|
Az alábbi főszerkesztői tárcák a Litera.hu internetes oldalon láttak napvilágot.
Mire való egy főszerkesztő?(avagy a lector szalutál)
Minden nagyrabecsült Litera-olvasónak, íróknak és nem íróknak, költőknek és olvasóknak, könyveseknek és vásárlóknak, lapcsinálóknak és fogyasztóknak: a mondat első fele úgy szól, hogy folyó év (nagyon folyik) szeptember 15-étől Kőrösi Zoltán a Litera.hu főszerkesztője.
(Mivel ezt a mondatot most épp Kőrösi Zoltán írta, ebből legyen is elég ennyi.)
Ahogy termelési értekezleten mondanák, kiváló elődök után, s remek kollégák közé.
Mert az igazán fontos az, hogy a mondat második fele pedig valahogy így folytatódik. Megvannak a hangok, a betűk, a szavak, működnek a nyelvtani szabályok. Hiszen, aki próbálta már, pontosan tudja, hogy egy műhely működése, erőssége, műhelysége úgyis a szerkesztőkön áll – s abban a Litera nagyon erős. Illetve egy irodalmi műhely még inkább a szerzőkön múlik, s abban a Litera még erősebb. S a műhelység az olvasóké, a klikkelőké, ebben pedig a Litera a jelek szerint egyre jobb és egyre erősebb.
Szóval a szerkesztő, akár fő, akár nem, örül és szalutál.
Egyébként meg, kedves Olvasótársak, nagy terveink vannak, a határ a csillagos ég.
Hat éves lesz novemberben a Litera (születésnap a Millenárison!), megtörtént itt már minden, ami megtörténhetett, s ehhez képest jönnek majd nagy változások és szép tervek – ezekről majd nemsokára a jelen oldalakon bővebben is.
Elöljáróban annyit, hogy a site szolgáltatásait szeretnénk erősíteni: legyen szó hírekről, információkról, eseményekről, tudósításokról, beszámolókról és riportokról, a megjelent könyvek szélesebb körére való tekintésről, recenziókról és kritikákról, portrékról és soha nem olvasott publikációkról, s persze honi és nem honi vizekről.
S nem titok, hogy szeretnénk szorosabbra fűzni és kibővíteni azt az olvasói kört, tábort, közösséget, ami az eltelt hat évben a Litera körül kialakult.
S hogy jön ehhez ez a főszerkesztő?
Gyalog.
A Ferenc térről végig a Tompa utcán és a Rádayn, a Kálvin tértől a Kiskörúton keresztül a Rumbachig.
A többi, ha nem megy magától, akkor remélem, majd velünk.
A lector szalutál – 2.
Napok óta néztem az ablakomból a szemetelő esőt, a felhőket, most pedig tessék, egyszeriben kisütött a nap.
Allegóriából legyen elég ennyi.
Különben is, itt nálunk a téren olyanok a fák, hogy zöld még a lombjuk teljesen, mintha augusztus volna, s aztán elég egy kis szemerkélés, és máris megsötétedik mindenütt a díszburkolat.
Nyitott ablakok a rések a levelek között.
Ablak ez az enyém is, itt a harmadikon, néha nekicsapódom, mint egy őszi légy.
Két héttel ezelőtt azzal köszöntem be, hogy mit is szeretnénk csinálni a Literával: kinyitni és találkozóhellyé tenni, beszélgető és társalkodó sarokká, ahová érdemes benézni (ablak), akár ötletre, akár társra, akár olvasnivalóra, akár tanácsra van szükség.
Esendőség és jóakarat.
Aztán, már a levél megírása után rögvest, rájöttem, rossz volt ez a nyelvtani mód. Valahogy sokkal szélesebben kellene érteni ezt a többes szám első személyt.
Mert persze akarjuk és szeretjük és csinálnánk és alakítanánk. Persze.
És mert vannak, akik szeretik a Literát, s vannak, akik nem – ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy még ők is olvasgatják. Amivel én nem magunkat becsülném túl, mindössze annyit mondok, hogy ilyen ez a magyar irodalmi élet: hiányoznak a beszédek, a társalgások, hiányoznak a társasági közlekedések.
Mindig máshová van gondolva a történés, kopnak a hámsejtek, kicsi és nagy sebek lüktetnek.
