Vasárnap, tavasz

Fûszag van és süt a nap, egy merõ labdapattogás a reggel, már a redõnyön is átszökött, most meg beömlik az ablakon, jön a tavasz, megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy bebújás, ez a gondom óriás, átzubog a fény a még kopár ágak között, visszapattan a macskakövekrõl, hajnali nedves a fák törzse, barnább foltok a barna kérgeken.

Két hete még tél volt és vastag hó, amikor a túloldalon, a hangszerjavító elõtt egy Opel elütött egy férfit, na jó, nem is elütötte, nagyobb volt a riadalom, fellökte csupán, ahogy kilépett a cukrászda ernyõje alól, rögtön tömeg verõdött össze, nézték az olajos sárfoltot a piros sídzsekin, odabentrõl hoztak neki egy párnás széket.

Mert akkor még nem volt az erkölcs romlott, bazdmeg!, mondta hangosan az egyik bámészkodó, ugyanolyan kék munkásoverallt viselt, mint a társa, akinek könnyedén a vállára tette a kezét.

A sétálóutca torkolatánál egy baseball sapkás, joggingos ember a hasával dõlt a kék Suzuki csomagtartójának, vetkõzött, nem törõdött a hideggel, lehúzta a joggingfelsõjét és komótosan nekikészülõdött, kis terpeszbe állt, fehér atlétatrikóban, kényelmesen, úgy húzta fel a baljára a vérnyomásmérõ szalagját, zümmögött a digitális készülék a csomagtartó tetején. A még fagyottas virágágyásban egy hátizsákos asszony ásta a földet, kimért mozdulatokkal taposott az ásóra, egészben fordította át a hantokat. A pékség melletti kapualjban egy öltönyös, nyakkendõs férfi hátrahajtott fejjel itta a dobozos sörét, még így, ivás közben se vette le a szemét a szemközti ház befüggönyözött emeleti ablakáról, a másik kezében, a csuklójára húzva szatyor zörgött, a fehér nejlonon áttetszett egy doboz  piros díszcsomagolása. 

Kisfiam, csak a pénzedet szereti, nem téged, kiabálta egy vörösre festett asszony a mellette sétáló férfinak, nem baj, rázta meg a fejét mosolyogva a férfi, nem baj, mert a pénzem is én vagyok.

A mentõsök dzsekije is piros volt, ki se nyitották az autó hátsó ajtaját, behajolva, a sofõrülésen töltötték ki a papírokat.

Közben a baseballsapkás befejezte a vérnyomásmérést, visszaöltözött és elrakta a Suzuki csomagtartójába a készüléket, felvette a kabátját is, indult dolgozni, a bal karján, éppen ott, ahol a vérnyomásmérõ szorította, sárga betûs szalag mutatta a foglalkozását: parkolóellenõr.

Az elütött férfi egyedül sétált át a téren, megállt a bedeszkázott szökõkútnál, nézte a deszkák közé fagyott jégszemeket.

A halálnak nincsen fénye, se árnyéka, de van valami rozmaringszaga.

Éjszaka a kihalt téren inkább kétségbeesetten, mint lelkesen egy rekedt hang ordította újra és újra: Hajrá, Diósgyõr!, kicsi szünet és újra: Hajrá, Diósgyõr, aztán csak annyit, már messzebbrõl, hogy hajrá!

Nyitva tátongott a lelkem, mint egy slicc.

Mérõléces angyalok veszik szemügyre a világ állapotát.

Édesem, majd ha újra angyalok leszünk.

A nyitott ablakon át fennhangon szállt el egy mondat: hogyan van az kitalálva, hogy olyan közel van egymáshoz az élvezet és a szar?

A virágágyásokat két hét alatt ásta fel a hátizsákos asszony, közben meg-megállt, egy rádió fülhallgatója tapadt a füléhez, mintha táncolna, néha körbelendítette az ásót.

A piros dzsekis férfi kitisztítatta az olajos sárfoltot, nem fájt semmije, mégse ment vissza dolgozni, a mentõsök is azt mondták neki, micsoda szerencséje van, ez egy második születésnap, gondolkodjon el ezen, egy új élet, két hét múlva a tízes számú ház negyedik emeletérõl vetette ki magát, a korláton hagyta a piros dzsekijét.

Süt a nap, tavasz és zubog a vasárnap, telis-tele parkolási büntetõcédulákkal a környék minden autója, két lány megy át az úton, amelyikük elõrébb van, féllépésnyi távolság csak, hátra se nézve visszanyújtja a kezét, így, kézen fogva mennek át, sietnek valahová nagyon.