|
(Borbély Szilárd írása)
A kötet alcíme annyit árul el még az olvasónak előzetesen, hogy
Boldogságnovellák. Kicsit blikkfangosan, reklám-ízűen mondhatnák
mindjárt, hogy könyv a húsz boldogságról. És ez így jó, mind a kettő, a
cím is meg az alcím is, mert csak jó érzéseket kelt.
Az meg eleve jó
ugye, hogy boldogság. Ezek után derűs és könnyű, kicsit talán frivol
témákat remélhetne az olvasó. Ám reméljen inkább mást. Kőrösi ugyanis
szeret olyan címeket adni, amelyek vonzzák az olvasót. Ez könyvpiaci
szemmel rendben van, pedig valójában nem marketingfogásról van szó.
Mindig rejlik ezekben a címekben valami csavar, valami csapda, picinyke
csúsztatás. Kicsit sosem az, aminek elsőre látszik. És ha nem is
pontosan úgy, ahogy egy átlag könyvfogyasztó, a tisztelt léha olvasó
reméli, mégis csak beteljesíti a könyv húsz novellája azt, amit ígér:
történeteket a hűségről és a boldogságról. És van boldog vég, hiszen ez
is elvárás. Most röviden csak annyit: hogy van, de nem úgy, ahogy
várnánk.
Mert Kőrösi ebben a kecses, elegáns kötetben klasszikus novellákat
gyűjtött össze. Sűrű leírások, kihagyásos elbeszélésmód, drámai
fordulópontok. Egyszóval visszaköszön a novella hagyományos, már-már
avítt formája és kellékei, hogy aztán mégsem egészen úgy legyen, mint
gondolnánk, ez teszi igazán érdekessé a kötetet. Kőrösi rövid,
fordulatos, csattanóval záruló történeteket mesél el. Az elbeszélés
technikája is klasszikus: külső, mindentudó narrátor beszél itt, aki
mindent lát, mindent tud, mint egy isten. Hőseit kívülről és belülről
ismeri, néha pontosabban is, mint azok magukat valaha is kiismerhetnék.
De hisz ezért ő az elbeszélő, és nem a hősei. Különös, szelíd,
reménytelen, nagyvárosi történeteket ír le. Sajátosan erős hangulatot
teremt, líraian kimerevítettek a pillanatok, amelyeket felmutat.
Történetei képszerűek, kitartottak, mintha filmet néznénk. Erős képei a
tudat képei. Az elbeszélő a séta meditatív, monoton, befelé figyelő
csendjében tűnődik el a világról, dolgokról. A kötet húsz novellájához
előzetesen erős összefüggést teremt a Szép Ernő-mottó. Az álmatag,
tétova, különös figyelemről szól Szép Ernő is, amelyben a boldogság
szinonimája leginkább a hűség, a kitartás, a legyőzetés moccanatlansága.
A hűség ezeken a novellákon keresztül jelentésváltozáson megy
keresztül, a boldogságnak más értelme lesz. Az egész könyvet áthatja,
amolyan szépernősen, a melankólia. Stílusa is régi fotók nemes patináját
idézi meg, ahogy a lírai hasonlatok technikájából építkező elbeszélői
hang kedvelt hasonlító szavai a kicsit ódon és patinás akárha, mikéntha
etc.
A kicsiszolt mondatok búsan zengnek, hullámzanak, áradnak, metszett
kristálypoharak, ódon fények csillannak meg a visszafogott, leíró
szövegekben, melyek az ember nélküli tereket írják le. A természet
fogalmával látszik leginkább kapcsolatban lenni ez a tér, de ez sem az,
aminek látszik, mint annyi minden ebben a prózában. A városi tér emberi
jelenléttől megfosztott leírása ugyanis feszültséget hordoz. A természet
az irodalomban hagyományosan az ember előtti, a társadalmi szférán
kívüli világ megjelenítését szolgálja. A város azonban mindig és
mindenhol emberi jelenléttől terhes, hiszen a terek is megtervezett
terek, a házak fölött az ég sem a naiv természet végtelenét jelöli, az
is emberileg alakított és behatárolt perspektíva. Kőrösi nagy mestere
ennek a térnek, ahogy finoman, néhány intenzív mondattal megrajzolja, és
benne történeteket, életeket, sorsokat mutat fel. A kicsi teljességet.
(Élet és Irodalom, Ex Libris, 2011. okt.28.)
|
Kritikák 