Ül az ember a gép előtt, amikor pedig kimegy az utcára, megfújja a szél a lecsupaszított idegvégződéseket.
Nemigen szoktunk hozzá a társalgáshoz.
Hát mögött, asztal alatt, morcosan vagy sehogy.
Tán nem véletlen, hogy lassan minden szakma keresztül tudja nyomni az állami akaraton a maga törvényi szabályozását (filmesek után most a színháziak), az irodalom pedig már a kezdet kezdetén (irodalmi kerekasztal…) belehalt egymás ócsárlásába. Nem a hatalommal szemben működött, hogy célokat érjen el, javítson a körülményein, hanem a hatalom eszközévé vált, kinek-kinek a rövidtávú, apró céljaiért.
Mondom, nem akarnám túlbecsülni a Literát, de a jelek szerint az elmúlt években pótolni tudott valamit. Van, és ez jó.
Jómagam szeretem azt gondolni (na jó, hiszem is), hogy az irodalom (a nyelv) a szerencsés pillanatainkban megmutat valamit a létezés titkos szerkezetéből. Erősebb lét, ugyebár. S ugyan azt nem hiszem, hogy a Literánknak ezt a szerkezetet kellene megrajzolnia, ám azt remélem, hogy ezekről a pillanatokról, de legalábbis az érzésekről és szándékokról lehet beszélni.
Vagy olyan hellyé válhat, ahol érvényes lehet ez a beszéd.
Egyszerűbben: azt szeretnénk, ha az olvasni szeretők, a programok, események, hírek, olvasnivalók iránt érdeklődők ide jönnének – és itt akár beszélgethetnének egymással. (Az olvasás is beszéd.)
Ki akarjuk nyitni az abakot, mindenki legyen kívül is és belül is.
Ráadásul mindez már több, mint szándék - elérkezett az idő, hogy segítséget kérjünk, hiszen még ebben az évben szeretnénk új arculattal, kibővült tartalommal jelentkezni.
Tehát a kérdés.
Mi az, amit a Litera olvasói várnak tőlünk? Mi az, ami hiányzik?Mi az, ami segítene? Mi az, amin javítsunk? Ami javíthatná a használatot?
Ahogyan azt egy nagy, élő klasszikus írta teljesen eredetien az előző levelében: a határ a csillagos ég.
Mi pedig várjuk az ötleteket és kommenteket a LITERA ABLAK topicpa. Még ha megint esik is odakint.
A lector szalutál – 3.
A közös szoba
Gyerekkorom szép számú traumája közül csupán az egyik volt, hogy minősíthetetlenül közel esett egymáshoz a névnapom és születésnapom, mindössze öt nap választja el őket. Ráadásul a névnapomon mindenki a nőket ünnepelte (nemzetközi nőnap, ha valakinek ez ma még mond valamit), a születésnapomra pedig Petőfi, Kossuth és Vlagyimír Iljics Uljanov képeivel díszítették fel az óvodát és az iskolát.
Forradalmi Ifjúsági Napok, én meg maradtam név- és születésnaptalan.
Igaz, a családunk egyébként sem volt az a kifejezetten tortasütős, gyertyafújós fajta, s ugyan nem siettem, mégis, meglehetősen hamar elérkeztem a férfias kézszorítások ésa buzdító hátveregetések korába. Ráadásul azt is megtanultam, hogy állítólag adni sokal jobb, mint kapni, noha ennek igazságát inkább csak a házunk mögötti füves részen tapasztaltam, tudnillik ott gyakorta keveredtünk öldöklő harcba a szomszéd ház focicsapatával.
Például kötényt adni tényleg jobb, mint kapni.
Vagy egy jó passznak ketten is örülhetnek. (Copyright: Toni Kukoc.)
Mindehhez képest most születésnap van, forradalom és nőnap nélkül. Születésnap, ami azért az enyém is.
Igaz, néha még most is úgy érzem, valahol félúton vagyok, adás és kapás között. Beleléptem ebbe a literázásba, a nagyon vágyott Wirginia Woolf-i saját szoba helyett egy olyan közös szobába, ahol ugyan folytonosan mindenki kopácsol, csiszolgat és alakítgat, barkácsol és ügyködik, zaj van és forgatag, húzogatják folyton a függönyt, de ha elhelyezkedsz, egyre inkább észreveszed, lám, ez mégiscsak a tiéd.
