Az az eset az Erzsébet híd közepén

Az elmondások szerint Budapesten is történt egy különös eset. Azon a fülledt augusztusi szombat délutánon, amikor nem mozdul a levegő, és nem mozdul semmi, és olyan kihalt tud lenni a város, mintha egy titkos parancsra nem csak az emberek és az autók tűnnénekel az utcákról, de még a verebek is mindenhol a poros lombú fákról, és a sirályok is a Duna fölül, és csak valahonnan egészen távolról hallatszik valami mormolásféle, zúgás, valami zaj, amiről nem is lehet tudni, hogy honnan ered, vagy mit jelent, azon a délutánon az Erzsébet hídon áthaladó hetes számú busz motorja felmondta a szolgálatot. A nagy, csuklós járművön alig néhányan üldögéltek csak, s ehhez mérten nem is fogadta különösebb felzúdulás, amikor a busz, egyre lassulva, de még dohogó motorral felkapaszkodott ugyan a híd ívének a közepéig, ott azonban egyszeriben elcsöndesedve megállt. Sőt, az utasok még akkor is csendesen várakoztak, amikor a vezető kinyitotta a fülkéje ajtaját, eléjük állt, és a homlokát törölgetve elmondta, a motornak valami hibája lehet, ő már szólt is a központnak, persze ki tudja, mikor érnek ide, elvégre a szabadságok ideje van, arról aztán nem is beszélve, hogy ki mondhatná meg most, hogy vajon mekkora a baj. Csakhogy ez az átizzadt ingű, kopaszodó férfi még be sem fejezhette a mondandóját, amikor valami egészen furcsa csikorgás remegtette meg a fülledt levegőt. A legtöbben arra gondoltak, talán egy figyelmetlen autós fékezhetett a busz mellett, ám a hídon se közel, se távol nem látszott más jármű. Viszont még egy perc sem telt el, és a különös nyikordulás újra felhangzott, s ezúttal már kétség sem fért hozzá, hogy igenis a busz belsejében kell keresni a forrását. Mi több, az a hang harmadszor is megszólalt, de most már úgy, mintha nem is akarná abbahagyni. Még a busz ablakait is meg-megzörrentette ez az átható vijjogás, ami tagadhatatlanul az egyik hátsó kettős ülés felől jött, onnan, ahol csajk egyetlen utas ült. Egy szőke hajú, kék szemű, törékeny, fiatal nő, fehér bőrű, szív alakú arcán a rémület és a csodálkozás. És amikor aztán ez a nő lassan felállt, és kilépett az ülések közül, az utasok azt is látták, hogy az a nő terhes, úgy domborodik a hasa, mintha valami strandlabdát rejtegetne ot, a kezét azért szorítja a sárgavirágos ruhájára. És az utasok azt is hallották, hogy az a különös vijjogás, az a nyikorgás, az a szűnni nem akaró csikorgás a nő hasából jön, onnan, a virágos ruha alól.

És amikor a nő csak állt ott, a két üléssor között, a keze a hasán, és a többi utas pedig szótlanul bámulta őt, akkor a buszvezető lassan, mintha maga sehinné, amit tesz, visszaült a fülkéjébe, és újrapróbálta az indítást. És a motor úgy mordult fel, mintha aznap reggel először indulna a remizből, a busz meglódult, könnyedén gurult át a hídon, nagy ívben kanyarodott le a dunai rakpartra.

És ahogy a nyitott ablakokon át meglódult a levegő, és vízszag csapott be a folyó felől, az a virágos ruhás nő is visszaült a helyére, mert egyszeriben abbamaradt a vijjogás is. Szinte zümmögve gurult a busz a következő megálló felé. És akkor már az utasok is előre fordultak, nézték a Gellérthjegyet, a dunát, a szemközti házakat, aztán pedig leszálltak, ment ki-ki a dolga után.

