|
FÉNYMÉRŐ
- avagy: szövegtörés -
(Szolnoki József: Pannon
halom)
 1. Úgy mondják, hogy a radikális mellérendelés, ugyebár, nem csak
azt feltételezi, hogy minden mindennel összefügg, s hogy az alkotásban, a
virtuális és végtelen egészbol kivágott metszetben a kiragadott elemek teljes
mértékben egyenértékuen állíthatóak egymás mellé..., nyamm-nyamm, hanem azt is
jelenti, hogy az összekapcsolt részek egymást is értelmezik, s így, korábbi
jelentéstartalmukkal együtt adják összesített jelentésüket, új értelmüket. Lásd:
citátumok, plágium és karaoke.
2. Állítólag a töredékesség, a csonkoltság manapság már
általánosnak tekintheto poétikai jelenség, másképpen nevezve kortünet, ami
könynyed hányavetiséggel posztmodernnek is szidható.
Szolnoki, te
posztmodern!!!
3. A legnagyobb rejtély számomra az, miként lehet
dokumentumfilmként látni Szolnoki József filmjét. Jó, tudom, dokumentum minden
mualkotás, hiszen akár a szerzo szándéka ellenére is megörökíti önmagát, a
szerzot és a korát…, na de mégis?!
4. Másrészt, ha Beckett, Örkény, A kopasz énekesno, vagy az
Übük minimum a dokumentálásai a huszadik századba csöppent ember
egzisztencialista kételyeinek, létbe vetettségének (azok), akkor nyilvánvaló,
hogy a pannon halmok szolotokéi közt bukdácsoló, és töredékes, érthetetlen
metanyelvet beszélo Szolnoki-figurák is valóban dokumentumai a huszadik század
végi Pannóniának. Ilyen értelemben tehát a Pannon halom, mint gesztusrendszer,
pontosan muködik, a töredékességgel és értelmetlenséggel tükrözi a
töredékességet és értelmetlenséget, ráadásul képes mindezt határozottan
érzelmesen megtenni, érintés- és névmágia. (Ergo: a Pannon halom dokumentumfilm,
méltán nyert e kategóriában Mediawave és egyéb díjat..., a kígyó lelkesen és
élvezettel harapdálja önnön farkát.)
5. Természetesen jóérzésu nézo-olvasó-levelezo nem ír le
olyasmit egy dokumentum jellegu film szereploirol, hogy „Szolnoki-figurák”.
Merthogy ebben a filmben hús-vér emberek lettek lefilmezve, ami annyit tesz,
hogy voltak a filmezés elott, s nagyrészt nyilván vannak azóta is. Csakhogy. Ha
jól értem, a Pannon halom „szereploi” négy csoportra oszthatók: a) azok a
személyek, akik többé-kevésbé megrettenve, nagyjából a klasszikus
televízió-híradó riportok adekvát módján merednek bele a kamerába, le nem tudják
venni a szemüket a lencsérol, amikor felszólítódnak, mondják a szöveget, s csak
igen ritkán feledkeznek el arról, hogy ebbol most akkor valami adás lesz; b)
azok a szereplok, akik játszanak a kamerának, bohóckodnak és hülyéskednek, gyere
asszony, satuba szorítom az ujjaidat, mert nem dolgoztál rendesen; c) „?” néni,
aki szellemi állapota okán hol tudatában van a kamera jelenlétének, hol teljesen
elfeledi azt; d) a színészként muködo szereplo. Tehát: a recenzens nagyon is
szándékosan, mondhatni, némileg pejoratíve írta le a „Szolnoki-figurák” c.
kitételt, mintegy elore vetítve a következo (6.), az etikai kérdésektol a film
dramaturgiai megoldásaiig húzódó nagyívu fejtegetésének mélyén ólálkodó,
gyötrelmes kételyét. Vagyis annak árnyékát. Illetve az árnyékának a hangulatát.
Na mindegy.
 6. Félreértés ne esék, nem holmi „mufaji billegés”, vagy ehhez
hasonlatos kategóriába sorolandó kérdéseket akarnék feszegetni. Tekintve, hogy
az ki a fenét érdekel. Nincsenek is mufajok. Arról van inkább szó, arról a kis,
kényelmetlen, szutykos, hogy is mondjam, szinte lelkiismereti viszketésrol, ami
a film láttán támadt bennem. Arról, hogy egy részben talált, részben kreált
anyag létrehozásában – etika? – miképpen muködik egyes motívumok kiragadása, és
felerosítése, milyen hatásmechanizmusokra számít, ha számít a film készítoje, s
ez befolyásolja-e (naná, hogy befolyásolja), mennyire és hogyan a munkában.