Az ajándék, az adás és kapás és a szoba is.
Mondjuk egy olyan hely, ahonnan ugyan van hová hazamenned, ám egy olyan hely, ahová jó belépned.
A közös szoba.
Mifelénk (vagy másfelé is?) valahogy úgy van kitalálva az irodalom, helyesebben az irodalmi élet, hogy nincsen író és költő (na jó, kivéve azt a hármat), aki ne azt gondolná, hogy valahol, máshol, másokkal történik az, aminek vele kellene történnie. Hogy nyilván létezik egy szép és kedves társalgás, csak mintha őt hagynák ki belőle. (Valakik.) Lekésni folyton. S mintha az olvasók is ezt a bájos beszédet sejtenék, jobbára nem a csupasz idegvégződéseket akarják látni (azt is, de nem így), hanem a szalonok gyertyalobogását.
Is-is.
A kinyitható ajtó, a kényelmes fotel, a jó fényű olvasólámpa. A hely, ahol beszélni és jóízűen hallgatni is lehet, a jelenlét helye.
A jelenlét helye, ahol elcsattanhatnak kis fülesek is.
Úgy hiszem, itt vagyunk most.
Hat év alatt, folytonosan, de egyre erősebben.
Tologatjuk ugyan még a bútorokat, ezt-azt be kell lakni még, hű, mi hová került a költözésben, mi romlott el és mi az, ami lám, sokkal jobban működik, hoppá, innen hiányzik még valami, ott pedig óvatlanul egymásra hánytuk a székeket, de azt azért már látni is és érezni is, hogy jó ez, jó, tágasabb a tér és magasabb a mennyezet, vagy ahogy Krúdy írta, a vonzerőhöz mégis csak hozzátartozik egy csinos új cipő is…
A közös szoba, úgy is, mint a beszélgetés helye.
Piszkos cipővel belépni szabad.
A szó, ami elrepül a virtuális térbe és ott marad.
S ugyan senki ne higgye el, hogy az irodalom demokratikus köztársaság volna, köztársaságnak még csak-csak, az igaz, ám arisztokratikus. Így van ez jól. Mert attól még (már) hozzátartozik egy fényesebben, kényelmesebben megvilágított szalon, ahová mindenki befér, aki beszélgetni akar. Ügyes és halk léptű pincérek hordják körbe az ezüstszín tálcákat, diszkrét zeneszó szitál, s itt, a konyhabejáratnál anyánk éppen a csokimázra illeszti, majd meggyújtja a gyertyákat.
Hatévesnek lenni jó.
S bár ne hidd azt, hogy éppen itt és most mondják majd meg azt a néhány szót, amire oly rég vártál, de azért jól teszed, ha figyelsz.
Oldalszoba, közös szoba.
Legalábbis mi valahogy így képzeljük, születésnapon innen, belül és túl.
A lector szalutál – 4.
Hétköznapok
Olyan volt ez az elmúlt egy-két hét, mintha.
Mert éppen a Nagy Választás előestéjéig ott voltam az óperenciás túloldalán, New Yorkban, jelesül nem is affelé laktunk, ahol ezideig ismerősebb lettem, a Midtown-ban, hanem lent a Tribeca és a Soho találkozásánál, kínai negyed és Kis Itália. Egy másik város, ugyanott. Nem is az, hogy jó volt vagy nem, olyannyira más: első nap kegyetlenül fújt a szél, aztán meg kisütött a Nap és kabát se kellett, a Metropolitan Traviata-javal (Zefirelli, a díszletek árából megélne egy évig néhány magyar színház), hosszú séták a Battery-parkig, vagy fel a Colombusig, egymillió ember a maratonon, ráadásul a többsége jelmezben, a skótszoknyától a zászlókig, folyamatos, vad üvöltéssel, Brooklyn Múzeum és jazzhajó, felsőközéposztály és szikh taxisofőr. Jelenleg csak ott belül, a szigeten, Manhattan-ben kb. hét millió ember él, a többi közel húszmillió körülöttük. A drogériákban a kétszáz kirakott újságból százkilencvennyolc címlapján Obama mosolyog, sétál, mond, fog, ad, ígér, nyit és magyaráz. Az utcákon kizárólag Obama-kitűzőket lehet kapni, azt viszont mindenhol, hihetetlen erejű gépezet, a rossz tréfa szerint akárkiből elnököt csinálnának, egyszer láttam egy idősebb házaspárt republikánus jelvényekkel és zászlókkal, békésen ballagtak a Central-park felé. Maguk között biztosan déli akcentussal beszélgettek és gyapotszemcséket morzsolgattak a kabátzsebben. A történelem, ahogy csinálja önmagát. Hazafelé a repülőgépen a magyar steward, amikor a feleségem megkérte, hogy talán ne tegezze őt, válaszul azt mondta, miért ne tegezhetné, hiszen ő sem büdösebb, mint a magyar utas.
