Tudható, a foci körülbelül annyiban különbözik az élettõl, hogy az egyikben világosan láthatóak a pályát határoló vonalak, mi több, a sarkokat még élénk színû zászlók is jelölik.

Az egyikben világosan látni, ki hová tartozik, ha gólt ér el valaki, annak többen is örülnek.

Az egyikben nagyjából ki lehet számítani, hogy meddig tart a küzdelem, és ha nem is túl sokat, de mégis lehet beszélni azzal, aki végül lefújja az egészet.

Ami a kiállítást illeti, úgy emlékszem, közel három évtizedes futballista-pályafutásom alatt egyszer se kaptam piros lapot. (Sárgát se sokat, holott sokak szerint jót tett volna nekem néhánnyal több.) Egyszer, amikor Újpesten játszottunk a Budapesten élõ kínai közösség Sárkányok nevû csapata ellen, egy vehemens, derékon felüli rúgás megvitatása olyannyira elfajult, hogy a félbeszakadt mérkõzésre végül ki kellett hívni a rendõrséget. Sokak szerint ez volt az elsõ etnikai típusú összecsapás Budapesten a létezõ szocializmus évei után, holott csupán a magas láb problematikájáról cseréltünk eszmét. De emlékszem olyan esetre is, a ma már nem létezõ Szellõzõ Mûvek pályáról, amikor a középhátvédünk (ma már ambíciózus sportmenedzser) hirtelen felindulásában a szögletzászlót karóként megragadva vette üldözõbe az ellenfél (megítélése szerint alattomos eszközökkel operáló) középcsatárát. A meccsen egyikük se futott annyit, mint akkor. Vagy amikor az Államigazgatási fõiskola cspata ellen harcoltunk életre-halálra, és a kirobbant verekedésben pontosan éreztük, hogy a rendszerkiszolgáló csinovbnyikokon ütünk jó nagyot. Szép játék a futball, majdnem olyan sûrû, mint az élet. Általában sûrûbb. Sima pofozkodásokat, salakdobálásokat és lökdösõdéseket minek említenék. Mondom, én valahogy kívül voltam ezen, egy kulturált középpályás adjon magára.

Most pedig már nem is csak a kívül, de megvallom, mintha untatna kissé ez a mitológia.

Vagyis inkább a hasadtság.

Hogy volna a világnak olyan része, ahol szemérmetlenül habzsolják a valóságot, hétrõl-hétre kétszer is, és vagyunk mi, akik a képernyõn át nézzük õket (én nézem).

Hogy arrafelé van a létezés, itt meg vannak a szavak.

Hogy csak nézünk és beszélünk.

Igaz, a fociról való beszéd (beleértve ebbe a képeket, sõt, szerintem a televíziós archívumok virtuális világát is) lényegében éppen úgy a saját szabályai szerint mûködik, mint az igazi füvön, igazi emberekkel bonyolított játék. Ahogy a gladiátorság egyre inkább színpadszerû létezése a valószerûtlen, az átlagtól eltérõ felé nyomja a gladiátorokat (futballistákat), ugyanúgy az errõl folyó beszéd (festmény, mozgókép) is tulajdonképpen abban a tartományban kezdõdik, ahol a megszokott véget ér. (Kit érdekelne egy átlag mérkõzésrõl folyó átlag-beszéd?) A törzsi élmények megélése, a ritualizáltság, a mitológia-építés így jöhet létre: a valós pályán (pályaszélen) a már nem-emberi teljesítménnyel, a mitológiában a többszörösen átpárolt toposzokkal. A különös az, hogy a nagypályás foci (bárki tudja, ha próbálta már) meglehetõsen magas szintig szinte kizárólag a fizikáról szól: jobb az, aki gyorsabb, erõsebb, többet fut. Hiába bõrözöd fel a hátvédet, ha újra eléd kerül, s hiába tudnál zseniális labdákat adni, ha folyton lelopják a lábadról.

A mitologikus (tehát érdekes) futball viszont éppen a fizikán felüli tartományban kezdõdik: ott, ahol a gyorsaság, a kitartás, az erõ már nem is kérdés. A váratlannál, a kiszámíthatatlannál – éppen úgy, mint minden érdemleges mûvészet. (Nem véletlen, hogy ma már a tizenéves szupersztárok idejét éljük, és egy huszonöt éves játékos eljuthat a kiégettségig.) Tulajdonképpen kit érdekel, hogy pl. Lionel Messi mennyit fut százon? A nézésre (beszédre, képre) érdemes foci lényegében ellent mond a fizika törvényszerûségeinek, de legalábbis megkérdõjelezi õket –éppen ezért lehet érdemes megnézni egy különben rossz meccset is, akár egyetlen egy jól sikerült mozdulatért.

Ehhez társul a foci kettõs kiszámíthatatlansága: az, hogy nincsen olyan tehetségtelen ember, akirõl legalább egyszer ne pattanhatna jó irányba a labda (de van egyébként, én is ismerek ilyet, pl. a magyar íróválogatottból), és az, hogy valóban nem létezik még egy olyan csapatjáték, ahol ennyire gyorsan és esetlegesen változhatna a játék képe. (A reménykedés egyébként is szép nemzeti toposz.) Sõt, ide tartozik a foci demokratizmusa: ez az egyetlen labdás csapatsport, ahol nincsen semmi jelentõsége a testméretnek: a kétméteres ember éppen úgy lehet jó futballista, mint a fél méterrel alacsonyabb.

Tekintve, hogy a felmérések szerint folyamatosan mintegy kétmilliárd ember figyeli (hallgatja, nézi) a futball-világot, semmi kétség affelõl, hogy ez az a totális hasonlat, amiben minden történésre (a kézszorítástól a csókig, az ölelkezéstõl a teljes kielégülésig, az unalomtól a tmegsemmisülésig) megfelelõ példát találhatunk.

Másképpen: nincsen olyan foci, ami ne az élésrõl beszélne.

Megjegyzem, immár az se lehet véletlen, hogy a kilencven perces játékidõ megegyezik egy bevett játékfilm hosszával: filmet is (focit is) azért néz a többség, hogy kikapcsolja magát a létezõ világból. Elfordul, vagyis odafordul, hogy egy erõsebb, de legalábbis intenzívebb létezés illúzióját kapja.

Egy kétmilliárdos társasjátékban nem a futball a hasonlat, hanem bármi, amihez a futball hozzáér: legyen az Bundesliga-frizura, a szocializmus felkelõ napja, a sárga brazil mez vagy a futballtrikókba bújt bánatos szemû magyar írók. Éppenséggel abban a fizikán túli tartományban, ahol nagyon is otthon vagyunk.

Ismerõsök néznek ránk, de máshogyan.

Kibillennek a közhelyek, de mi ezért szeretjük õket.

A fizikán túli, virtuális futball (létezés) képei olyanok, mint a csapóajtók: ha felnyitod õket, s rossz helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Ha felnyitod õket és jó helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Létezés a fizikán túl.

Óvatosan azért kezdhetünk mozogni.

Jön lassan már a tavasz, nemsokára érezni a zöld fû szagát.

Mert vagyunk akik vagyunk. Rövidtávon persze, mert hosszútávon nézve állítólag mind halottak leszünk.

Viszont addig is: nincsen szebb hang, mint a labdapattogás.