Reggel, amikor Lozsádi Károly kiment a fürdõszobába, keresnie se kellett, a kádon, vagy a fehér csempén, esetleg a fali tükrön azonnal megtalálta a legyeket.

Minden reggel kettõ vagy három, soha nem több.

Nem repültek el, várakoztak.

Figyelte õket, miközben vizelt, aztán sorban leütötte valamennyit.

Még gyerekkorában, amikor a nagyszüleinél töltötte a szünidõt, rájött, hogy a legyeket egészen bizonyosan meg lehet ölni, ha nem lecsapni vagy megfogni akarja, hanem tapsol felettük egyet. A légy ugyanis mindig fölfelé repül el, s így, ahelyett, hogy elmenekülne, egyenesen beszívódik az összecsapódó tenyerek közé. Olyan jól mûködött a módszer, hogy olykor tizenöt-húsz légy hulláját is összegyûjtötte, egymás mellé sepergette õket, olyanok voltak, mint valami nedves, néha még zizegõ, fekete kavicsok.

Ezek itt a fürdõszobában azonban nem is igazi legyek voltak, inkább muslincához hasonló rovarok, légy formájuk volt, ami a szárnyakat és a lábakat illeti, ám lassabban és valamiképpen  logikátlanabbul mozogtak, mint a valódi legyek. Azonnal szétkenõdtek, még csak nem is roppant a testük, kormos, fekete folt maradt utánuk. Kettõ vagy három, s aztán már hiába kereste, nem talált többet. Viszont másnap reggel megint ott voltak a kádon, a csempén, vagy a tükrön.

Kettõ vagy három fekete folt.

Lozsádiék hálószobájában úgy állt az ágy, hogy amikor a redõny résein át besütött a nap, a szemközti falon, mint valami sormintát, látni lehetett a fényszemecskéket és az árnyékcsíkokat. Minden reggel ugyanazok a fények és árnyékok, látszólag ugyanazok, csak aki alaposan figyel, az látja a változásaikat. Milliméterek, kicsi ujjnyoömok, mégse lehet eltéveszteni. Mintha sok-sok fal, sok-sok szoba rétegzõdne egymásra. Fények és árnyékok. Nem mintha ez baj lenne, ez az ismétlõdés, éppen ellenkezõleg.

Hiszen nincsen is nagyobb öröm, mint az egyformaság, amiben megáll az idõ.

Lozsádi a sétálásra is így gondolt: nap, mint nap ugyanaz az út: Mester utca, Körút, Lónyai utca, Kálvin tér, Üllõi út; ha már az éléshez nehéz hozzászokni, akkor legalább legyen annyi öröme, hogy nem fáj.

Mi más, a megszokás segít, hogy a test észrevétlen maradjon.

Persze régebben a feleségével együtt sétált, az jobb volt, mentek egymás mellett, karnyújtásnyira, láthatatlan vasútvonal, pedig nincsenek talpfák sehol.

Lozsádi még a gimnáziumban ismerte meg a feleségét, amint belépett a kapun, rögtön észre vette, apró, törékeny termetû lány volt, a tarkóján egészen felnyírva a haj, kétoldalt viszont egészen az álláig értek a tincsek, amitõl még babaszerûbb lett az arca.

Mint egy kis bárány, mondta neki Lozsádi. Mint egy kisbárány puha nyaka.

Õ másodikos volt, a lány pedig elsõs. Attól fogva együtt mentek mindenhová, reggelente az iskolába, délután hazafelé, klubdélutánokra, iskolai sportnapokra, építõtáborba. Egy éve jártak már, amikor elvették egymás szüzességét, egy szombat délután, a lányék lakásában, amikor a szülei az almádi hétvégi telekre utaztak. A gimnázium végén Lozsádi a bölcsészkarra akart jelentkezni, történelem szakra, de még nem adta be a papírokat, amikor az apja, kihasználva egy társasutazást, nem jött haza a Német Szövetségi Köztársaságból. A vízivárosi lakásukat két kisebbre cserélték, Lozsádi anyja a  Gellérthegy oldalába, õ pedig Pestre, a Rózsák terére költözött. Itt már együtt laktak a lánnyal, õ reggelente a gimnáziumba ment, Lozsádi a közeli sportboltba, ahol eladó lett. A lány a számviteli fõiskolára jelentkezett, sõt, el is végezte, igaz, az utolsó félévben már terhesen járt be a szemináriumokra.

Fiút szerettek volna, lányuk született, rád hasonlít, mondta Lozsádi a feleségének.

Az asszony otthon maradt három évig, a kislány haját felnyírták a tarkóján, olyan, mint egy kisbárány, mondta Lozsádi.