Csak hogy ne tévessze el az ember ott nyolcezer méter magasan az útirányt.
A huszonmilliós városból a tízmilliós országomba.
Ismeretlen terület, mármint amibe hazajöttem onnan, új Litera, régi arcok és új policyk, addig nyújtózunk, ameddig a takarónkat nyújtjuk.
Ismeretlenből az újba, mintha.
Hozzá a tél is, ami nem az én évszakom, ilyenkor nem pattog a labda, sőt, még a fű se zöld.
Van nekem egy baráti asztaltársaságom, hat kiváló férfiember és én, havonta összeülünk helyretenni a világot, szigorú férfiklub, kitűző nincsen rajtunk. Az elmúlt hétvégén volt szerencsénk Mádon, egy Szepsy nevezetű borásznál látogatni. (Ha valakinek ez a név nem mond semmit, nahát.) S ott lent, a mintegy száz éve a tufába vájt pincében álltunk, amikor ez a Szepsy, aki amúgy jó borász módjára a magyar nyelvvel is valami egészen különös, földközeli, s mégis verstani és kreatív viszonyt tart, ez a borászember arról beszélt, hogy van egy határ, ami után már nem kell újabb dűlő, nem kell a még több föld. Mert akkor már nem a kezeken és az agyakon múlna a bor. Mert akkor már az egy másik működés volna. Hogy tudni kell megállni és várni. Több ez, mint türelem, inkább úgy mondanám, az idővel való másfajta viszony, kilépés és biztonság. Hogy a kicsiség, ami szép, az egyben azt is jelenti, hogy mértéktartó szerkezetet fel is kell ismerni, el is kell érni, de utána merni kell befelé és lefelé ásni. Még ha oda-odaütődik is a könyék, megfordulni sem igen lehet már, ropog a derék. Mélyfúrások.
Még ha egyre kisebb a kisajtolt must aránya a későig meghagyott szemekhez képest.
Másnap férfiasan kezet ráztunk, s mentünk, indult ki-ki haza.
Hogy nyújtja az ember a takarót, gondolom én, de közben abban is bízik, hogy az idő múlásával nem egyszerűen leveti, lekoptatja magáról a lehetőségeit, de valamiként élesedik is.
A fogyó kés pengéje a folytonos fenekedésben.
De közben ügyelne arra is, hogy milyen volna az a must, cukortartalom és gyümölcsök.
Sírtam, mert ez volt életem legboldogabb napja, írta egy odakinti ismerős a Nagy Választás másnapján.
Nem csak írja, tudom, hogy úgy hiszik, hogy mostantól minden sokkal jobb lesz nekik. Tényleg hiszik, hogy mostantól minden más.
Tudom irigyelni őket.
Amúgy meg bejárkál az ember a Rumbach utcába, vagy itthon, a gép előtt, Literailag. Az íróasztal, a kompjúter, mint bástya.
Ki van nyújtva a takaró, dolgozzon az ásó.
Hogy az aprómunka, a maga hétköznapjaival és bátorságával.
Télidő.
Amúgy meg elállt a hóesés, a fák alatt zöld még a fű, tegnap úgy kavarta a szél a pelyheket, hogy ki se lehetett látni, most viszont süt a Nap, lehet, hogy odakint hideg van, viszont itt a szobámban még kabát se kell.
 |
Művek 
RSS-csatorna hozzászólásai