploirol, hogy „Szolnoki-figurák”. Merthogy ebben a filmben hús-vér emberek lettek lefilmezve, ami annyit tesz, hogy voltak a filmezés elott, s nagyrészt nyilván vannak azóta is. Csakhogy. Ha jól értem, a Pannon halom „szereploi” négy csoportra oszthatók: a) azok a személyek, akik többé-kevésbé megrettenve, nagyjából a klasszikus televízió-híradó riportok adekvát módján merednek bele a kamerába, le nem tudják venni a szemüket a lencsérol, amikor felszólítódnak, mondják a szöveget, s csak igen ritkán feledkeznek el arról, hogy ebbol most akkor valami adás lesz; b) azok a szereplok, akik játszanak a kamerának, bohóckodnak és hülyéskednek, gyere asszony, satuba szorítom az ujjaidat, mert nem dolgoztál rendesen; c) „?” néni, aki szellemi állapota okán hol tudatában van a kamera jelenlétének, hol teljesen elfeledi azt; d) a színészként muködo szereplo. Tehát: a recenzens nagyon is szándékosan, mondhatni, némileg pejoratíve írta le a „Szolnoki-figurák” c. kitételt, mintegy elore vetítve a következo (6.), az etikai kérdésektol a film dramaturgiai megoldásaiig húzódó nagyívu fejtegetésének mélyén ólálkodó, gyötrelmes kételyét. Vagyis annak árnyékát. Illetve az árnyékának a hangulatát. Na mindegy.

6. Félreértés ne esék, nem holmi „mufaji billegés”, vagy ehhez hasonlatos kategóriába sorolandó kérdéseket akarnék feszegetni. Tekintve, hogy az ki a fenét érdekel. Nincsenek is mufajok. Arról van inkább szó, arról a kis, kényelmetlen, szutykos, hogy is mondjam, szinte lelkiismereti viszketésrol, ami a film láttán támadt bennem. Arról, hogy egy részben talált, részben kreált anyag létrehozásában – etika? – miképpen muködik egyes motívumok kiragadása, és felerosítése, milyen hatásmechanizmusokra számít, ha számít a film készítoje, s ez befolyásolja-e (naná, hogy befolyásolja), mennyire és hogyan a munkában.
Rész és egész.
A kamera és az intelligencia szemérmetlensége.
Hogy a téma az égen és a földön hever. De miként jönnek ide azok a mondatok, amirol mi, szemérmetlenek azt gondoljuk, hogy ide tartozhatnak, tekintve, hogy számunkra a témáról szólnak.  Kívül is lenni és belül is. Viszont, már megint a viszketés, a kamera túloldalán a lencsébe meredo „szereploknek” nemigen tudom, mennyire van választása. Kulcsfigura e szempontból a „?” néni, aki ugyebár nem csupán azt a kérdést veti fel, mennyire aggályos egy szellemileg sérült ember filmezése (kiskutya, kisgyerek stb.), hanem azt is, hogy az a bizonyos radikális mellérendelés – azaz a néni szájába adott, vele elmondatott mondat – és a nyilvánvalóan végtelennek tekintheto, kontrollálatlan, de autentikus szöveghalmazából kiemelt részletek hogyan kapcsolódnak. Azaz: miért, és hogyan.
Van-e kedvem röhögni.
7. A bohóckodó idosebb pár éppen úgy viselkedik, mint ahogyan néha apám és anyám, amikor közeli jó barátok, vendégek jöttek hozzánk, s már mulatozás folyt, igazán kellemessé fajult a hangulat, csak valami említetlen affér okán némiképpen zavartnak tunt a helyzet. Tekintve, hogy amikor kettesben voltak, azért a legritkább esetben se kezdtek úgy viselkedni, mintha bohóckodnának a közeli jó barátoknak, vendégeknek, hiszen ennek semmi értelme nem lett volna. Ráadásul ezt a közeli jó barátok, vendégek is tudták. Miközben, ha ott voltak, tehát megtörténhetett az eloadás, akkor nézték a bohóckodást, és persze nevettek is rajta.

8.  Visszatérve. Muködik-e Szolnoki filmjében a talált mondatok és a kreációk, fikciók összeillesztése?
Muködik.
És ez nem mond ellent a szutykos kis rosszérzés furkálódásainak?
Nem, ez nem mond ellent.

9. Az, hogy a „katasztrófa-kutató” S8-as részletek ilyen „roncsolt” módon kerültek a filmbe, számomra azt bizonyítja, hogy Szolnoki esztétikai értelemben pontosan tudta a Pannon halom létrehozásával kapcsolatos etikai típusú kételyeket. És e tekintetben mindegy, hogy ösztönösen érezte, vagy tudatosan fel is mérte oket.
Viszont, személyeskedés, hadd tegyem hozzá, ez az „esztéta Szolnoki”, ez nekem nagyon jó érzés.

10. Szolnoki remekül oldja meg a részek ritmusát, s azt hiszem, az egész, fentebb az „etikai kétely” és az „intelligencia szemérmetlensége” címszavak alá sorolt problémakör kérdéseire bizonyos értelemben ez adja meg a választ. Azaz: az S8-as felvételek felpörgetése, az archívok és a fikciós részek aránya, illetve a némiképpen bújtatott keretes szerkezet (a hangokról, a varázsdoboz-felnyitástól az effektekig még nem is szóltam!), a monológok szétdarabolása – nem biztos, hogy egészen tudatosan, viszont biztos, hogy egészen jól vannak megkomponálva. Ha úgy tetszik, poétikai értelemben maga ez a finom érzékkel létrehozott mu a válasz az aggályokra.
Azt egy külön fájl alatt írnám le, hogy mit szeretnék gondolni az ösztön és az ész viszonyáról, csak úgy, poétikai felvetésként.
A fájl címe majd az lesz: muvészet. (Füst Milán ezt úgy fordította le: látomás és indulat.)
Ami szerintem a Pannon halomra visszafordítva annyit tesz, hogy a „mu” felveti és természetesen nem válaszolja meg és nem semmisíti meg a kérdéseket (lásd korábbi pontok), de a kompozíció legalább melléjük sorol egy válaszlehetoséget.
Másképpen: azt nem tudhatjuk, hogy mennyire jó, amit csinálunk, de ha már csináljuk, hát legyen megcsinálva igen rendesen.
Vagyis amennyire lehet.
Asztalláb, csipketeríto, áldokumentumfilm.
Azért, nyamm-nyamm, ismerjük el, ez nem kevés. Sot.