A sportboltban addigra vezetõ-helyettes lett, tanfolyamot végzett, gyûjtötték a pénzt a minõségi lakáscseréhez. Az egyik utolsó este a Rózsák terén, amikor kiállt a gangra, Lozsádi három sárga fényt látott az éjszakában a feje fölött. A Keleti pályaudvar felõl érkeztek, lassan, méltóságteljesen,  s már egészen közel értek hozzá, amikor lila és vörös villanásokkal kezdtek körbe forogni. Lozsádi tudta, hogy egy idegen civilizáció ûrhajóját látja, olvasott már ilyesmirõl. A fények néhány pillanatig idõztek fölötte, majd egy éles villanás látszott, mintha villámcsapás lett volna, s az ûrhajó még mindig forogva távolodni kezdett, vissza a Keleti pályaudvar felé.

A következõ héten költöztek: ráfizetéssel a Mester utca Körút felõli végén cseréltek egy háromszobás lakást.

Lozsádi már akkor is szeretett sétálni, sõt, ha tehette, a sportboltba is gyalog ment. A feleségét nem engedte vissza dolgozni. Jól jönne ugyan a másik kereset, mondta, de a kislány nevelése és a lakás, a család rendben tartása mégis csak fontosabb. A kislányt a Bakáts téri zenei általánosba járatták, mert szépen csengõ hangja volt és szeretett énekelni.

Tizenkét éve laktak már a Ferencvárosban, amikor Lozsádiék boltját megszüntette a vállalat, õt pedig beemelték a központba. Legalább több pénzt keresek, mondta Lozsádi, s nem is vitatkoztak tovább arról, hogy az asszony dolgozzon-e.

A kislányukat ugyanabba a gimnáziumba íratták, ahová õk is jártak, ha reggelente elkísérték, vagy délután elmentek érte, az éppen olyan volt, mint húsz évvel azelõtt, amikor még õk jártak oda.

Egy  péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsarnokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érõ ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, m,intha valamit takargatnának a ballonok alatt, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérõléceket illesztgettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró mûszerrel nézegették az eredményt.

Lozsádi kérdésére, hogy mit is csinálnak, mosoly nélkül azt felelték, felmérik a világ állapotát.

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem.

A gimnázium után a kislányuk a zenemûvészeti fõiskolára jelentkezett, énektanári szakra. Külsõre épen olyan volt, mint az anyja: vékony csontú, törékeny nõ, babaarcát két oldalt keretezte a haj, hátul felnyírva a tarkója, selymes, mint egy kisbárányé.

Lozsádi felesége soha nem ismert más férfit, csakis a férjét, és Lozsádi se érintett más asszonyt, csakis a feleségét. Délutánonként sokat sétáltak: hiszen az a sok ismétlõdõ út olyan, mondta Lozsádi a feleségének, mintha nem is mozdulna az idõ. Hétvégeken egyébként szerettek kirándulni is, reggel indulni, este hazajönni, Lozsádi értett a tûzrakáshoz, krumplit sütöttek és szalonnát, hallgatták, hogyan roppannak a gallyak, és figyelték a sziszegést, ha még nedvesek voltak a levelek.

Lozsádi minden este meleg ételt vacsorázott, a határidõ-naplójába, amit az év elején a vállalattól hozott, evés után minden naphoz nyomban feljegyezte a vacsora minõsítését. Színkódokat használt a feketétõl a vörösig,  és számokat, egytõl tízig pontozta a az étel minõségét és a megfelelõ hõfokát is. Ha már kék ceruzával kellett beírnia az aznapi eredményt, két napig nem is szólt az asszonyhoz.

Harmadéves volt a lányuk, amikor bejelentette, hogy összeköltözik egy fiúval. A fõiskolán ismerte meg, de nem akarja elhozni, bemutatni a szüleinek. Nem kérdezett, csak elmondta, hogy mit tesz, és másnap reggel már úgy ment el, hogy azon túl legfeljebb csak látogatóba érkezik.

Attól fogva Lozsádi felesége egy héten át nem készített semmiféle vacsorát, s amikor újra beszéltek egymással, az asszony elmondta, találkozott egy volt fõiskolai csoporttársnõjével, aki hívta õt a bankjukhoz dolgozni. Lozsádi elégette a színkódos határidõ-naplóit, de ezúttal nem tudta megingatni az asszonyt. A felesége a segítség révén a bankkártya-részlegen helyezkedett el, reggelente korábban indult, mint a férfi, s esténként gyakran késõbben ért haza. Fehér blúzokat és sötét szoknyákat vásárolt magának, a bank önkiszolgáló éttermében ebédelt, gyakran onnan hozott haza vacsorát is. Egy év múltán a fizetése magasabb volt már, mint Lozsádié. A következõ tavaszon, amikor a lányuk hazaköltözött hozzájuk, s Lozsádinak már csak két éve volt az elõrehozott nyugdíjig, a két nõ, anya és lánya arról kezdték gyõzködni a férfit, hogy milyen jó volna kiköltözni a zöldbe. Nem csak ebbõl a koszos városból volt elég, hanem állataik lehetnének és nyugalom.