Rész és egész.
A kamera és az intelligencia szemérmetlensége.
Hogy a
téma az égen és a földön hever. De miként jönnek ide azok a mondatok, amirol mi,
szemérmetlenek azt gondoljuk, hogy ide tartozhatnak, tekintve, hogy számunkra a
témáról szólnak. Kívül is lenni és belül is. Viszont, már megint a
viszketés, a kamera túloldalán a lencsébe meredo „szereploknek” nemigen tudom,
mennyire van választása. Kulcsfigura e szempontból a „?” néni, aki ugyebár nem
csupán azt a kérdést veti fel, mennyire aggályos egy szellemileg sérült ember
filmezése (kiskutya, kisgyerek stb.), hanem azt is, hogy az a bizonyos radikális
mellérendelés – azaz a néni szájába adott, vele elmondatott mondat – és a
nyilvánvalóan végtelennek tekintheto, kontrollálatlan, de autentikus
szöveghalmazából kiemelt részletek hogyan kapcsolódnak. Azaz: miért, és
hogyan.
Van-e kedvem röhögni.
7. A bohóckodó idosebb pár éppen úgy
viselkedik, mint ahogyan néha apám és anyám, amikor közeli jó barátok, vendégek
jöttek hozzánk, s már mulatozás folyt, igazán kellemessé fajult a hangulat, csak
valami említetlen affér okán némiképpen zavartnak tunt a helyzet. Tekintve, hogy
amikor kettesben voltak, azért a legritkább esetben se kezdtek úgy viselkedni,
mintha bohóckodnának a közeli jó barátoknak, vendégeknek, hiszen ennek semmi
értelme nem lett volna. Ráadásul ezt a közeli jó barátok, vendégek is tudták.
Miközben, ha ott voltak, tehát megtörténhetett az eloadás, akkor nézték a
bohóckodást, és persze nevettek is rajta.
8. Visszatérve. Muködik-e Szolnoki filmjében a talált
mondatok és a kreációk, fikciók összeillesztése?
Muködik.
És ez nem mond
ellent a szutykos kis rosszérzés furkálódásainak?
Nem, ez nem mond
ellent.
9. Az, hogy a „katasztrófa-kutató” S8-as részletek ilyen
„roncsolt” módon kerültek a filmbe, számomra azt bizonyítja, hogy Szolnoki
esztétikai értelemben pontosan tudta a Pannon halom létrehozásával kapcsolatos
etikai típusú kételyeket. És e tekintetben mindegy, hogy ösztönösen érezte, vagy
tudatosan fel is mérte oket.
Viszont, személyeskedés, hadd tegyem hozzá, ez
az „esztéta Szolnoki”, ez nekem nagyon jó érzés.
10. Szolnoki remekül oldja meg a részek ritmusát, s azt
hiszem, az egész, fentebb az „etikai kétely” és az „intelligencia
szemérmetlensége” címszavak alá sorolt problémakör kérdéseire bizonyos
értelemben ez adja meg a választ. Azaz: az S8-as felvételek felpörgetése, az
archívok és a fikciós részek aránya, illetve a némiképpen bújtatott keretes
szerkezet (a hangokról, a varázsdoboz-felnyitástól az effektekig még nem is
szóltam!), a monológok szétdarabolása – nem biztos, hogy egészen tudatosan,
viszont biztos, hogy egészen jól vannak megkomponálva. Ha úgy tetszik, poétikai
értelemben maga ez a finom érzékkel létrehozott mu a válasz az aggályokra.
Azt egy külön fájl alatt írnám le, hogy mit szeretnék gondolni az ösztön és
az ész viszonyáról, csak úgy, poétikai felvetésként.
A fájl címe majd az
lesz: muvészet. (Füst Milán ezt úgy fordította le: látomás és indulat.)
Ami
szerintem a Pannon halomra visszafordítva annyit tesz, hogy a „mu” felveti és
természetesen nem válaszolja meg és nem semmisíti meg a kérdéseket (lásd korábbi
pontok), de a kompozíció legalább melléjük sorol egy
válaszlehetoséget.
Másképpen: azt nem tudhatjuk, hogy mennyire jó, amit
csinálunk, de ha már csináljuk, hát legyen megcsinálva igen rendesen.
Vagyis
amennyire lehet.
Asztalláb, csipketeríto, áldokumentumfilm.
Azért,
nyamm-nyamm, ismerjük el, ez nem kevés. Sot.
|
