|
There are no translations available
„Egyszer egy szép, de elgyötört ember aprócska tükröt ajándékozott nekem, és a fülembe súgta, hogy ebbe a tükröcskébe nézett bele az édesanyja utoljára a halála előtt.” (B. Hrabal)
„Így kell ezt csinálni. A testeden belüli üresség könnyebbé válik, mint körülötted a levegő. Lassacskán a semminél is kevesebbet kezdesz nyomni. Becsukod a szemed; széttárod a karod; hagyod, hogy elpárologjál. És aztán, apránként, felemelkedsz a földről. Így.” (P. Auster)
/a kép rákkantitásra nyílik/
Beszélgetés a kötetről: www.litera.hu/object.14690850-954f-45c5-9a5c-afb65504f675.ivy
recenzió:
regény
2007
Discuss this article on the forums. (2 posts)
Forróság
Három napja zuhant a már-már elviselhetetlen hőség a városra, átforrósodtak a falak, a parkban a falevelek összetöpörödtek, mint az erőtlenül összecsukódó tenyerek. Apa nehezen bírta ezt az időt, a konyhaablaknál ült, nézte az odakinti szikrázó fényt, s már azzal a bonyolult zsiliprendszerrel se törődött, amit pedig korábban oly nagy kedvvel magyarázott: mindig a fénytől elzárt ablakokat kell nyitva tartani, reggel a hátsó szobákat és a folyosót, késő délutántól a konyhát és a nagyszobát, közben pedig még a redőnyöket is le kell engedni, így kizárható a meleg. Valahol a Baross utca környékén a csendet feltépve kitartóan vijjogott egy mentőautó.
Mint a mosogatórongy, mondta Apa. Képzeld, hallottam egyszer egy lányról, aki a csiklója nedvességével jelölte meg a szeretőit. Föléjük kucorodott, csíkot húzott a homlokukra, az arcukra. S az a jel hónapokig ott csillogott rajtuk, lemosni se lehetett.
Apa az elmúlt hónapokban egyre beszédesebbé vált. A lepattogzott festésű, felgörbült ablakpárkánynak dőlt, elmondta, hogy tulajdonképpen ő mindig is hitt abban, hogy a szavak, a mondatok közelebb vihetnek bennünket az élet értelméhez, igen, ezt most is hiszi, csak éppen a mostani szavakkal, ezekkel a szavakkal és ezekkel a mondatokkal van baj. Egyszer, még egészen kicsi fiú volt, amikor egy nyári reggelen biciklivel ment az úton, az átforrósodott aszfalt valósággal pattogott a gumik alatt. A fák, a húsos, zöld lombok behajoltak az út fölé, és messze, ahol az út vége nem is látszott, úgy tűnt, összeérnek. És akkor leszállt a bicikliről, érezte a szandálja talpán át az utat, érezte a bőrén a napot, érezte a testét, a kezét, a lábát, a tüdejét, a fülét, egyenként a tüskésre nyírt hajszálait, hátrahajtotta a fejét, úgy sétált, a bicikli kormányára simult a tenyere.Akkor nem kellettek szavak.
Egy légy a göbös ablaküvegen.
Remegett a levegő.
Tavasz volt még, amikor ugyanígy ült a konyhaablaknál, lassan hátrafordult, bámulta a tétován csöpögő csapot, majd halkan, rám se nézve ennyit mondott: tudod, attól változott meg igazán az életem, hogy én most már emlékezni is szeretek.
- Hogyhogy most már?
Fehér volt a bőre, a kézfején tele apró barna pöttyökkel, az ujjain a körmök, ahogy túlságosan megnőttek, ráhajlottak a húsra.A haja fésületlenül, a párna nyomát őrizve állt szerteszét a feje búbján, áttetszett alóla a rózsaszínes fejbőr.
- Hajnalban ébredtem fel ma is. Arra gondoltam, hogy az nem lehet véletlen, hogy a földi világ kétharmada víz, mint ahogyan az emberi test kétharmada is víz.
- Reggelizned kellene, az a kevés kávé nem elég.
- És ma meg kinéztem itt, a konyhaablakon, és megint megláttam anyádat odakint, a fák között. Ott állt a két platán között, a mászóka mellett. Ugyanolyan fiatal volt, mint amikor megismerkedtünk, viszont azt a ruhát hordta, mint az utolsó heteiben. Emlékszel arra a ruhára? Néztem azt a szoknyát és azt a sárga blúzt, mind a kettő lötyögött rajta, és ő mégse volt nevetséges. Sokáig csak néztük egymást, tudtam, hogy ő is lát engem. Az egyik kezével a foltos platánnak támaszkodott, majd az ujjait éppen csak megbillentve integetett is. A gyűrűje is rajta volt.
- Apa, nem jó, ha ilyenek beszélsz. Sütök neked tojást, jó?
- És ahogy néztem őt, az a zavaros érzésem támadt, hogy most nem egyszerűen ez a mai reggel van, de az elmúlt életem egy már eltelt darabját élem újra. Érted? Nem ugyanolyan, hanem ugyanaz. Valahogy úgy, mint amikor egy régen várt ismerősre bukkan az ember: a sok gyötrődés után csak véletlenül, az utcasarkon befordulva ütközöl belé.
- Apa.
- Régebben úgy gondoltam, nem, nem csak gondoltam, hanem tudtam is, hogy a hétköznapok sokasága, ez a rengeteg sár olyan bűzös mocsárrá rakódott össze, ahol se állat, se növény nem élhet meg, s ahol az elpusztult fák csonkjai sem mások, mint jelzések a könyörtelenül múló időről. És csak mióta anyádat láttam, odalent, azóta értettem meg a tévedésem.
Tavasz óta?
- Hogy ez a véletlen, ez lesz velem is. Hogy megszűnik az idő. És még csak nem is lehet félni tőle.
Három napja ömlött már a forróság a városra. Apa a konyhaablaknál ült, a csészéből kicsöppent kávé foltja lassan terjedt szét a pizsamája mellén.
- Aztán amikor újra kinéztem, már nem láttam ott anyádat.
- Hát persze, hogy nem.
- Én ültem ott a földön, a két platán között, a mászóka mellett. Szandál volt rajtam, egy nagyon régi szandálom, és ez a pizsama. Egy pillanatra fájt, ahogy megláttam magam, aztán pedig megnyugodtam.
Ez volt a harmadik nap, mióta megérkezett a nyár.
Csöpögött a csap.
Apa a konyhaablak előtt ült, átsütött rajta a fény. Meleg volt: akár egy elhasznált test, rétegekben rohadt a város.
|
RSS-csatorna hozzászólásai
Annyit látok, hogy nem fontos a folyamatos olvasás,kiválasztok magamnak néhányat, majd vissza-visszatérek a különösen tetszőknek,van, amire jó ráismerni, hogy ez már ismerős szöveg,olvastam az És-ben, vagy másutt. Nem lehet megunni, változatosak a betűméretek,stb, gondos a válogatás, szép a stílus is, elgondolkodtatóak sorai.