|
There are no translations available
| nagy-budapesti-szerelmes-regény |
Palatinus |
Budapest, 2000 |
Orrocskák http://mek.oszk.hu/02600/02694/index.phtml
Az egész és a betegség
(“...s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon;”)
Ezekilencszázkilencvenhat márciusában, március végén pontosan olyannak tűnt azt a reggel, mint általában a többi reggelem is, akkor vagy három éve már: ébredés, kávé, felkelés, újságolvasás, integetés az ablakból az autó után, mellyel feleségem a fiunkat vitte óvodába, aztán bekapcsolni a gépet és odaülni, úgy, mint máskor. (Ezerkilencszázkilencvenhat márciusa, egy kis francia kiadó Párizsban készült kiadni egy magyar szerzőket bemutató antológiát, meghívtak, vegyek részt a könyvbemutatón, felolvasásokon, mikor is, egy hét múlva, nos, gondoltam, talán az utazásig készen is leszek.)
Ahogy mondani szokás, “egy hosszabb szövegen dolgoztam éppen”.
Regényt írtam, szándékom szerint valami olyasmiről, hogy miképpen lehet (miképpen tudok) gondolkodni arról, ha egy harmincnégy éves férfi elveszettnek, üresnek találja életének közel egy évtizedét, s mindegyre az gyötri, hogy vajon a szürke, szétfolyó gyermek- és kamaszkor, a hatvanas-hetvenes évek, az úgynevezett “létező szocializmus” Magyarországának determinációi és a hit között, amivel egy gyerek még annyi mindennek elképzelheti magát, hol, miképpen következik/következett be a végzetes törés. (“Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő...”) Na igen. Mi és hol veszhetett el. Pontosabban meg akartam fordítani a dolgot, és egy történetben szerettem volna összeszerkeszteni mindazokat az életeket, amelyeket egy, a hatvanas évek elején született férfi-gyerek leélhetett, megélhetett (volna), függetlenül attól, hogy persze ezek az életutak tulajdonképpen kizárják, illetve, s ezt szántam afféle tanulságul, végső soron kioltják egymást. Valahogy úgy képzeltem, hogy az elkészülendő regényemben a nagy szürkeségre, mint végső eredmény, majd a nagy semmi felel.
 |
RSS-csatorna hozzászólásai