A váci eset

Valójában ez az eset nem is Vácott történt meg, hanem valahol ott Vác és a szentendrei sziget között, a Duna közepén. Szürkület, vagy inkább este volt már, a utolsó komp indult a váci révből. Az a fajta késő nyári alkonyat, amikor nem mozdul semmiféle szél, a hirtelen támadt hűvösségben gőzölögni látszik a víz, és szinte összeolvad a folyó és a hamar érkezett sötétség; néhány lépésnyire láthat csak az ember, s aztán már az áthatolhatatlan homály, belefárad a szem.

Lassan, pöfögve, a reflektorokat is felkapcsolva igyekezett át a komp a szigeti partra. Autósok, gyalogosok, biciklisták bámulták a vizet, várták a kikötést.

És ahogy mondják, egyszer csak a komp jobb oldaláról, valahonnan előlről felharsant egy kiáltás. És hogy akik odanéztek, s aztán már a töbiek is, akik ezután tódultak a vaskorláthoz, azt látták, hogy fentről, a folyásirányból valami fény közeledik a víz alatt. Sőt, ahogy egyre közelebb ért, már azt is észre lehetett venni, nem is egy, de több világosság lehet az, különös, sárgászöld imbolygások, szétválva, aztán újra összetapadva, nem is lehetett megszámolni őket. És amikor már egészen a komp közelébe úsztak, és már mindenki, az autókból kiszállt sofőrök és a matrózok is a korláthoz hajoltak,  akkor hirtelen látszott, hogy azok a fények ott nem valami lámpák vagy csillagok visszfényei, és nem is csalóka tükröződések, igen, látni lehetet, hogy azok a fények ott a víz alatt élnek és mozognak valóban. Csakhogy nem halak ám, nincsenek pikkelyeik és uszonyaik, hanem csecsemők, bizony, embergyerekek lebegtek, ficánkoltak és sodródtak, és nem elég, hogy a víz alatt, de ráadásul belőlük sugárzott az a sárgászöld fény, közelebbről talán inkább kékes, kicsi, egészen kicsi emberek, akár egy csapat különös hal. És amikor azok a csecsemők elérték a kompot, és elmerültek a fenék alatt, az utasok és a matrózok átszaladtak a túloldalra, hogy lássák, mikor  bukkannak elő majd ott, de közben a döbbenettől egy szót sem tudtak szólni, csak bámulták a gőzölgő vizet, nézték, hogy már ott is vannak, volt, amelyik a hátán úszott, és így azt is láthatták, hogy nyitva a szeme, sőt, még mosolygott is, és mintha a kezével intett volna, kicsi fiúk és kicsi lányok, ruhátlanul, és a bőrük világított, úgy, hogy még a víz is ragyogott körülöttük.

És akkor már egyre messzebb úsztak az árral, egyre távolodtak a komptól, nem lehetett kivenni a körvonalakat, aztán már csak a fényük látszott, megint sárgászölden az a különös imbolygás a víz alatt, de mindjárt már az sem, maradt a párás levegő, a sötét folyó és a komp motorjának a püfögése, ami mntha felhangosodott volna ebben a csendben, és a két reflektor, amiket hiába fordítottak arrafelé, nem mozdult ott semmi.

De nem volt, aki megszólalhatott volna, csak amikor már kikötött a komp a szigeti révnél, és a leeresztett vaslapon át kigördültek az első autók, akkor mondta valaki, hogy ki tudja, talán már Budapest előtt járhatnak.  És hogy vajon meddig úszhatnak le. Még az is lehet, hogy a tengerig. Vagy ott is tovább, mert hogy talán meg sem állhatnak.

És aztán elment az utolsó utas is, este volt már, kisütött a Hold, és fent valami szél elfújhatta a felhőket, mert a csillagok is látszottak, csak a folyó, a Duna maradt sötét, itt-ott, a parti kövek felől hallatszott csupán egy-egy csobbanás.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés