|
SzabóRóbert Csaba: Milyen is egy nőváros? (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros) |
|
|
|
|
Írta: Kőrösi
|
|
2011. március 07. hétfő 16:47 |
Milyen is egy nőváros? (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros)
Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros. Kalligram, Pozsony, 2004.
A Szabadság híd a Dunával, átellenben a Közgáz egyetem épületének felvétele szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros
című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a
főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben; érzékeny, de
megfelelőképpen adagolja a rútságot, ha szükséges, Budapest, de
felismerhetetlenül szép, mintha a kiküszöbölő, szelektív képzelet egy
elkülönített, személyes, mégsem magán-, hanem közteret – a város egy
darabját – illetné azzal a tulajdonnévvel, ami egy jóval nagyobb
területen elhelyezkedő városhoz tartozik megcáfolhatatlanul.
Vagy
mégsem? Kőrösi Zoltán azt a szűkebb teret lakja be írásával, azt a
helyet tulajdonítja Budapestnek, ahol él, ahol mindennapos, ahol a
hétköznapjai visszatekerednek és az észlelés írásba átfordított
hatalmánál fogva egy közös történet részeivé válnak, Budapest, nőváros
címen. Mert tulajdonképpen ez az egyetlen összetartó erő, ami kötetként
működteti ezeket az írásokat, és ha kölcsönös viszonyt feltételeznénk,
ne riadjunk vissza, valóban így működik ez: a történetek a városról
szólnak, a város pedig a történetekről. Nem pusztán helyszín, hanem a
történet egy része, bele van itatva a történet: a falakba, utcakövekbe,
házakba, lakásbelsőkbe, és nem utolsósorban az emberek arcába. Akkor sem
tévedünk, ha metonimikus viszonyt gyanítunk, hogy a város egy részét
hívjuk Budapestnek; nem a város egy része, nem ezt a körülírást, hanem
egyszerűen a Budapest elnevezést használja az elbeszélő. És az is igaz
lehet, hogy nem csupán helyszín a helyszín, hanem a narráció része, mert
különben mi végre lenne tele ez a könyv képekkel, mi végre simulnának a
képek a szövegek alá, és ugyanúgy, ahogy a helyszín sem helyszín, hanem
valami több: a kép sem illusztrációként van jelen, hanem a szövegek
részeként. Ugyanúgy tagolódik is. Soha nem látjuk egészében a képet,
hanem csak részletei villannak fel, nagyítódnak, töpörödnek, nyúlnak,
torzulnak, közelítődnek, oldódnak. Mintegy leképezi az író munkáját,
ahogy az megalkotja, epizódról epizódra felépíti a történetet, vagy csak
egyszerűen leír... nem, nem ír le egyszerűen, hanem rég látott
részletező kedvvel felépít, szinte fényképez egy-egy helyzetet,
utcarészletet, arcot, vagyis mindazt, amit a képek is szállítanak,
hoznak magukkal, ugyanolyan otthonossággal és idegenül egyszerre, ahogy
Kőrösi Zoltán felépíti vagy rekonstruálja az egykor volt és mostani
Budapestet. És tudjuk, mit jelent az, amikor azt mondjuk, Budapest.
A cím, Budapest, nőváros nem csak a főváros játékos fölülírását,
majd egy utca és térdarab behelyettesítését végzi el, hanem a
kijelentéssel kijelöl egy álló időt, egy olyan időt, amit elkülönítve,
kiemelve kezel, amivel el lehet bíbelődni, megfigyelni, mi tartozik
hozzá, milyen emberek lépnek be ebbe az időbe, vagyis milyen tér jön
létre ezáltal. És amikor az idő térrel bővül, ott óhatatlanul pontos
leírásra van szükség, körülírásra, ami milliméterről milliméterre
köteles dokumentálni, hogyan jelennek meg a külföldi kirándulóbuszok a
téren, miként söröznek késő délután a tér lakói, hogy milyen a bokrok
közé magán könnyíteni elvonuló cigánylány felcsörrenő mobiltelefonjának
Törökindulója, és főként: miféle történeteket kell, ugyanolyan
precizitással, mint ahogy fákat figyel meg például az ember, leírnia.
