A kötet ajánlásai között ismeretlenül is Dr. Dombi Péter Pálnak és családjának mond köszönetet élettörténetükért. Mit lehet tudni róluk, és hogyan találkozott a család történetével?

A szó szoros értelmében ismeretlenül köszönöm nekik, ugyanis egy falutörténettel foglalkozó szociográfiai kötetben olvastam egy riportot, amiből kiindultam. Más kérdés, hogy természetesen sem az ő családjuk történetét, sem az én családom történetét, amit hozzáolvasztottam, nem hagyhattam érintetlenül. Részben azért, mert egy jó regény olyan emberi sorsot választ, amiben lehetőleg minél több olvasó ismerheti fel a saját családja életét, részben pedig azért, mert valahogy úgy képzeltem, hogy ennek a két családnak az együttes története mindannyiunkról, egy Magyarország nevű családról szól.

A könyv lapszélein jegyzetek kaptak helyett. Az olvasónak időnként az az érzése, mintha ezek egy kisgyereknek íródtak volnak, aki szinte semmit se tud a magyar történelem rendszerváltás előtti évtizedeiről. Színesíteni kívánta ezzel a szöveget, vagy tényleg újra kell mesélni azt, ami egykor magától értetődő volt Lajka kutyától kezdve a Kommunista szombatig?

Az ember általában nem a történelemben éli az életét, s ritkán gondol úgy a vele megesett dolgokra, hogy lám, micsoda történelmi idők voltak… Egymásba olvadnak a hétköznapok, s évek, évtizedek múltán bukkan elő, hogy amikor mi éppen szerelmesek voltunk, vagy a gyermekünk született, mellesleg ennek az országnak megfordult a sorsa. Az oldaljegyzetekkel ezt a kettősséget is szerettem volna érzékeltetni: a hétköznapokba beledarált saját időnket, és a mellettünk elúszó történelmet. Amúgy meg ahogy írtam a történetet, s felidéződtek bennem ezek a szavak, fogalmak, mondatok, olyan hihetetlen élményanyag ömlött elő, hogy ezt is érzékeltetni akartam. S igen, jól látja, ezek olyan tömény, erős fogalmak, hogy a legjobb a maguk abszurditásában, szinte szótári módon megmutatni őket. Íme: ilyen volt a körmös traktor, a Lajka kutya, a kiváló kisdobos kitüntetés és az Úttörőköztársaság Csillebércen, s mindeközben ilyenek voltunk mi is.

A könyvben rengeteg tárgy, használati eszköz, versidézet, szín és szag tűnik fel, főleg a hatvanas és a hetvenes évek mindennapjaiból. Személyes emlékek törtek fel Önben?

Mint mondtam, két család életét, történetét ötvöztem egybe, s ebből az egyik az én családom. Természetesen nagyon személyes könyv ez, amiben főként a saját emlékeim és érzelmeim irányítottak. Sőt, elárulok egy műhelytitkot: nem is így, nem is ezt a regényt akartam én megírni. Eredetileg csakis a hetvenes évekről, a gyerekkoromról, arról a szürke, felfoghatatlan kavargásról akartam mesélni. Arról, hogy lehetett-e boldognak lenni akkoriban, vagy hogy felismerték-e az emberek a boldogságot. És amikor elkezdtem megírni a saját történetemet, sorra nyíltak ki az ajtók a többi történetre, húzták egymást a mesék, összefonódtak a sorsok, szinte észre se vettem, és már száz év történelmét, családtörténetét meséltem el, egészen a máig.

És ha már a tárgykultúra került szóba, mit gondol az elmúlt pár évben felfutó retrólázról? Valóban ennyi báj és otthonosság jellemezte a korszakot, vagy elsõsorban a kollektív amnézia jelenségérõl beszélhetünk?

A retróláz jelentős részben a reklámipar és a divat terméke, ráadásul egyáltalán nem gondolom, hogy bájos lett volna az az idő. Vagy ha igen, hát csak annyira, amennyire az ember az akkori önmagát bájosnak vagy szépnek tudja visszalátni. Miközben tudhatjuk, hogy egy gyereknek legalább olyan mély szerelmei és fájdalmai lehetnek, mint a szüleinek. Ami pedig a felejtést illeti, a bölcs mondás szerint, ha nem adatott volna meg a felejtés az embernek, hát hamarosan valamennyien meghülyülnénk. Kár, hogy hogy mifelénk ez a felejtés az érzelmekre és szenvedélyekre is kihat: olyan ország vagyunk, ahol a túlélés árának az tűnik, ha mindent kitörlünk, ami súlyként ránk nehezedne. Pedig egy kis tőkesúly nem árt az embernek.

A kötet szereplõi mintha folyton "lemaradnának" saját életükrõl, nem élik ki teljesen a vágyaikat, harc helyett rendre a kompromisszumokat választják. Mintha a történelmi fordulatokkal, politikai rendszerekkel se tudnának mit kezdeni. Adódik a kérdés, hogy tényleg a túlélés lenne az örök játszma mifelénk?

Magyarországon generációkon át úgy nevelkedtünk, hogy választanunk kellett a beolvadás vagy a kiválás között, s a családok többnyire azt tanították a gyerekeiknek, hogy a túlélés fontosabb, mint az élet élvezete. Mifelénk folyton túllenni, túlélni akartunk, miközben nem tanultuk meg, mit jelent a boldogság, még akkor sem, ha éppen benne éltünk. Sőt, nem tanultuk meg elmesélni sem a saját életünket, következésképp a jelentéséről is csak sejtelmünk lehet. Ebben a regényben én éppen erről a jelentésről szerettem volna mesélni: az élni tudás és akarás bátorságáról. Arról, hogy a történelmi díszletek között, a hétköznapokban mit jelent, hol lakik, ha velünk lakik a képesség, hogy legalább egy kicsi időre boldognak hihessük magunkat.

(kérdező: Szathmáry István)