Vizesek a kövek, a zenepavilon ferde tetején csomóba gyûrõdtek a levelek. Valamikor felriadtam, de nem tudtam eldönteni, az esõ kopog vagy galambok toporognak a párkányon.

Nem mozdul semmi, akiknek sietni kellett, már elmentek, a többiek az ablakban állva várnak. Köd van, attól csúsznak messzebb a házak, nagy, elfekvõ állat, éppen csak látni a lélegzését.

Egyik nap olyan, mint a másik, kérdés, hogy ez ígéret vagy remény.

Nyakig húzom a cipzárt, amikor lejövök a lépcsõházban. Két férfi áll a postaládák elõtt, látásból ismerem õket, az egyik a negyediken, a másik az ötödiken lakik, zavartan köszönnek rám, mint a rajtakapott szóróanyag-kihordók, amikor éppen a lásztminit utakat vagy a lakáskeresõ cédulákat gyömöszölik az ütött-kopott, horpadt dobozokba.

A kapu mellett jobbra a szemeteskukák, balra egy zöldre mázolt, homokkal teli láda. Ha a ház olyan holmit dob ki, amit még sajnálna a kukába tenni, az ide kerül: cipõk, régi kabát, ilyesmi. Egyik sem marad ott sokat, nem tudni, vajon a kapun túlról viszik el, vagy épen visszavándorol valamelyik lakásba. Most egy járókeret áll a láda mellett, a kapaszkodó része szigetelõszalaggal van gondosan körbetekerve, pontosan úgy, ahogyan Fecske biciklim kormányát díszítettem gyerekkoromban, hogy kézre álljon a markolat. A férfit, aki naponta egyszer ezzel a járókerettel  próbált eljutni a sarki boltig, már hetek óta nem láttam. Régebben kövér volt, csípõs izzadságszagot hagyott maga után, aztán, ahogy fogyni kezdett, akár egy üres bõrtömlõ, a járókeretre dõlve mozdulatlanul állt a ház elõtt, kereste a járókelõk tekintetét, hátha szóba elegyedhet velük. Ha igen, akkor elmeséli nekik, hogy csípõprotézisre vár, de csak jövõ májusra ígért idõpontot az orvos.

Ma még biztosan esni fog.

A Tompa utca virágágyásánál õsz hajú, nadrágos, bakancsos nõ térdel a füvön, piros hátizsák van a hátán, sárga árvácskákat palántáz, sárosak az ujjai, ahogyan a gyenge szárak körül eligazítja a földet, két férfi áll elõtte a járdán és nézik szótlanul.

Egy asszony mesélte, hogy negyven év után eljött ide, az Angyal utcai régi házukhoz, bement a lépcsõházba is, állt, aztán meg kinyitotta a kaput és belépett, felemelte a lábát, hogy fellépjen a lépcsõre, nem azért, mert lépcsõ van ott, hanem mert negyven évvel ezelõtt még alacsonyabban volt az utca, és a teste, a lába emlékezett erre.

Írni annyit tesz, mint megtudni, mit írnánk, ha írnánk.

A körúti piros lámpánál autók gõzölögnek, az elsõben a volán mögött fiatal férfi, mellette fiatal nõ; egyforma mozdulatokkal, egyforma, fehér nyelû körömreszelõvel csiszolgatják a körmüket, fel se néznek, ahogy átmegyek elõttük.

A villamosra felszáll egy asszony, zsákszerû tanárnõtáska húzza a vállát, az ormótlan télikabát kigombolva lóg rajta, de látszik, hogy még így is meleg lehet, csaknem leér a kitaposott, megnyúlt cipõjéig. Kalapot is hord, a homlokába húzva, mint valami védõernyõt, csak amikor felemeli a fejét, látni az arcát, elõtte sokáig matatott egy zörgõ nejlonzacskóban, mit vesz elõ belõle, egészen ránehezedik a villamos hátsó falára, behunyja a szemét, és így, hátrabicsaklott fejjel kapja be a markában tartott valamit, aztán lelógó kézzel áll, nincsen is itt, csukott szemmel rág, a teste meg-megrándul a villamos zötykölõdésére.

Rövid nap el.

Szürke a levegõ, mire hazafelé gyalogolok.

Az árvácskák sárga pöttyök a nedves föld felett.

A járókeret nincsen már ott, a homokosláda mellett.

Elvitte valaki, akinek kellett.

A lépcsõházban ég a villany, a két férfi most is a postaládák elõtt áll, könyékig feltûrve az ingük, a kezükben festékes doboz.  Látásból ismerem õket, az egyikük a negyediken, a másik az ötödiken lakik, most egész nap itt dolgoztak, elõbb kikalapálták a behorpasztott dobozokat, aztán újrafestették õket, mert nem bírták nézni, hogy milyen vedlettek ezek a ládikák, éppen a végére járnak, aranyból, ezüstbõl és barnából keverték ki ezt a szép, bronzos színt, holnap reggelre, mire jön a posta, már meg is szárad.

Nem is esett az esõ, hiába ígérték.

Éjszaka lehet, hallom majd a párkányon a kaparászást, esetleg fel is kelek, hogy megnézzem, kik alszanak ott.

Mi írnánk, ha írnánk.