A zöldben egészen más emberek lennénk talán mi is, mondta az asszony.

Õszre eladták a lakást és vettek egy házat Árpádföldön, kutyát és macskát is tartottak, s a közelükben volt egy lovarda, ahová a lány naponta elmehetett.

Lozsádi HÉV-vel és busszal járt akkortól, nem is maradt ideje a sétákra, esténként lekapcsolta a konyhavillanyt, állt a sötétséggel szemben és nézte az alig-alig mozduló kertet.

Néha olyan, mintha állna valaki az ablak túloldalán.

A felesége a harmadik éve dolgozott a banknál, amikor bejelentette Lozsádinak, hogy válni akar. Egy olasz munkatársával ismerkedett meg, nem tehet róla, ha küzdeni akarna ellene, akkor se tehetne egyebet, eddig õ más férfi érintését nem is ismerte, honnan tudhatta volna, milyen a szerelem.

Neki nem kell semmi, sõt, ad majd õ pénzt rendszeresen, hogy Lozsádi fenntarthassa a házat.

Kár lenne a kertért és az állatokért.

Lozsádi nyugdíjba ment, megszûntek a hosszú HÉV-ezések és buszozások, de sétálni a sok egyforma ház, az idegenül ugató kutyák, a zárt kerítések között soha nem volt kedve. Amióta a lányuk is újra elköltözött, többnyire otthon ült, megfõzte az ebédjét és a vacsoráját, és kapcsolgatta a tévét.

Két év múlva, egy õszi este felhívta a volt felesége. Eleinte úgy tûnt, csak azt akarta elmondani Lozsádinak, hogy véget ért a szerelme az olasz munkatársával, most egyedül él egy lipótvárosi bérelt lakásban. Aztán, némi hallgatás után, elhadarta gyorsan, hogy mûtétje lesz, semmi kétség, eltávolítják a méhét és a petefészkét is.

Mire a volt felesége a kórházba vonult, Lozsádi talált már egy vevõt az árpádföldi házra, és jócskán felülígérve a valós árnak, visszavásárolta az egykori, Mester utcai háromszobás lakásukat.

Az asszonyt is már onnan, a Mester utcából elgyalogolva látogatta meg.

Az orvosok áttéteket találtak a nõ testében mindenütt, legfeljebb hónapokat jósoltak már csak neki. Lozsádi naponta bejárt a kórházba, nézte a volt feleségét, ebédidõben kanalanként próbálta belediktálni a maga fõzte levest.

Mintha csak valaki büntetni akart volna azért, amit tettem, mondta az asszony, mosolyogni is próbált, de akkor már ehhez sem volt ereje.

Lozsádi ott, a kórházban alálkozott újra a lányával.

A felesége temetésén nézte a lány vékony csontjait, a törékeny termetét, a babaarcát két oldalt lágyan keretezõ haját és a puha, felnyírt tarkóját, ami olyan volt, mint valami kisbárány selymes bundája, s arra gondolt döbbenten, hogy nem lehet, hogy vele így játsszon az idõ.

Nem zavarta a tél, sokat sétált.

Mester utca, Körút, Lónyai utca, Kálvin tér, visszafelé az Üllõi út. Tavasztól már kabát se kellett, hosszabb utakra is elment, olykor egészen a Rózsák teréig, vagy a gimnáziumig, ahol minden ugyanolyan volt, mint harmincöt évvel azelõtt.

Esténként szerette, ha a lánya meleg vacsorát készít: egy ideje egy üres noteszba elkezdte feljegyezgetni, melyik étel mennyire sikerült, beleszámítva a terítést és a hõfokot is.

Reggelente, amikor felnyitotta szemét, látta a szemközti falon a redõny árnyékait és fénycsíkjait, néha arra gondolt, olyanok ezek a foltok és villanások, milkliméterekre elcsúszva egymás fölött, mintha sok-sok fal, sok-sok szoba állna egymás mögött.

Aztán felkelt, mert vizelnie kellett, s tudta, ha kimegy a fürdõszobába, a kádon, a csempén vagy a tükrön ott fogja találni a legyeket.

Kettõ vagy három, nem több.

Nincs is zizegés.

Vagy nem is igazi legyek, hiszen halkan, roppanás nélkül kenõdik el a testük, és csak valami kormos folt marad utánuk, de azért olyan légyformák, legyek azok, bizonyosan.