Ennek megfelelően tárgyilagosak azok a közlések, amelyek egy-egy ember
történetét vezetik fel: „Egy ember története, aki egy délutáni álomból
felriadva félálomban vizelni botorkál...” (115.); „Egy férfi története,
aki hat évvel ezelőtt egy viharos szerelem révén elcsábított egy nála
valamivel idősebb, kisgyermekes anyát.” (117.); „Egy asszony, egy
vidéken, a Tisza-parti város egyik lakótelepén élő nyugdíjas
öregasszony, aki csaknem az egész napot szenderegve tölti.” (140.).
Mindazonáltal legalább kétfajta megközelítését dolgozza ki Kőrösi Zoltán
annak, miként írható le ez az egyszerre szűkre szabott, de mégis
hihetetlenül tág hely.
Az
első az álló idő törvényei szerint alakul, mintegy szorosan
hozzátartozik a címhez, a címben megfogható folytonosságot,
időtlenséget, mozdulatlanságot követi, és ezt részletezéssel, precíz
leírással szolgálja ki, mintegy az ismertetésben elmerülő lassú
fuldoklással. Állandó, visszatérő szószerkezetek játszanak alá ennek a
leírásnak, újra és újra nekifut, az elmondás nehézségével számol le az
elbeszélés, a leírás: „A mi környékünkön az is szép...”. Nem pusztán
variációkról van szó, hanem leltárról, ami a képzelet és a konkrét tudás
közötti vonalat mosva össze sűrűsödik listává.
És van egy másik fajta történetmondás, ami kifut az álló időből, ami
elszakad és távolabbra iramlik, gyökerei és nyelvi megformáltsága
azonban szintén a végtelen időhöz köti, ahhoz a síkhoz, ami konkrétan
megfogható térrel egészül ki, lép szimbiózisba. Azokról a történetekről
van szó, amelyek nem pusztán egy szituációt, és annak körülírását,
aprólékos, szinte statikus ábrázolását hozzák, hanem azokról, amelyek
megnyúlnak, formát öltenek, a narráció eszközeivel élnek, és általában
egy egész emberöltőt, egy vagy több sorsot hurcolnak magukkal, vagyis
szintén felsorolások: egy ember életének eseményeit számozzák be. Ezek
az életek pedig Budapesthez vannak kötve, a nővároshoz. A város
identitásának legfontosabb szempontja a nem kérdése: „Vannak női városok
és vannak férfivárosok is, némelyikből csak hosszú tapasztalás révén
derülhet ki, hová is tartozik, sőt, van olyan, hogy egy város az idő
múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek,
Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a
sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a
Dunára néz, a Margitsziget bozontjára, a melleket formáló budai
hegyekre...” (29.). És egy nővel való hosszú együttlét majdnem azt
jelenti, innen tovább nem is érdemes másra emlékezni, mint amit a múlt
és a jelen együttesen kínál fel.
Nem baj, ha olvasás közben tovább lapozol, és a képeket átléped, mert
valójában nem zárod ki őket, mint ahogy a szöveg is benned marad, ha
csupán a képek ritmusa szerint lapozod ezt a könyvet. Archív és
napjainkban készült felvételeket (Czabán György fotói) találsz ebben a
könyvben, hogy az elmondhatóvá váló történetek pontosságát a kép adta
kézzelfoghatóság erősítse, vagy a képek idegenségét a szöveg
otthonossága, a reggeli ébredés pillanatainak megannyi leírása
egyengesse. A képek szorosan a szöveg testébe ékelve, sohasem teljesen,
hanem csak egy-egy részletükkel mondják, bővítik a történet lehetséges
elágazásait.
A Ferenc József híd a Dunával – hogy a nevek, akárcsak a történetek,
többféleségére hívjuk fel a figyelmet –, átellenben a Fővámház felvétele
szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján,
mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával
felszínre hoz ebben a címben.
Elbeszélések, novellák gyűjteménye, vagy képeskönyv ez a kötet, a
megnevezések ugyanúgy fölcserélhetőek, mintha egy város, egy nőváros
valamelyik történetét mesélné az ember, miközben valaki magában már
ugyanennek a történetnek egy másik változatát készíti elő titokban, és
még csoda, ha nem szakítja türelmetlenül félbe a nekihevült mesemondót.
(Megjelent: A Hét)
 |
|
Kritikák 
RSS-csatorna hozzászólásai