Kőrösi Zoltán

Fotó: Kocsis Zoltán

A legújabb Kőrösi Zoltán-kötet húsz novellát tartalmaz, húsz kis remeklést örömtelenségeinkről és örömlehetőségeinkről, szeretéseinkről és szeretni nem tudásunkról, szerelmes és szerelemtelen éveinkről. S igen, szó kerül benne hűségről és hűtlenségről is, mint az emberi kapcsolatok egyik, ám nem kizárólagosan legfontosabb eleméről. A történetek azonban jószerével nem e tárgy körül forognak. Mert az a bizonyos hűséges férfi éppen úgy feltűnhet az olvasó előtt a következő lapon, mint az a másik, a hűtlen, éppen ezért az alcímet sem szabad szó szerint értelmezni: ezek a „boldogságnovellák” nem boldog írások boldog emberekről, hanem boldogtalanságaink és boldogságeshetőségeink minőségi tanúsítványai.

S főleg nem egy boldog író írásai – igaz, Kőrösi íróként nem is boldogtalan. Kőrösi Zoltán számomra ízig-vérig „fővárosi” gyökerű alkotó, a szónak persze nem földrajzi, hanem szociokulturális értelmében: úgy érzem, polgári a tekintete, pedig tudom, nem szereti (ő sem szereti) az irodalmi felcímkézést. Nem azt mondom, hogy nem ismeri vagy nem tudja megírni a kelet-európai falusi életet, és nem is azt, hogy egy „fővárosi” író jobb vagy rosszabb író lenne a „falusinál”. Hanem azt olvasom ki a prózájából, hogy inkább a nagyvárosi csúcsforgalom lüktetésére ver a szíve, semmint a falusi vasútállomásokon átzötyögő tehervonatok lassú zakatolására. Új kötetének legtöbb hőse is a városi középosztályban van otthon: levegőzni a balkonra jár, sétálni a körútra.

Az ő hétköznapi figurái a mindennapi társadalmi élet intézményeiben szerzik lelki sebeiket. Jellemző az alakjaira, hogy nem küszködnek identitásválsággal: a maguk társadalmi szerepük és helyük szerint élik meg a szenvedést. Soha nem a szociális pozíciójuk bizonytalan, „csak” az emberi sorsuk. Feltűnő az is, hogy nem perlekednek se ördöggel, se istennel, sem semmiféle metafizikai teremtő erővel: e novellák hősei nem a nagybetűs Létezést élik, hanem a kisbetűs életüket. Nem istennel harcolnak, hanem létező – majdnem azt írtam: valóságos –emberi drámák szereplői.

Kőrösi a mai társadalomban élő megfi gyelő: nála megrendítő történet kerekedik egy villamoson tett utazásból, novellacím a füles fotelből és halálos kaland a temetőbe járásból. Amúgy a Füles fotel, a kötetből ez az egyik kedvenc írásom, amelyben Kőrösi ilyen színvonalon képes írni az éjszakáról: „Nem is volt igazán éjszaka, csak koromfekete lepkék kerültek elő, egyszerre sokan lettek, összetapadtak és eltakarták a fényt. Érezni lehetett a testük puhaságát, és ha visszafojtotta a lélegzetét, hát hallani lehetett az alig-alig mozduló hártyás szárnyak zizegését is, aztán már minden egyes szárnycsapást, néha. Ha valahol rés támadt közöttük, felvillant egy-egy apró fény, úgy, akár a felhők mögül a csillagok.” Aztán ugyanebben az írásban a nappali hőségről: „Süt a nap, füst leng az aszfalt fölött, benzingőzzel remeg a levegő, egymáshoz tolt dobozok, úgy sorakoznak a körúti házak, dobozok a dobozokban, doboz az ágy is.”

A szerző könyveit olvasom és szeretem, magamban „várostájképnek” elnevezett leírásait pedig kimondottan nagyra tartom: megszoktam, sőt rászoktam, hogy írásai zömében ragyogóan megírt természeti képeket találok. A kortárs prózairodalomban kevesen tudnak olyan gyönyörűséges és lírai természeti képeket produkálni egy-egy városi utcáról, ahogyan ő. Ebben a tekintetben írásművészete Nádas Péteréhez mérhető. S abban is, hogy Kőrösi nyelvének, stílusának andalító zsongása van, amely a látszólag bukolikus derű ellenére sem válik falssá, nem fordul émelygős giccsbe és nem lesz emészthetetlenül gejl. Hűséges olvasói már tudják: a hangulatfestés Kőrösinél messze nem öncélú tobzódás a nyelvi eszköztárban, hanem a történetek elmesélhetőségének egyik legfontosabb eleme. Az aprólékos műgonddal megformált Kőrösi-mondat ugyanis olyan, mint a gyémántvágó: tökéletes szerkezetű, szép és nemes, ám nagyon tud fájni, ha érzékeny területre téved.