Nem is volt igazán éjszaka, csak koromfekete lepkék kerültek elő, egyszerre sokan lettek, összetapadtak és eltakarták a fényt, érezni lehetett a testük puhaságát, és ha valaki visszafojtotta a lélegzetét, hát hallani lehetett az alig-alig mozduló hártyás szárnyak zizegését is, aztán már minden egyes szárnycsapást, néha, ha valahol rés támadt közöttük, felvillant egy-egy apró fény, úgy, akár a csillagok.

Így telt az alkonyattól hajnalig tartó idő, most meg már süt a nap,egyre melegebben süt, és  koszos a város, levakarhatatlanul és lemoshatatlanul koszos, a döglött lepkék teste hever rajta, de a zizegést még hallani ám, fekete lepkepor tapad minden kőre, a fák levelére és az ablakokra, a köztes létezés eltakaríthatatlan koszossága.

Hiszen minden csak valami között van, a nappal is csak két sötétségben, sohasem jelen, csak múlt és várakozás, a város is csak észak és dél között, se itt, se ott, se fenyők, se tenger, se hegyek, se szakadékok, csak a szárnyak és a potrohok pora, csoda-e, ha dobozemberek járnak az utcán, barnás, rohasztó esőtől gyűrött papírdobozok, kicsi rések a szemeknek, belül madzag a kapaszkodó, gémkapcsokkal tűzték össze még a szavakat is.

Süt a nap, füst leng az aszfalt fölött, benzigőzzel remeg a levegő, mint valami egymáshoz tolt dobozok, úgy sorakoznak a körúti házak, dobozok a dobozokban, doboz az ágy is. A negyedik emeleten az egyik erkélyen iszonyatos zsúfoltság, minden itt van, amit a lakás kiokádott magából, összefolyó életek feleslegessé vált tárgyai, leszakadt redőny, szekrények és polcok, fogasok és asztal, műanyag fóliával letakarva az egész ormótlan halom, mintha ki akarna dagadni az erkély szorításából, a fólián vastag, fekete koromréteggel tapadt meg a város lehelete.

Nyílik az erkélyajtó, fényhasáb vág végig a Körúton, egy öltönyös férfi lép ki, a kezében kicsi piros locsolókanna, éppen olyan, mint amivel a kisgyerekek szokták a homoksütiket megöntözni a bölcsöde udvarán, műanyag kannácska, hajlított csőrrel, a férfin pedig fekete öltöny, hátrafésülve, olajjal letapasztva a haja, így lépett ki négy emelet fölé, hogy megöntözze az erkély egyetlen virágát, egy petúniát, ami ott virít a koszos fólia, a vedlett vakolat, a kidobni sajnált bútorok előtt, piros és fehér tölcsérkék. A petúnia évelő, ami annyit tesz, hogy túléli a telet, és tavasszal kihajt megint, ugyanolyan tölcsérkéket növeszt, mint a tél előtt, a hátranyalt hajú férfi öntözi a virágot, olyan nagy figyelemmel, mintha nem is látná maga alatt a négy emeletnyi mélységet, a város katatón mozgását, olyan figyelemmel, mintha nem két sötét közé vágott volna be ez a nappal, áll az erkély félbevágott dobozában, mozdulatlanul, csak a félredobott bútorokat látni a kormos burokban, az ő testét az öltöny fekete burkában és a virágot, az idegen tölcsérkéket és zöld leveleket, és a piros kannácskát, ami akár egy kisgyereké is lehetne, egy kisgyereké, aki nem tudja, hogy láncok fogják a lábát, nem tudja, miféle tükörbe néz, nem tudja, kit hordoz odabent, s mi ez a remegés, ez a folytonos zaj odakint, csakis a virágra figyel és a vékonyka vízsugárra, még a nyelvét is kidugja, ahogy csücsörít az öntözés közben.

Füst és benzingőz ingadozik az aszfalt fölött, zizeg a nap, köztes idő.