Ez volt az elsõ igazi õszi hétvége, szemerkélt az esõ, fújt a szél is. Húzd fel az ablakot, szólt elõre Sz., és fel sem pillantva olvasta tovább az újságját. Nem beszéltünk mi sem, csak a sorompónál: itt a tétényi Kinizsi pályája, mu­tatott ki L. az építkezésre. Néhol még megvolt zölden a fû, de középen már hatalmas betonoszlopok sorakoztak, körülöt­tük sárga buldózerek simították el a földet.

ahogy B. berontott az állig érõ száraz kórok közé, vadul kapkodva a lábait, magas térdemeléssel s mégis széles sávot tarolva az egyébként érintetlen gaztáblába, megállt a jobbösszekötõ helyén, ami megvallhatóan némi merészség is volt tõle, de ehhez elõbb azt is el kell mondanom, hogy amikor kidugta a fejét a kórok égnek fordított esernyõ­csontvázainak barnás sûrûjébõl és elüvöltötte magát: GÓÓÓÓL!, ehhez a pillanathoz teljesen természetesen hozzátartozott az egész nap, az az egész szombat, ami addig történt, de még péntek este zuhogni kezdett az esõ is, ami reggelre ugyan elállt, de a levegõ hûvös maradt, és látszott, hogy nem fog kisütni a nap, s ahogy álltunk a Fradi Sörözõ elõtt, pontosan ilyen rosszkedvûen nem lehetett tudni, hányan leszünk,

Kora-kamaszkoromban rájöttem, miszerint úgy is lehet valaki remek futballista, hogy az élet egyéb dolgaiban finoman szólva tájékozatlan. Illetve, hogy valaki zseniálisan intelligens futballista, kombinatív játékos létére még lehet rettenetesen bunkó, és ellenszenves.