Valaha zöldre mázolt,
ütött-kopott konténer foglalja el a járda nagy részét. Olyan súlyos és olyan a
rozsdafoltjaival, horpadásaival, mintha legalábbis évek óta itt vesztegelne
már. Kantáros nadrágos, bakancsos férfi áll mellette, a két keze
összekulcsolva, mintha imádkozna, a könyökével a konténer peremére támaszkodik,
baseballsapkás fejét lehajtva a földet bámulja.
Nem is volt igazán
éjszaka, csak koromfekete lepkék kerültek elő, egyszerre sokan lettek,
összetapadtak és eltakarták a fényt, érezni lehetett a testük puhaságát, és ha
valaki visszafojtotta a lélegzetét, hát hallani lehetett az alig-alig mozduló
hártyás szárnyak zizegését is, aztán már minden egyes szárnycsapást, néha, ha
valahol rés támadt közöttük, felvillant egy-egy apró fény, úgy, akár a
csillagok.
Vizesek a kövek, a
zenepavilon ferde tetején csomóba gyűrődtek a levelek. Valamikor felriadtam, de
nem tudtam eldönteni, az eső kopog vagy galambok toporognak a párkányon.
Nem mozdul semmi,
akiknek sietni kellett, már elmentek, a többiek az ablakban állva várnak. Köd
van, attól csúsznak messzebb a házak, nagy, elfekvő állat, éppen csak látni a
lélegzését.
Egyik nap olyan, mint
a másik, kérdés, hogy ez ígéret vagy remény.
Reggel, amikor
Lozsádi Károly kiment a fürdőszobába, keresnie se kellett, a kádon, vagy a
fehér csempén, esetleg a fali tükrön azonnal megtalálta a legyeket.
Minden reggel kettő
vagy három, soha nem több.
Nem repültek el, várakoztak.
Figyelte őket,
miközben vizelt, aztán sorban leütötte valamennyit.
Monoton zene szitál,
aztán elhallgat az is, vasárnap van, késő délután, álmos galambok üldögélnek az
emeleti párkányon. Nem mozdul a levegő, forróság terpeszkedik az aszfalt
fölött, a tető fogazott árnyéka éles határral osztja ketté a napsütötte sávokat
és az árnyékokat.
Tudható, a foci
körülbelül annyiban különbözik az élettől, hogy az egyikben világosan láthatóak
a pályát határoló vonalak, mi több, a sarkokat még élénk színű zászlók is
jelölik.
Az egyikben világosan
látni, ki hová tartozik, ha gólt ér el valaki, annak többen is örülnek.
Az egyikben nagyjából
ki lehet számítani, hogy meddig tart a küzdelem, és ha nem is túl sokat, de
mégis lehet beszélni azzal, aki végül lefújja az egészet.
Fűszag van és süt a
nap, egy merő labdapattogás a reggel, már a redőnyön is átszökött, most meg
beömlik az ablakon, jön a tavasz, megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy
bebújás, ez a gondom óriás, átzubog a fény a még kopár ágak között,
visszapattan a macskakövekről, hajnali nedves a fák törzse, barnább foltok a
barna kérgeken.
Két hete még tél volt
és vastag hó, amikor a túloldalon, a hangszerjavító előtt egy Opel elütött egy
férfit, na jó, nem is elütötte, nagyobb volt a riadalom, fellökte csupán, ahogy
kilépett a cukrászda ernyője alól, rögtön tömeg verődött össze, nézték az
olajos sárfoltot a piros sídzsekin, odabentről hoztak neki egy párnás széket.
2008 októberében egy MÁV-emlékalbum jelenik meg, Milorad Krstic fotográfiáival (MÁV-műemlékek) és szövegekkel. Ehhez a könyvhöz készültek az alábbi szövegek.
Csend támadt a kocsiban, amikor az a nő felkapaszkodott a villamosra, alig néhány napja jött meg a nyár, mégis olyan volt már a város ebben a melegben, mint a napon felejtett levelestészta, hártyák és rothadás, forró levegő csúszkált a zsíros rétegek között, összezsúfolódtak az izzadó testek,
Hirtelen és nyersen zuhant ez a nyár a városunkra, tegnap még tavasz volt, hűvös és párás reggelekkel tűntek elő az éjszakából a fák és a bokrok, most pedig már alig, hogy felkel a Nap, átbukik a háztetőkön, és máris lelassulnak a mozdulatok, pattog a táguló macskakő,
