Vizesek a kövek, a
zenepavilon ferde tetején csomóba gyűrődtek a levelek. Valamikor felriadtam, de
nem tudtam eldönteni, az eső kopog vagy galambok toporognak a párkányon.
Nem mozdul semmi,
akiknek sietni kellett, már elmentek, a többiek az ablakban állva várnak. Köd
van, attól csúsznak messzebb a házak, nagy, elfekvő állat, éppen csak látni a
lélegzését.
Egyik nap olyan, mint
a másik, kérdés, hogy ez ígéret vagy remény.
Nyakig húzom a
cipzárt, amikor lejövök a lépcsőházban. Két férfi áll a postaládák előtt, látásból
ismerem őket, az egyik a negyediken, a másik az ötödiken lakik, zavartan
köszönnek rám, mint a rajtakapott szóróanyag-kihordók, amikor éppen a
lásztminit utakat vagy a lakáskereső cédulákat gyömöszölik az ütött-kopott,
horpadt dobozokba.
A kapu mellett jobbra
a szemeteskukák, balra egy zöldre mázolt, homokkal teli láda. Ha a ház olyan
holmit dob ki, amit még sajnálna a kukába tenni, az ide kerül: cipők, régi
kabát, ilyesmi. Egyik sem marad ott sokat, nem tudni, vajon a kapun túlról
viszik el, vagy épen visszavándorol valamelyik lakásba. Most egy járókeret áll
a láda mellett, a kapaszkodó része szigetelőszalaggal van gondosan
körbetekerve, pontosan úgy, ahogyan Fecske biciklim kormányát díszítettem
gyerekkoromban, hogy kézre álljon a markolat. A férfit, aki naponta egyszer
ezzel a járókerettelpróbált eljutni a
sarki boltig, már hetek óta nem láttam. Régebben kövér volt, csípős
izzadságszagot hagyott maga után, aztán, ahogy fogyni kezdett, akár egy üres
bőrtömlő, a járókeretre dőlve mozdulatlanul állt a ház előtt, kereste a
járókelők tekintetét, hátha szóba elegyedhet velük. Ha igen, akkor elmeséli
nekik, hogy csípőprotézisre vár, de csak jövő májusra ígért időpontot az orvos.
Ma még biztosan esni
fog.
A Tompa utca
virágágyásánál ősz hajú, nadrágos, bakancsos nő térdel a füvön, piros hátizsák
van a hátán, sárga árvácskákat palántáz, sárosak az ujjai, ahogyan a gyenge
szárak körül eligazítja a földet, két férfi áll előtte a járdán és nézik
szótlanul.
Egy asszony mesélte,
hogy negyven év után eljött ide, az Angyal utcai régi házukhoz, bement a
lépcsőházba is, állt, aztán meg kinyitotta a kaput és belépett, felemelte a
lábát, hogy fellépjen a lépcsőre, nem azért, mert lépcső van ott, hanem mert
negyven évvel ezelőtt még alacsonyabban volt az utca, és a teste, a lába
emlékezett erre.
Írni annyit tesz,
mint megtudni, mit írnánk, ha írnánk.
A körúti piros
lámpánál autók gőzölögnek, az elsőben a volán mögött fiatal férfi, mellette
fiatal nő; egyforma mozdulatokkal, egyforma, fehér nyelű körömreszelővel
csiszolgatják a körmüket, fel se néznek, ahogy átmegyek előttük.
A villamosra felszáll
egy asszony, zsákszerű tanárnőtáska húzza a vállát, az ormótlan télikabát
kigombolva lóg rajta, de látszik, hogy még így is meleg lehet, csaknem leér a kitaposott,
megnyúlt cipőjéig. Kalapot is hord, a homlokába húzva, mint valami védőernyőt, csak
amikor felemeli a fejét, látni az arcát, előtte sokáig matatott egy zörgő
nejlonzacskóban, mit vesz elő belőle, egészen ránehezedik a villamos hátsó
falára, behunyja a szemét, és így, hátrabicsaklott fejjel kapja be a markában
tartott valamit, aztán lelógó kézzel áll, nincsen is itt, csukott szemmel rág,
a teste meg-megrándul a villamos zötykölődésére.
Rövid nap el.
Szürke a levegő, mire
hazafelé gyalogolok.
Az árvácskák sárga
pöttyök a nedves föld felett.
A járókeret nincsen már
ott, a homokosláda mellett.
Elvitte valaki,
akinek kellett.
A lépcsőházban ég a
villany, a két férfi most is a postaládák előtt áll, könyékig feltűrve az
ingük, a kezükben festékes doboz.Látásból ismerem őket, az egyikük a negyediken, a másik az ötödiken
lakik, most egész nap itt dolgoztak, előbb kikalapálták a behorpasztott
dobozokat, aztán újrafestették őket, mert nem bírták nézni, hogy milyen
vedlettek ezek a ládikák, éppen a végére járnak, aranyból, ezüstből és barnából
keverték ki ezt a szép, bronzos színt, holnap reggelre, mire jön a posta, már
meg is szárad.
Nem is esett az eső,
hiába ígérték.
Éjszaka lehet, hallom
majd a párkányon a kaparászást, esetleg fel is kelek, hogy megnézzem, kik
alszanak ott.